Napfényárnyék

Dobhártyám szinte érzékelhetetlen remegése indította el a végtelen kis reszketések áradatát, fejem búbjától a lábam ujjának legapróbb szegletéig. Rémes hangzavar zúzta szilánkjaira az álmomat, s ez éktelen haragra gerjesztett. Kedvem lett volna ujjaimat szorosan a kis rohadékok nyakára fonni, oly erőt kifejtve, hogy lélegzetüket tüdejükbe fojtsam. Örökre.
Magam összeszedvén dörgöltem ki az álmot táskás szemeimből. Bevetettem a fekhelyem, az éjjeliszekrényként használt, szálkás faládika tetején két éjjele nyugvó pohár vízbe kortyoltam. Nem nyílt alkalmam kiosonni a mosdóba, sem a konyhába. Layton furcsán viselkedett, már jó ideje. Éjjelenként hosszasan üldögélt egymaga a sötétben. Nem láttam, de éreztem, hogy a pupillái tágabbak, mint egy macskáé, és mindent hall. Én pedig nem kockáztathattam.
-.. Tolle edd meg. Anya meghagyta, hogy zöldséget is.. - Meriel fátyolos hangját még a függöny lágy susogása is elfojtotta, így csak foszlányokban jutott el hozzám. Noha ez előbbit csak a még mindig gyönge lábakon futkorászó, avarborzoló szelecske késztette, míg a lány testéből idáig szivárgott a forró indulatok kavalkádja. Ajkam lassan negédes mosolyba torzult, hallottam a lábujjhegyre érkező tépőzáras, gyermekcipő tompa lépteit. Közelebb léptem a falhoz, mellkasom egészen az érdes és kellemetlen tapintású, csiszolatlan fának feszült, fülem szorosan rátapasztottam. Szárazon simult össze bőröm a ház bőrével. Felsóhajtottam. Szinte éreztem, hogy életadóm velem egyszerre szívja magába a friss, láthatatlan s szagtalan méregtől eltelt levegőt.
Apró neszt hagyott maga mögött csupán, amint a félfelnőttnyi tenyér a réz kilincsre kúszott. Reflexszerűen siklottam végig a fal mentén, a fürdő hideg huzata lassan szűnni kezdett, s a következő másodpercben átnéztem a gyümölcstál áttetsző aljzatán.
-Palmer. - Suttogtam kéjesen, furcsa örömet éreztem a kisfiú láttán. A látvány, ahogyan a szőke kobak szakértőn fordul körbe, az okos kis szembogarak villogva lesték a vészt, mit ez esetben csupán a szigorú nővér jelenthetett.. Csodálatos érzeteket ébresztett bennem. Ujjai begörbültek, egyre inkább lefelé nyomta a kilincset, mígnem a falon függő esernyők megremegtek a beáramló szél gerincborzoló cirógatása alatt. Az ajtó halk csukódását senki sem hallotta meg. Szánalmas szerencsétlenek. Sajnáltam őket. Koporsómban is megfordultam volna, olyan hangos panaszt nyögött el a vaskeret a másodpercben, mikor érintkezett a zárral.
Az előszoba üres csendje rövid időn belül untatni kezdett. A hozzám furakvó hangokból ítélve Meriel egyre csak vesztett türelméből. Meg kellett néznem. Arcomon továbbra is táncolt az ízletes mosoly, mely jóllakatott, hiába korgott üresen két álló éjjele a gyomrom. Még füttyenteni is kedvem szottyant, de tudtam; ez végzetes hiba volna. Jobb, ha senki sem tud rólam. Így mindenkiről tudhatok. Mindent.
Ráérősen sétáltam körbe a konyhát. Meriel hátába kellett kerülnöm. A végén még lankadatlan ébersége áldozatául esnék. Ugyan ki venné észre, ha a falon elmozdulna a vadászfestmény? Az őzek kecses lábai néha fellibbennek, csakúgy, mint a kosztümös hölgyeké, az első csóknál. Imádom a természet romantikáját.
Tollemache és Meriel egymás mellett ültek. Tolle undorodva túrt a megannyi párolt, zöldségdarabka közé életlen késével, és űrhajós villájával. Meriel előtt üres tányér pihent, poharában egy csepp folyadék, annyi sem párolgott fölfelé a fűtetlen helyiség hidegében. Mindig is utáltam a skót kockás falvédőt. Nem elég, hogy a deszkák, melyekre évek óta tökéletesen simult – már-már dorombolva nekik - , szúrtak és horzsoltak, ha az ember megpróbálta nyikorgásmentesen elmozdítani őket, na de valami apró bogárkák beleköltöztek a múlt télen, azóta pedig jelét sem adták annak, hogy más hajlék után kívánnának nézni. Megbékéltem. Az állatkák maradtak, hálából én átnézhettem az általuk kirágott kisebb-nagyobb lyukacsokon. A látás hatalma felpezsdítette lassan megalvadni készülő véremet. Merielbe végre némi élet költözött.
-Megnézem Palmer felébredt-e már. - Szólt. - Addig egyél, rendben?
-Jó. - Felelte a testvér. A lánynak fel sem tűnt nyugodt engedelmessége. De én figyeltem a szemében gyúló szikrára. A gonoszság benne is, mint minden emberben, ott élt. Csak épp' korábban, és erősebben ütközött ki, mint másokban. Mosolygott. Mosolyogtunk. Amint a nővére felsietett a lépcsőn, minden egyes levegővételét számoltam. Még utána is. Így pontosan tudtam, mikor reked fehér mellkasában a szusz.

