Csak ültem abban a rohadt, leprás szobában, a falakról töménytelen undorral csurgott lefelé a genny és a kitépett belek maradványai úgy kapaszkodtak végig kis kacsóikkal a csilláron, mint ahogyan újszülött gyermek ujjai vájnak anyja húsába. Úgy, ahogyan én kapaszkodtam beléd – és te belém. Mert megengedted – és mert én akartam.
Csak ültem abban a sötét és ablaktalan helyiségben, melynek mélyére börtönöztél, talán tudtodon kívül, talán éppen ez volt a célod – nem tudom. De fáj, most fáj, kibaszottul és én erre nem szolgáltam rá, én ezt nem érdemeltem meg! Se tőled, se mástól.. de tőled főleg nem!
Én mondtam, megmondtam aznap este, hogy ha nem kellek neked még MOST hagyjuk abba, akkor ne érj a kibaszott száddal a bőrömhöz mert... Abban az elátkozott, velejéig romlott, kívánt és gyűlölt másodpercben, ahogyan ezt megteszed én lángra lobbanok és megállíthatatlanul akarok a tiéd lenni, fékezhetetlen vággyal adom magam neked és te ezt pontosan tudod. Hát akkor miért..? Vagy pont ezért?
Csak ültem ott, mint egy zsák, egy szerencsétlen, karok és lábak nélküli zsák. Egy fehér vászonzsák, fekete filccel festettek rá két X-et és egy vonalat. A szemei és a szája. A falak feketék voltak és okker, barna, citrom, bézs, vanília színű csíkokban szivárgott lefelé a folyadék a plafon és az oldalfalak találkozásainak repedéseiből.
És én a szerencsétlen, fehér vászonzsák, szénával és szarral kitömve – hogy ne roskadjak a földre petyhüdt bőrömet levetve semmiként – csak ültem ott, mint aki erre hivatott, erre teremtetett és ebből kitörni nem lehetséges számára.
És miért nem?! Mert te ide juttattál, igen baszdmeg, ide juttattatok és gyűlöllek benneteket ezért.
Ahogyan pihentem szerencsétlenül, ki tudja mióta, ki tudja miért és ki tudja még mennyi időm volt akkor hátra, egyszóval depresszív és mindenekelőtt fehér vászonzsákként senyvedtem.. Azt vettem észre, hogy ezek a gondolatok szavakká formálódtak.
Igen baszki, beszélő zsák, na erre varrjál gombot, hát persze, de minek is tennéd, hiszen ez csak egy zsák, egy elnyomorított, összefirkált, elhasznált rongy. . Meg sem fordult a fejedben, ugye, hogy ennek a zsáknak egyszer majd kihasad a száááája?! Mert ugye az is volt ám neki... Az az egyenes, hanyagul odavágott vonal, mely sosem beszélhetett igazán.
Hát most kihasadt és beszélt. Nem másnak, csak.. egy szobanövénynek. A szobanövény előtte árválkodott – egész pontosan nem árválkodott, hisz már ketten voltak. Nagy, fehér cserépben, és a szerencsétlen levelei úgy kókadtak lefelé, mint kik még sosem láttak napfényt – de hogy is láttak volna, mint említettem egy ablaktalan és sötét szobában történt mindez. Na persze.
A csillár fénye kizárólag lefelé irányult, mint egy óriás reflektorlámpa, melynek természetes lámpafénye nem szóródik széjjel, nem ám.. A lényegre fókuszál. S a lényegnek jelen pillanatban csak az a nyomoronc növényke bizonyult..
Mondtam neked.. én mondtam, hogy hagyd abba.. Nem akartam hogy összetörj engem. Zokogtam. Nem akartam sírni, de a két sebtiben felfirkantott X-ből kövér könnycseppek buggyantak ki. Na se baj, legalább megöntözlek te kis szerencsétlen.
Hihetetlen volt! Az egyik percben úgy beszéltem a növényhez, mintha te lennél, a következőben meg úgy, mintha saját kitépett lelkem maradványát próbálnám új életre kelteni.
Aztán meg jött magától a többi.. egyszer csak válaszolt! Basszameg, ha mondom, hogy válaszolt! A növény. A vászonzsáknak.
Így nem tudok fotoszintetizálni.
Nem tudok segíteni rajtad. Mondtam és úgy is gondoltam. Nincs ablak, amit kinyithatnék.. És ez a kis rothadék, mintha a gondolataimat találta volna ki!
Akkor vágjál.. Vágj ablakot, amin bejön a fény.
Hah. Könnyű azt mondani. Még is mivel..? Én csak egy szerencsétlen vászonzsák vagyok. Nincs karom, nincs lábam.. Nincs szívem.
El fogok pusztulni. Szólalt meg újra. És ha én elpusztulok akkor te is. Ha én meghalok akkor nem lesz kivel beszélgetni és szépen lassan elpárologsz, mert már senki sem fog tudomást venni a létezésedről.. És egy olyan lét, amit nem ismernek el nem is lét.
Attól fogva nem szólalt meg többet, hiába akartam és hiába rimánkodtam neki. Onnantól kezdve úgy beszéltem hozzá, mintha te ültél volna velem szemben.
Miért..? Miért csináltad.. ezt.. velem...? És már nincs fény.. már nem világít meg téged a csillár fénye.. és kihalnak lassan az utolsó érző gondolataim is...