Szörnyeteg
2008.10.12. 10:08
Szörnyeteg
Dana McWithy csontos testének árnya, csupasz, ágas-bogas faszörnyetegként vetült a falra. A közelgő veszekedés vihara tépte, cibálta a gallyakat, fenyegető suhogása ostromolni kezdte a falakat.
- Meriel!
Az első villámok már is földet értek, hatalmas robajjal szaggatták az eget, s amely háztetőt ért, futótüzet vont maga után. Csendes nesz, egy apró nyikorgó ajtónyílás, és már semmi sem rejtette el a szőke fejet a rászakadni készülő vésztől.
-Itt vagyok, anya. - Állt elé, teljes nagyságában, fejét ezúttal nem szegte le, szemei elől eloszlott a sűrű köd. Dana tisztán kiolvashatta onnan a legrejtettebb érzéseket is.
-Furcsa vagy nekem, te lány. - Mormogta, egy röpke pillanat erejéig teljesen megfelejtkezve dühéről. Meriel nem felelt, szoborként álldogált csupán, s fél füllel hallgatta a szomszédos szobák neszezését. Valóban, Tollemache és Palmer némán hallgatták a bal jóslatot hordozó beszédet. - Mit csináltál tegnap délután? - Fenséges hanghordozása mintha még magasabbra nyújtotta volna árnyékát a falon. Karjait összefonta beesett mellei előtt, hamuszürke arcára zsíros papírként feszült rá a bőr. Mindent tudott, s Meriel is érezte ezt.
-Iskolába mentem. - Felelte, nyelve hegye óvatos csípést mért ezzel anyjára.
-Ne szórakozz velem! - Dörrent rá, némi nyál fröccsent szét a padlón szavait kísérve.
-Nem szórakozok, távol álljon tőlem. - Sóhajtott. -Mondd, anya.. - Emelte rá tekintetét, hosszú idő óta először nézett igazán a szemébe. Dana észrevétlenül, de megborzongott. - Mit szeretnél?
-Megtudni ki volt az a fiú, akivel mindenféle szemérmetlen dolgot műveltél. - Ajka megremegett, amint ezt kimondta, rajtam kívül senki már nem is vehette észre, de én láttam.. Láttam a szeme sarkában lassanként összegyűlő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére Meriel gúnyosan felnevetett.
-Aztán miféle társadalom az, ahol a beszélgetés szemérmetlen dolognak számít? Talán a némáknál, de ha jól tudom itt nálunk ..
Hatalmas pofon csattant akkor a lány arcán, szavai megálltak a levegőben.
-Ne szemtelenkedj velem! - Kiabálta, s immár számukra is tisztán kivehető volt az ikrek nyugtalansága. Palmer az ajtóban állt, érdeklődő, ám cseppet sem megszeppent arccal.
-Kémkedsz utánam, anya? - Meriel fagyosan állta a düh leple alatt megbúvó elkeseredettséggel csordultig telt pillantásokat, ajka mintha felfelé rándult volna tőle.
-Boldoggá tenne, ha szegény anyádra terhelhetnéd ezt a felelősséget is, igaz? De nem, ez most a te szerencsétlenséged. Crumplebottom néni éppen arra tette tiszteletét, mikor ti a nyílt utcán..
-Beszélgettünk. - Mosolygott a lány.
-Megtiltom, hogy még egyszer szóba állj vele. Vagy bárki mással. Mostantól kezdve én magam megyek az ikrekért, te pedig egyenesen haza jössz. Érted?
-Akkor Mrs. Andersnek túlóráznia kell majd, minden áldott nap. - Felelte higgadtan Meriel.
-Akkor majd én fizetem a túlórabérét! - Rikácsolta magát teljesen levetkőzve, s végre utat engedve a lelkében lakozó vérszomjas fenevadnak. Palmer fegyvertelen kis egérként kotródott vissza a szobájába.
-Ahogy gondolod. - Vont vállat Meriel. Látszott, hogy Dana egyre inkább elveszíti az irányítást, hatalma erejével együtt fogyatkozott.
