Láttatok már futóférget magába roskadni..? Hogyan is nézne az ki? Egy parazita, egy lábak és karok nélküli szerencsétlenség, akinek lelke és szíve sincs, csak ösztöne, mely a táplálék után hajtja. És ha ez a táplálék nem is a szilárd étel, hanem más nyomorúsága..?
Az ilyen lény lehet-e szomorú? S kétségbeesett, ha érzi a vesztét?
Én éreztem és mély letargiába taszított.
Csak kapartam a falat tehetetlenül, belülről, körmöm szakadtáig és közben könnyeztem a dühtől és ettől a mértéktelen, fene kiszolgáltatottságtól.. a francba is, ez nem igazság!
Laytontól olyasfélét láttam, mit még soha. Már órák óta csak mászkáltak, veszekedtek és szidták egymást és mégsem hívta egyikőjük sem a rendőrséget, mikor is Melanie végtére elszánta magát.
Lapátkeze a kagylóra vándorolt, mikor Layton elbömbölte magát.
-NE! ÁLLJ!
Dana szája tátva maradt. A férfi arca megfeszült, halántékán lüktetett a főér, szeme dühös kis szikrákat szórt és egész lényéből áradt a domináns hím. Ledöbbentünk – pedig én már tényleg azt hittem, hogy semmi sem következhet be, mi engem sokkba kényszerít. Ismét tévedtem..
Melanie összeszedte magát.
-Ugyan miért? Ha nem teszem meg, azzal még én is bűnsegéddé válok. Hah. - Azzal füléhez szorította a készüléket.
-Csak holnap reggelig. - Kérte, de mit sem vesztett határozottságából. Még mindig csak ámultam.. Layton a határozott..? Mióta..?
-Miért kellene reggelig várnom? - Vonta fel szemöldökét. Layton elmosolyodott. Elérte, amit akart, felkeltette az érdeklődését, s ezzel együtt az én szívem is reménységtől kezdett hevesen lüktetni. Csak úgy pumpálta belém az adrenalint, jesszus, a végén még ez a szerencsétlen lesz aki mindnyájunkat megment!
-Az legyen az én titkom. - Mondta. - Az az egy éjszaka már nem mindegy? - Vonta meg vállát. Melanie látszólag összezavarodott.
-Nem tartozom neked szívességgel. - Felelte végül, rövid gondolkodás után.
-Nem. - Hagyta rá. - Azzal is tisztában vagy ugye, hogy ha most bejelented a rendőrségen a gyilkosságot, öt percen belül szirénázó autók állnak majd a ház előtt, és a rendőrfőnök hangosbemondóval szólít fel bennünket, hogy feltartott kézzel hagyjuk el a házat. Téged is, Melanie. - Bökött terebélyes mellkasára, mire az hátrahőkölt. - Téged is, anyám. - Biccentett feléje. - A gyilkosság nem tréfa dolog. Az őrsön éjszakázunk. Lehet, hogy meglincselve.. ki tudja? - Ekkor már szabályosan lihegtem. Én ugyanis felismertem a legapróbb jeleket is, melyeket ezek a félkegyelműek nem is sejthettek! Melanie megadta magát.
-Jó. - Egyezett bele. - Akkor holnap reggel az első dolgom lesz személyesen a rendőrségre menni. És ti is velem jöttök és önként feladjátok magatokat.
A ház asszonya levegőért kapkodott.. Hogy ő, önként és dalolva...? Layton szemhéja alig észrevehetően megrebbent felé, s hál' égnek ezúttal csendben maradt.
-Rendben. - Bólintott a férfi. -Akkor holnap.
Könyörgöm az égre.. Ha létezel odafent, ha létezel akkor most nézz rám! Csak egy pillanatra.
Ekként fohászkodtam magamban némán, a földön kuporogva, hátamat a falnak vetve, nem is sejtve, hogy az utolsókat szippantom a dohos, korhadt levegőből... Egészen addig, míg az est leszállott.

Dana meg sem szólalt, mióta kilátásba helyezték az ítéletet. Zsáknyi szalmaszálként roskadozott az ágyon. Csak bámulta a falat, üveges, merev szemekkel, néha még pislogni is elfelejtett..
Órák teltek el így és én tökéletesen azonosultam a szorongásával. Féloldalasan csúsztam el a folyosón, mely a házaspár hálója mögött húzódott. Fejem kinyújtott karomon pihent, bordáim sajogtak az egyenetlen deszkák testemet tartó halmazától, mégsem vettem rá magam a mozdulásra. Jó volt így. Könnyek csurogtak az arcomon, lepotyogtak a fára, néhány másodpercig átlátszó folyadékként álltak meg egy-egy gödröcskében, de aztán felszívódtak – mintha sosem lettek volna ott.
Én is így fogok majd felszívódni..? Mintha itt sem lettem volna soha..?