Sosem gondoltam még a nappali hiányára. Úgy igazán soha. Bár most tömött hassal, szomjamat oltva nyilván jóval kevesebb problémát látok, mint normális esetben. Miért a konyha? Abban semmi bensőséges, semmi családias, semmi melegség nincs. Abban nincs lélek. Mégis, a kupaktanács, a családi megbeszélések, sőt, még a szenteste is itt zajlik le. A fürdőszoba után itt fázom a leginkább. A falak vékonyak, s mint említettem fából vannak. Áteresztik a hidege, a forróságot. Kár, hogy ez utóbbiból egy leheletnyi sincs közöttük. Még az ajkaik közül is csak a rideg sustorgás ömlik kifelé.
-Halljam! Igaz? - Kérdezte újra és újra Dana. Meriel csak állt ott, öle előtt összekulcsolt kezekkel, lehajtott fejjel, haja előreomlott, elrejtve arcát. Nem szólalt meg.
-Igaz! - Hangzott fel újra Palmer vádló alattomossága. - Megütötte az arcom!
-Meg! Én is ott voltam! - Erősködött Tolle. Az anyjuk azonban már rájuk sem figyelt. Tökéletes kontyából lassanként elszabadultak a hajszálak, s a sok hajszál egész tincseket alkotott. Szeme nem dühöt, sokkal inkább tehetetlenséget árasztott.
-Meriel. Válaszolj, ha kérdezlek.
Hirtelen indulattól vezérelve vájta ujjait lánya karjába. Pont a könyökhajlat belső felébe, ahol a véna is lüktet. Fájdalmasan megrándult. Feje kimérten emelkedni kezdett, szemébe lógó szálait nem seperte ki onnét, nem vette a fáradságot. Egészen őrült hatást keltett.
-Így volt. - Szólt nyugodtan.
-Még is hogy volt ké..
-Hallgass.- Suttogta. Villám cikázott a tenger felett, a vihar közeledni látszott. Dana döbbenetében nyitva felejtette alsó ajkát, nyelve partra tévedt rája módjára vonaglott szerencsétlenül. - Elég volt.
-Takarodj a szemem elől. - Sistergett, gyűlölet izzott fel benne. - A saját véred..!
-A saját vérem ott árt nekem, ahol csak tud. - Ismét lehajtotta fejét, őszinte szavai felperzselték a fapadlót. - Megszökött. Tollemache segített neki. Mind a vesztem akarják.
-Gyerekek! Alig hat évesek! Bolondok házába kéne téged záratni! Oda vagy való! A középkorban az ilyet máglyán égették el, vízbe dobták, darabokra törték a csontjait!
S csak átkozódott és szidalmazott, ahogyan szokott. Senki sem gondolt közben arra, milyen jó lenne, ha az apjuk most itthon lenne, s talán lenne kihez menekülni. Egyikük sem.

Azon éjjelek egyike volt aznap, mikor Meriel mélyen aludt. Két nyugtatót vett be, úgyhogy fogalmam sincs mitől sikerült neki. Igazán elememben éreztem magam. Szerettem Meriel szobáját. Soha, senki sem járt még ott rajta és rajtam kívül, s ettől az egésztől családias hangulatom támadt. Mosolyogva toltam el a beépített szekrény hátsó falát. Tudtam, nagyot kell lépnem, ha nem akarok elbotolni a kupacba hajtott pulóverekben. Sötét árnyékok vetültek a szoba falára, a redőny lehúzva pihent meg az ablakpárkányon, még a hold halovány és reszketeg fényét is odakintre szorította ezzel.
Hiába szokott hozzá szemem a sötétséghez, alig láttam valamit. Sziluettek, életlen körvonalak tömkelege volt a világ. Mégis, ujjaim ösztönösen siklottak az ívesen kifaragott asztal, legfelső fiókjának öntöttvas gombjára. Benne ott szuszogott édesen a bársonybevonatú, zár nélküli, gyöngybetűkkel megtöltött napló. Elégedett mosollyal kúsztam vissza otthonomba.