-Az az istenverte teljesen elvette az eszed..!
-Hisz' nem is ismerem!
-Ennyit érsz lányom... Idegenekkel enyelegsz fényes nappal, a nyílt utcán és.. - Dana levegőért kapkodott. - Ha megtudom, hogy még egyszer.. Csak egyetlen egyszer... Többé nincs helyed ebben a családban. - Lihegte, s hogy nyomatékot adjon szavainak, karjánál fogva rántotta magához a lányt. - Az iskolán kívül a lábad sem teheted ki a házból. Minden délután vigyázni fogsz az öcséidre.
Meriel lassan bólintott, a köd ismét leereszkedni látszott.
-Ha minden áron eleven húsú, szellemi hullává akarsz tenni, legyen.
Összehúzódva, mereven sétált le a lépcsőn, léptei nyomán minden fok hosszas recsegéssel sírdogált. Ő maga nem könnyezett. Nem volt szomorú, de értetlenül állt egy újfajta, ismeretlen érzés előtt. Egy új fajta érzés, mely teljesen elnyomta benne a bánatot, sőt, érdeklődését is felkeltette. És görcsbe rántotta az ujjait, olyannyira, hogy öklével legszívesebben pusztított volna.
Boldogságom súlytalanságában élvezkedtem egész nap. Szörnyű lehet most Merielnek – gondoltam, s még szélesebben vigyorogtam. Fel-alá sétálgattam a vékony folyosókon, melyek tökéletes precízséggel húzódtak meg a McWithy ház szobái mentén. Minden az én javamra szolgált most, még a vén Crumplebottom is, aki talán gonoszabb, mint jómagam. Egyikünket sem szerették eléggé gyermekkorában.
Jókedvem törhetetlennek tetszett most, elvakított a jószerencse. Aggályok nélkül vettem kézbe Meriel naplóját. Nem volt még éjszaka, de óvatlanságom és fejem forró butasága kifordított a bőrömből. A lány pedig úgyis odalent próbálja fékezni a két sátáni fajzatot.
„Sajnálom anya, de már nem parancsolhatsz nekem. Vége van.
Úgy sétáltam végig a fiatal november sétányán, mintha én lennék ennek az ősz királynője. Csodálatos idő volt, mert én azt akartam, hogy ezer sugarával süssön a Nap, de ne melengessen át, és csípjen a szél, de ne hozzon hátán esőt. Szövetkabátom összegomboltam bizsergő testemen, éreztem a közelségét, noha még méterekre állt tőlem. Sietve, de cseppet sem kapkodva közelítettem meg, s az a varázslatos perc, mikor ujjai a derekamnál fogva vonták testem a testéhez..
-Szia. - Suttogta közel hajolva és én nem tudtam visszaköszönni neki, mert életem legelső csókját kaptam meg tőle rögvest ezután. Lezuhanó szemhéjaim édes álmatag kedvet csempésztek belém, már nem volt bennem izgatott várakozás, csak akarat. Akartam őt.
Szuszogva pihentem ki a rövidke csókot.
-Szia. - Néztem rá.
-Megyünk? - Nyújtotta felém kezét, legszívesebben megragadtam volna, hogy aztán soha többé ne ereszthessem el.
-Nem lehet. - A szemem ragyogott, a szám égett még, de a búskomor parancs szüntelenül kavargott fejemben. - Nem mehetek sehová, nem beszélhetek senkivel. Én nem élhetek. - Ráztam a fejem.
-Akkor szökjünk meg. - Mondta egyszerűen. A pontot, hol a napfény találkozott közte és köztem, azzal a megfoghatatlan bensőséggel, megcsillogtatta előttem a reményt.
Lassan bólintottam.”
Velőtrázó, csontig hatoló sikoltás rázta fel a mélyen szunnyadó szúkat, a deszkák közé szorult porszemek leperegtek. Több, apróbb sikoly követte azt, s én nem tudtam tovább olvasni, figyelmem csak Meriel jajveszékelésére összpontosult, mely odalentről jött és csak arra tudtam gondolni, hogy most aztán minden a visszájára fordul majd.
|