Layton lépett a szobába, csendesen, vigyázva, mintha tojásokon lépdelne, úgy közelítette meg Danát. Kezéért nyúlt, megszorította. Dana nem húzta el, de egy pillantásra sem méltatta őt. Érdekelt volna, hogy egyáltalán feltűnt-e neki a jelenléte, de jobbnak láttam nem kérdezősködni e felől.
-Minden rendben? - Kérdezte lágyan. Hallgatás volt csupán a felelet. - Már hogy lenne rendben. - Ismerte be, s félmosollyal arcán lehajtotta a fejét. További kérdések nélkül kerülte meg az ágyat, léptében leoltotta a csillár kapcsolóját, így félhomály borult a szobára, a kis olvasólámpa még égett az ágy felett. Feltápászkodtam, szipogtam kettőt és úgy helyezkedtem, hogy rájuk lássak.
Ki tudja..? Tán ez az utolsó alkalom, hogy élhetek a szenvedélyemnek.. S aztán a hajnal majd elszakít tőle véglegesen.
Layton Dana mellé telepedett, megint elvette a kezét. Amaz továbbra sem méltatta őt figyelemre.
-Tudod-e, miért kértem egy éjnyi haladékot? - Bújt hozzá, füléhez hajolt, lágyan susogott bele. Dana összerándult.
-Miért? - Kérdezte halkan, hangja reszketett, egészen úgy hatott, mint aki sírt. Pedig egy könnycseppet, annyit sem láttam tőle aznap.
-Előbb tudni akarom, hogy te mit akarsz tenni.
-Mit akarnék? - Szegezte plafonra szemeit. - Mit akarnék..? Mintha olyan sok választásom lenne.
-Értem. - Szólt lemondón. - Akkor hát..
-Nekem soha életemben nem volt választásom. - Folytatta, figyelembe se véve a másikat. A lámpa fénye megreszketett, s hangszálai vele együtt remegtek meg. Megcsuklott. Kibuggyant egy csepp a szeme sarkából.
-Te.. sírsz?
-Nem, kedvesem, kacagok.. - Felzokogott. Lecsúszott, arcát a párnába fúrta, teste rázkódott. Jó öt perc telt el így, némán figyeltük őt, mi ketten. De Laytonnal nem tudtam úgy együtt érezni, mint Danával.. S akkor a férfi gyöngéden ölébe vonta a fejét. Ujjai kiszabadították sötét tincseit a hajtűk gonosz fogságából, szétsimították a combjaim a selymes fürtöket. Élvezettel túrt újra és újra Dana koronájába, aki egyre csak sírt.
-Mi a baj? Nekem elmondhatod.. - Búgott megnyugtatón. Egy pillanatra azt hittem Dana felpattan és idiótának nevezi – de ekkor a nő nyelve megeredt. Dana beszélni kezdett.
-Pe..Percy. - Rebegte. - Percy nem..
-Mi nem? - Suttogott neki, ujjbegyeivel puhán körzött az arcán és a hajtövénél.
-Nem az én apám. - Mellkasa egyre emelkedett és süllyedt, s a teher, mely hosszú évtizedekig megült rajta, egyszerre oszolni kezdett.
-Hát kié?
-Nem tudom. Azt sem tudom ki az én apám. Még..Dollyét sem. Az egész úgy kezdődött.. - Nagyot nyelt. Elképedve álltam, fejem felszegve, minden figyelmem szavaira összpontosítva. Gyerünk, Dana! Hogyan kezdődött?
-Csak nyugodtan.- Biztatta. - Itt vagyok veled. Most már soha többet nem engedlek el.
-Volt egy kis házunk. Waldkirchenben. Egészen az erdő lábánál. Ha reggel felkeltem, az első dolog ,mi szemet bökött nekem az a hatalmas, hósipkás, ködbe vesző tetejű hegy volt. Imádtam ott élni. Dolly nem szerette, ő mindig a városba vágyott, de anyát nem érdekelte. Anyát.. akkoriban semmi sem érdekelte.
Zöld volt a fű, a tó meg feszes, hol lágyan fodrozódó, de mindig gyönyörű. Akkortájt sokat jártunk fürdeni Dollyval. Mi olyan jó testvérek voltunk. És Percy mindig nézett bennünket. Főleg engem. Dolly már akkor is kövér lány volt – nem tetszett a fiúknak. Ellenben én a vékony termetemmel, a kicsi, de feszes és hamvas kebleimmel a környékbeliek álma voltam..
És még valakié, aki közelebb volt, mint hinnéd, Layton, még közelebb, mint amit el mersz képzelni.........
-Percy. - Tátogott, látszólag ő maga sem hitte el.
-Percy. - Hunyta le szemeit, arca eltorzult az undortól.
-Percy... - Ajkamra szorítottam a kezem. Rettegtem a folytatástól.
