Nem feléje sétáltam, csupán irányába, úgy, mintha egy idegen mellett haladnék el az utcán. Mikor melléértem lábam lecövekelt. Bámultam a feketébe húzó országutat, az utca vége beleveszett a ködös árnyékok szövevényes erdejébe. Üveges tekintettel, gépies hangon kezdtem beszélni, most ki kellett szorítanom minden érzelmet.
-Meriel találkozgat valakivel. - Mondtam.
-Ó, valóban? - Nem láttam, de sejtettem, hogy szemöldöke hajtövéig szaladt, érdeklődve fordított maga felé. Egyenesen belenéztem a sápadt arcba, ezernyi ránc szántott mély csíkokat a selyempapír bőrébe.
-Igen.
-És ez fáj neked? - Sajnálkozva fordította oldalra a fejét, homlokára gondterhes ráncokat erőszakolt. Fakó szemeiben most újra élet csillogott, s tudtam, legbelül vad örömök szaggatják, de míg itt vagyok nem eresztheti szabadjára őket. - Szegénykém. - Csóválta fejét, legszívesebben gúnyosan horkantottam volna fel.
-A park után. A hosszú útszakasz háromnegyedénél. Innét indulva jobb kéz felé van egy zebra. A hosszú útszakaszra merőleges utca sarkán. Tudja hol van?
Lassan bólintott.
-Hogyne tudnám. - Puffadt, holdvilágképén valódi ráncok párosultak a már amúgy is meglévőekhez. Gondolkodott.
-Iskola után. Holnap kettőkor végez. .. -Mondtam még utoljára. - Azt hiszem ma esni fog. - Mélyen beszívtam a levegőt, mely a bentihez képest tisztán töltötte ki a tüdőmet. Végigbizsergette a légutaimat, az elektromosság majd' szétfeszítette azt. Igen, kétség kívül eső lesz.
Szó nélkül indultam haza.

Meriel esthajnalcsillagként ragyogott. Eltéveszthetetlenül, gyönyörűen és hatalmasan, fényét még a két szemtelen fekete lyuk sem tudta elnyelni. Mindhárman vizesek voltak és csapzottak, de ezúttal Meriel élénksége még Tollemacheét és Palmerét is felülmúlta. Féltékenyen lestem őt a gyümölcsök közül. Kabátját kecsesen akasztotta fel az esernyők mellé, eztán lehajolt, hogy öccseiről is lesegítse az ázott ruhákat.
-Miért vagy ilyen kedves? - Fintorgott Palmer, dühödten lökte arrébb a finom kezet.
-Te nem tudtad? -Kapta szája elé kezét a lány, megrökönyödve pillantott le testvérére.
-Mit? - A kis kölyök egy pillanatra egészen megfelejtkezett magáról, s kíváncsiságának utat engedve tátotta el hatalmas száját.
-Itt a világvége. - Komorodott el Meriel.
-Na, azt te meg honnan tudod? - Fonta karba kezeit Tolle, szemei résnyire szűkültek, de így is temérdek gyermeki gonoszság sugárzott belőlük.
-Nézz ki. Ítéletidő van. - Kacsintott, két karjával befelé kezdte őket terelni. Értetlenül néztek össze, végül az idősebbik síri hangon felszólalt.
-Nem is lesz itt a világvége! Csak esik az eső!
-Gyerünk, felfelé. Csináljátok meg a házitokat. - Utasította őket.
-Mi van ma veled?
-Mire gondolsz? - Mosolygott sejtelmesen.
-Furcsa vagy. - Biggyesztette le ajkát Tollemache.
Meriel csak mosolygott és mosolygott, mintha azzal a mosollyal az arcán született volna meg, melyet sosem engedett látni a világnak. Miközben odafent írta a naplót testéből valami egészen forró áradt kifelé, a máskor mindig hűvös és megnyugtató légkör, mi körülvette most izzott és sistergett és képtelenség volt megmaradni ott. Elhűlve dőltem neki a falnak. Minden hiába volt.

„Kibírhatatlan volt, nem tudtam várni. Minden percben csak rá gondoltam, minden lélegzetvételemmel egyre csak őt szívtam magamba.. Azt hiszem megbolondultam, valami kór rág belülről és képtelen vagyok kiirtani magamból. Mi ő..? Ki ő..? Talán valami gonosz, vagy titkon képes hipnózis alá vonni az emberi elmét..? Nem tudom, nem tudom.. De itt van, bennem. Érzem.
Lábam egész nap járt, sarkam dobolt az ocsmány, zöld linóleumon. Sokan bámultak meg, mint mostanában elég sűrűn, de ők soha sem érdekeltek. Kifordultam önmagamból.
Nem érdekelt az eső, nem fájlaltam, hogy megint a két kis dög miatt kell eláznom. Mindenre sűrű köd ereszkedett, bűvkörébe vonta a várost és én nem láttam két méternél tovább.. Mégis úgy rohantam előre, akár egy olimpikon. A cipőm talpa csúszott a vizes járdán, az avar mellettem nedvektől fénylett, arcomba srégen vágott bele a víz. Lelassítottam, már csak méterek választottak el a gyalogátkelőtől. Térdemre görnyedve szuszogtam, szúró oldalamra tapasztva a kezem. A fájdalom nem múlt, igyekeztem egyenletesen lélegezni, de szívem oly módon pumpálta bennem a vért, hogy még egy helyben sem tudtam tovább állni!
Mintha ezzel bármit is segítettem volna csapzottá vált külsőmön, kisimítottam arcomból a csepegő tincseket, fülem mögé tűrtem őket. Elindultam. S megtorpantam egyből, az út másik oldala magányos szürkeségben derengett. Könnyek szöktek a szemembe..”

