Azt mondják, az első benyomásra nincs második - szóval nincs jobb - alkalom... Ismerd -és szeresd meg a szereplőinket (legalábbis egy részüket, ezek ilyen kis rövidke, de szórakoztató fejezetek lesznek). Vagy ha szeretni nem is fogod, de legalább elrettentő példának tartani - remélem - igen. :)

Ez tipikusan az az este, amikor nem volt lusta bedugni a közepes, zselé-szerű, élénk lila műfaszt. Persze csak előre, a hátsó bejáratnál ugyanolyan művészi, olcsó trükközéssel csalta el a behatoló mozdulatot, mint máskor. Annyira azért nem volt jó a forgalom, noha február első péntekén a legtöbb német dolgozó mintapolgár zsebét már égette a – jobb esetben – több ezer eurós fizetése. Annak rendje és módja szerint a felük inkább egy (vagy egy tucat) jó sörre költötte valamelyik kocsmában, Essen belvárosában; mások a kanapén ültek össze a barátokkal, bármilyen, éppen sugárzott focimeccs előtt.

És persze voltak, akik rárántottak. Ha szerencséje volt, éppen Őrá. Ha a lóhere négylevelűnek, és nem ám valami ráncos-lógós förmedvénynek bizonyult, még a schillingek csilingelését is hallotta. Ebben a virtuális fertőben ez volt a fizetőeszköz, egy schilling egy eurónak felelt meg, persze a delikvens kettőt fizetett érte, amelynek fele természetesen a meinekleinepussy.de üzemeltetőinek pénztárcájában landolt. Szóval aznap este egészen jól ment a dolog, a webkamera szépen középre állítva, a laptop képernyőjén úgy öt-hat chatablak villogott, mind privátban szerették volna megcsodálni a szőke, aprótermetű lány jelenleg nyilvánosság elé tárt bájait. A website egy külön, kinagyított ablakban futott, nagyjából hétszáz felhasználót jelzett a statisztika, ez persze minden percben változott néhány tizedessel, de a chates társalgás igen élénken folyt…

Anal.

Pussy.

Dugd be!

Mutasd a lábfejed… ó, igen, hadd nyalogassam a lakkozott lábujjkörmeid!

Ellie már túl fáradt volt hozzá, hogy válaszoljon. Csak a ténylegesen fizetőképesnek tűnő kuncsaftok érdekelték, testét próbálta minél hívogatóbb, minél szexisebb pózba csavarni, miközben rutinosan, mintegy mellékesen, telt melleit markolászta. Néha rákattintott egy-egy Skype üzenetre, de valahogyan mindegyik bűzlött a vásárolni nem akarás, profiknak már messziről kiszagolható, jellegzetes aromájától…

Adj egy kis ízelítőt szivi, hozd meg az étvágyam, aztán fizetek…Csak két percet!

-         Na persze – morogta unottan orra elé a lány. – Két percet, amikor neked tíz másodperc is elég hozzá, hogy eldurranj…

Hogy mi fog eldurrani? – bukkant fel máris egy üzenet a chatablakban. Egészen megfelejtkezett már arról, hogy a Logitech kamerába épített mikrofon ennyire érzékeny, és a webkamerás oldalon lévő chatszobájában mind a hétszázötven felhasználó hallotta a megjegyzését.

-         Az agyam - vetette oda, majd se szó se beszéd, kinyomta az oldalt a képernyő bal sarkában lévő piros kis X gombbal. Mára ennyi több volt, mint elég.

A kopott, okkersárga tapétás szobában a füst takaróként ereszkedett le a megfáradt arcokra. A srácok a PlayStation 4-en függő éjjeli bogarakként, vörösesen homályos, csík tekintettel meredtek az óriás tévékijelzőre, Dagmar a kanapén sodort egy újabbat.

-         Sziasztok – integetett az orruk előtt, mintha ezzel felkeltené a figyelmüket.

-         Ó – konstatálta csalódottan Leo.

-         Mi az? – kérdezte, miközben lehuppant a barna lány mellé, a valaha kerek, mára inkább fonnyadt narancsra emlékeztető, horgolt párnácskák közé.

-         Azt hittük a pizza.

-         Sajnálom – felelte Ellie, és már ő is a képernyőt nézte.

-         Neked is szia – nyújtotta felé Dagmar a sodort finomságot álmatag félmosollyal. – Hogy ment a mai?

-         Nem volt meg a 100 Euro sem – vont vállat. – Majd a szombat…

-         Azt ne reméld, holnap Bayer-München meccs van a Rewirpower stadionban. Nekem az egyik törzskuncsaftom mondta le, pedig az egy 500 Euros éjszaka lett volna…

-         Akkor mi a program? – így Ellie.

-         Menjünk el bulizni valamerre! Mindannyian! Seb, te is, itt az ideje, hogy beújíts… hány hónapja is, hogy Anna lelépett?

-         Nekünk már van programunk – közölte Sebastian, Dagmar öccse, anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a Star Wars Battlefrontról.

-         Kitalálhatom?

-         Úgysem tudod – mormogta, és átadta a kontrollert Leonak. Megint elhalálozott.

-         A kanapén ültök, szívtok és kockultok.

-         Nem és nem is beszélhetünk róla – Leo szúrós pillantással kísérte a kotnyeles, huszonkét éves meggondolatlan szavait. Kissé éberebb mozdulattal vette át a cigit a barátnőjétől, úgy, hogy abból vörösnarancsban izzó parázs hullott az amúgy is padlóig taposott rongyszőnyegbe. – Üzlet.

-         Akkor ez azt jelenti, hogy a következő két hónapban megint én fizetem a kajátokat és ide jártok majd fürdeni és megnézni a reggeli híreket, ha nálatok már lekapcsolták a meleg vizet meg az áramot?

  -      Miért, az előző kettőben mit csináltak? – nevette el magát Ellie, de a nevetése hamar köhögésbe fulladt. Amikor Dagmar tekerert, a cigi vége mindig kaparósabbra sikeredett a szokásosnál.

Ezek voltak ők, a barátokból, testvérekből, elveszett árvákból és lecsúszott kurvákból avanzsálódott kis család, ott, a szürke Bochumban, a Ruhr-vidék szívében, a társadalom szélén, mégis, annak a kellős közepén…