-Percy anyám előtt úgy tett, mintha apám helyett akarna apám lenni. De egy nap követett bennünket a tóhoz. Az ég tiszta volt és felhőtlen és a nap úgy tűzött, hogy még naptejjel is igen veszélyes lett volna kit maradni. „Eredj haza, Dolly.” - Mondta ő és a nővérem értetlenül állt a kijelentés előtt. „És Dana?” - Kérdezte, de Percy arcul ütötte őt. Sírva szaladt haza. Mi ketten maradtunk ott, csak ő, meg én. Tizennégy éves voltam, Layton, és még.. érintetlen. Érintetlenebb, mint bárki ebben a korban, még csak csók sem érte soha a számat..! Ez a fenevad, ez a senkiházi, ez az undorító féreg meg... - Félre fordította a fejét. Elszorult a torkom s tudtam, hogy Layton szája e percekben épp olyan száraz, mint az enyém. - És anyám.. végig tudott az egészről, mert Dolly elmondta neki. És én, amikor hazaértem, nem tudtam ülni.. Mert.. úgy fájt.. belülről rohadtam, és rohadok azóta is.. - Felsírt, mint egy csecsemő. - Még csak nem is védekeztünk. Az egész egy vasárnap reggelen kezdődött, mikor a mise után a pap odahívott, hogy szagoljam meg a bort. „Látod, lányom? Milyen vörös..és az illata! Szagold csak..!” Engedelmesen beleszimatoltam a kupába, a pap akkoriban nagyon szerette a családunkat, hiszen anyám minden alkalommal hagyott ott neki valamit. Volt egy sejtésem, mi szerint ők ketten.. De erről akkoriban nem volt illendő beszélni, de hát miket is mondok itt, egy pap..! Mindegy. A gyomrom a torkomig kúszott, rohantam kifelé.. És szégyen, de a templom külső fala mellé hánytam.
Ez minden reggel így folytatódott. Anyám egyszer csak félrerántott, a karomnál és így szólt: „Az a Rositter fiú túl sokat legyeskedett körülötted mostanság. Van valami, amiről tudnom kéne?” Elsírtam magam. Megvert.
A következő hónap elején felküldött ide – a békés – hah, már amilyen békés az volt – vidéki életemnek befellegzett. Egy idős, roppant idős házaspárhoz költöztem, ide, ebbe a házba. - Itt szünetet tartott. Körülnézett a szobában, már-már olyan szeretettel simította végig tekintetével a falakt, mint ahogyan én szoktam azt tenni. De most képtelen lettem volna másra figyelni, Dana mondókája egyszerűen magához láncolt, s nem eresztett. Kezdett bennem kirajzolódni valami borzalmas gondolat.... - Szerződést kötöttek anyámmal. Míg élnek ellátom őket, segítek a háztartásban és a többi.. És miután meghalnak, a ház a nevemen marad.
Aztán..innentől emlékszel. A bútorüzletben találkoztunk.. - Idézte fel nosztalgikus mosollyal, melyet azonban még mindig beárnyékolt egy rendkívül apró momentum.
-Azt hiszem, valamit kihagytál. - Hajolt fölébe egészen, s tekintetük elválaszthatatlanul összekapcsolódott. - Mi lett a gyerekkel?
-Megszültem.. - Rebegte. - És elneveztem Phaedrának.
Apró sikkantás hagyta el a számat, mire Layton felkapta a fejét, Dana azonban csak mosolygott.
-Jesszusom.........- Suttogta maga elé. -Ugye..nem akarod azt mondani, hogy...
-Shh. - Mutatóujját férje ajkaira helyezte lágyan. - Kérlek..
-Dana! - Durván megragadta a csuklóját.
-Megszültem a lányomat. Nem kórházban, hanem itt, ebben a szobában, ezen az ágyon. Crumplebottom néni volt a bába. Dolly és ők voltak jelen egyedül. És egy életre szóló esküt tettünk. - Folytatta fájdalmas mosollyal.
-És hol van most...? - Újra felsikoltottam, ezúttal meg sem próbáltam felfedni a hangomat. - Szörnyedve kapkodta a fejét.
-A ház.. - Dana ajka remegett. - Tudod mi az a „ház a házban”? - Kérdezte, mire Layton nem reagált, így magyarázni kezdett. - Képzeld el, hogy van egy folyosó, minden szoba mögött. Ha egy alaprajzot látnál az egész úgy festene, mintha egy meglévő ház köré építettek volna egy másikat. És ezeknek a folyosóknak fából van az aljuk, sőt a benső falaik és.. És átjáróval - titkos és nem is annyira rejtett átjárókkal – van teli a ház. - Mosolygott.
-Dana...
Rázott a hideg, összegörnyedtem, két kezemmel a hajamba markoltam. Felüvöltöttem kínomban, egész hajcsomók, méghozzá sötétbarna hajcsomók hullottak lábaim elé.
-Így igaz, Layton. Phaedra McWithy itt él velünk. Mindent lát. Mindent hall. Mindent tud.. Most már mindent.