Hajamba markoltam, ujjaim görcsösen szorongatták a naplót. Némán üvöltöttem fel, hangtalanul tátottam a szám és fújtam ki a levegőt. Nem, nem, nem! Ha nem találkozott vele mitől volt ilyen izgága..?! Mi történt..?
..és velem..? Velem mi történt..?
Hallgattam a zuhanyból kiáramló vízsugár jellemző moraját, s fülembe szökött Meriel lágy hangja. Valamiféle ismeretlen dalt dúdolt. Mennyi lehetett még hátra..? Tíz perc..?
Magamra sem ismertem. Nem tudtam kivárni a biztonságos éjszakát, a barátomat, az egyetlen támaszomat..
Mielőtt időm végleg elfogyott volna, erőt vettem magamon, reménykedve olvastam tovább a sorokat.

„.. Csak álltam és álltam, tíz perc telt el, talán húsz? Sehol sem volt és belőlem lassanként facsarni lehetett volna a vizet. Nem is éreztem magam másnak, csak egy elhasznált konyharuhának, újra.
Kockáim megkoptak, ívesen varrott végeim elrojtosodtak, s most az eső feladatává vált eltüntetni a földről maradványaimat. Lassú léptekkel, szoborrá meredt arccal sétáltam a parkra merőleges utcácskán végig. Tolle és Palmer eleget kínozták már a tanítónőjüket. Rajtam volt a sor.
Örökkévalóig tartott, míg a sarokig jutottam, s fordultam volna le, de abban a pillanatban mellkasom farmerkabátnak ütközött, két alkarom reflexszerűen emeltem kettőnk közé. Egyensúlyom vesztve dőltem előre, de a magas és masszív test tulajdonosa rendíthetetlenül állt, súlyomat könnyedén tartva meg. Lehunytam a szemem.
-Bocsánat. - Motyogtam alig érthetőn, szerettem volna megkerülni, de ekkor ujjait éreztem a vállamon, és ez a mozdulat szinte kényszerített, hogy felnézzek..
És a szívem felrobbanni készült, mikor a szemekben felismerni véltem a megfejthetetlen rejtélyt, a tökéletes arcvonásokat, azt a végtelen szelídséget és egyszerre megfoghatatlan szabadságot.
-Semmi baj. - Fehér arca mosolyra szelídült, s én ijedten húzódtam hátrébb. Karjaimban szétáradt a melegség, noha csak ruhán keresztül értünk egymáshoz. - Inkább én kérek elnézést.
Nem tudtam mire vélni a kijelentését, tán ha nem lettem volna ilyen kába..
-Hisz' én szaladtam beléd. - Sütöttem le a szemem egy pillanatra, jaj, csak nehogy meglássa benne azt a tündöklést, mit még a tükör előtt sem tudtam elrejteni reggel!
-Elkéstem. - Szólt, és én értetlenül bámultam rá.
-Honnan..?
-Hát innen. - Halk nevetést hallatott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
-Nem tartalak fel. - Feleltem csendesen, s lassan, ólomléptekkel sétáltam tovább.
-Ne menj el. - Felelte lágyan, megállásra késztetve engem.
-Az öcséimért kell mennem.. - Erőtlen hangok sorozata bukott elő belőlem, s már én sem gondoltam komolyan a kijelentésemet. Itt akartam maradni az esőben, itt akartam maradni vele.
-Elkísérlek.
-De ők nem láthatnak veled. Ők.. nem láthatnak senkivel. - Összefacsarodott a szívem, amint e szavakat kimondtam, s legnagyobb meglepetésemre nem kérdezte meg, hogy miért.
-Rendben . - Bólintott, néhány hollófekete hajszál kiszabadult a kapucni alól. Az ő haja tökéletesen száraz volt. Lám, ő nem rohant át a fél városon félbolondként értem. Talán félreértettem mindent.. Talán csak.. - Holnap ugyanitt? - Ajkaim résnyire nyíltak hirtelen döbbenettől, a szikla legördült a lelkemről, és végre rámosolyogtam.
-Igen.
-Jó. Várni foglak.
-Meriel vagyok.. - Néztem rá, mintha kérdezte volna. Ismét bólintott. A gombóc egyre csak nőtt a torkomban, s a tény, hogy képtelen vagyok irányítani a cselekedeteimet valósággal ledöntött a lábamról. Sűrűn szedtem a levegőt, pislogtam és zavartan húzogattam a kabátom ujját.
-Nial. - Már egyáltalán nem mosolygott, arra gondoltam, talán nem is akarta tudni a nevem..
-Hát akkor.. Szia.
Nem néztem rá, miközben elköszöntem tőle, tekintetemmel a földet imádtam, s az ott meghúzódó olaj foltos pocsolyákat. Egyikünk sem indult el, álltunk ott, mintha lábaink megkövültek volna. Rá kellett jönnöm, hogy csak az enyémek bénultak meg teljesen, mert Nial egyszerre közelebb lépett hozzám és könnyű puszit lehelt az arcomra. S engem már ennyitől is tetőtől talpig elöntött a pír és a forróság.. Csoda történt, varázslat nélkül.”