-Szeretlek.
-Őrült vagyok.
Hosszú ujjait egymásnak támasztja,az asztalon könyököl.Borostyán szemei olyan áthatósággal vizsgálódnak rajtam,vesébe hatoló tudásszomját képtelen enyhíteni a ködfátyol,mely tekintetemen fodrozódik.
-Beszélj róla.Kérlek.
-Már mindent elmondtam neked.-Mosolygok töretlenül.
-Nem mondtál semmit.-Magyarázza türelmesen.
-Tényleg.
-Tehát?
-Nem lehet.-Rázom a fejem.
-Miért nem?
-Mert őrült vagyok.
Felsóhajt.Benne van abban az egy sóhajban minden.Az elmúlt hetek kínkeserves próbálkozásai,a kudarcok íze,mit nem lehet fanyar borral kiöblíteni a szájból.Benne él a hegedű veszett dallama,a vonó olyan őrülten siklott fel s alá,mintha csontokig akarna hatolni.Megigazítom a kötést csuklómon.Nem sikerült mélyebbre jutnia az ereknél.
-Miért tetted?-Biggyeszti szemüvegét az orrára.Talán azt hiszi,ha komolyabb arcot ölt előttem,könnyebben megkaparinthatja a titkokkal teli ládika kulcsát.Szétmarta a rozsda.
-Mert őrült vagyok.-Kezdem unni.Minden nap ugyanaz a nóta,s már kívülről fújom.Szöszke tincset csavarok ujjam köré.
-Miért próbálod elhitetni velem és talán magaddal is,hogy őrült vagy?Tudjuk,hogy nem vagy az.Te is,és én is tudjuk,hogy nem vagy az.-Újra hibázik.Asztalon pihentetett,ép kezemet megragadja indulatosan.Az orvos és a beteg között nem jöhet létre érzelmi kapcsolat.
-Ez egy őrült világ..-Mosolyodom el.-Minél jobban próbálod bebizonyítani,hogy normális vagy,annál kevésbé hisznek neked.Minél jobban kapálózól és minél inkább vergődsz,annál jobban szorul a hurok a torkod körül,s annál forróbb lesz a vas,mellyel belédégetik a bélyeget.
-Tehát.-Próbálja követni az első,támpontként elhintett morzsáimat.-Ellentéteket állítassz fel.Úgy gondolod,hogy ha azt mondanád nekem,normális vagy és nincs szükséged terápiára,akkor én azt hinném őrült vagy.Ezzel a beismeréseddel peddig azt az érzetet kívánod kelteni bennem,hogy ép az elméd.Igaz?
-Igaz.
-Akkor tehát,elismered,hogy nem vagy őrült?Csak egy ember,akinek segítségre van szüksége.
-De hát én őrült vagyok!-Kiáltok fel meglepetten,szemeim csak úgy csillognak az őrültségtől.Nevetek és ártatlanul pislogok rá a hatalmasra tágult pupilláimmal.Mi erősen tartatott odabenn,most szétszakad.Felpattan,mellettem terem,erősen megragadja a vállaimat.Könyörgő tekintete szinte beleissza magát a bőrömbe.
-Kérlek.Ne csináld ezt.Mi történt..?Mi történt aznap?Mondd el nekem,könyörgöm és akkor megint minden olyan lesz mint rég.Emlékszel?Hogy szerettük egymást..Én imádtam mindenedet.A szemeidet..A gyönyörű,aranyszőke hajadat..-Ujjaival finoman beletúr.
-Levágom.-A szám már nem,csak a szemem mosolyog rá.Éreznie kell,hogy komolyan beszélek.De az őrülteknek soha,senki nem hisz...Hisz' őrültségeket beszélnek.
Lemondóan ül vissza.Becsukja a jegyzetfüzetet.
-Mára végeztünk.Holnap ugyanekkor várlak.
-Itt leszek.Szia!-Búcsúzom vidáman,szinte szökdécselve hagyom el a szobát.

Tükör.Foltos,ujjlenyomatok írták bele történelmüket,de nem hazudik.Állok.Nézem az alakot,az arcot,a fehér női arcot,s a vonásokat.Nézek.Bele,egyenesen a mély szemekbe..Olyan tiszták,olyan ártatlanok.S értelemtől fénylenek..Lassan mosoly terül szét ezen a sápatag arcon.Megjelenik a kéz,mely az ollót tartja,az ujjak egészen elszíntelenedtek,a szorítás olyan görcsös..És céltalan.
Emlékek.Szürkék,feketék és fájdalmasak.Úgy úsznak felszínre,akár a buborék a tenger mélyéről,de a felszínt fagyos és áthatolhatatlanul vastag jégpáncél fedi el..
A szemek sarkában gyűlnek a könnyek.Átlátszóak,nedvesek és fájdalmasak.Senki nem hitte el,hogy valódiak.Egy régi vasárnapon..
Pici lábaimat úgy szedtem,mint a hangyák,mikor a várat készültek felépíteni.Felbuktam egy buckában,könyökömből kiserkent a vér.
-Állj már fel és ne hisztizz!-Reccsent rám idegesen anya.
-De fáj..-Szipogtam.
-Egy karcolás,nem hinném,hogy annyira fáj.Neked mindig fel kell hívnod magadra a figyelmet?!-Rángatott talpra,hogy majd' kiszakadt a karom.

A fehér szobában,az utolsó ágy mellett..
-Ne bőgj már.Tudom,hogy csak a pénzem kell..-Utolsó leheletével is meghazudtolt.
-Apa..Ne mondd ezt..
-Menj innen.Nem is értem minek jöttél be.
Kővé dermedt lélekkel,s fagyott szívvel hátráltam ki a kórteremből.

Azon az estén.
Megcsalt szívem úgy törött darabjaira,mint az egyszerű,piaci porcelán,mit levertek óvatlanságból.
-Végeztünk.-Rideg hangom megtöltötte a kicsiny szobát.
-Persze.-Bólogatott gúnyorosan.
-Ez volt az utolsó alkalom...Nem leszek többé a lábtörlőd.
Be sem vágtam magam mögött az ajtót.Némán,hangtalanul siklottam el a csenddel együtt.
-Majd zárd be magad után,ha visszajössz!-Kiáltott utánam.Megálltam.És ez úttal biztos voltam benne,hogy nem térek vissza többé.

Kissé előredöntöm a fejem.Nem gondolkodom,csak cselekszem.És nem sírok..Sírnék,ha volna még könnyem,ha nem folyott volna rég el az utolsó csepp is..És most a hajtincsek úgy záporoznak lábaim elé,mint a könnyek,úgy mossák el a múlt foszlányait,mint a sós cseppek..Elgyötört kis életem minden,minden percéért.Mi ez,ha nem az őrület?