Csoda zöld lankák, tökéletesen sima és kerekded felszínnel terültek el egymás mellett, egymásba nyúlva. Köztük bokrok, s cserjések, meg fák magasodtak felfelé, az egész tájat festői szépségbe vonva. Ha idegen szempár látta volna, nyilván kétkedőn megrázza hitetlen fejét – mondva: ez mesterségesen megművelt föld.
Ám azok, akik ott éltek, tudták miben rejlik a csoda ereje. Oly egyszerű, oly természetes, az emberből fakadó dolog folytán, melyet úgy hívunk: szeretet. S ez a szeretet képes családot teremteni, melynek tagjai szintén szeretettel gondoskodnak a másik felekről. Azoknak szeretete képes új utódokat nemzeni, kik szívük mélyén ezzel a szeretettel születnek, hogy még tovább adhassák nemzedékről nemzedékre, majd ha meghalnak, testükből átitassák szülőföldjükbe az ősi varázst.
S ez a szeretet képes volt békét teremteni. Ez a béke pedig mindent és mindenkit egymáshoz fűzött, ki ott élt.
Freya a Kősárkány szirten állt, s a név, mint név nem véletlenül volt az, ami. A nő egészen pereméig merészkedett, mégis olyan biztonsággal mert a talpa alatt terpeszkedő szilárd kövekre támaszkodni, mintha csak álmában járt volna – hol semmi baj sem érheti.
Tűnődve kémlelte lábai előtt mélyen elnyúló tájait, melyek mind mind csodás birodalmához tartoztak. Alázattal tekintett fel a zord és hósipkás monstrumokra, a hegyekre, kik határait jelentették, és egyszerre emlékeztették korlátaira. De vajh meddig lehet uralkodója egy szabad birodalomnak?
Uralkodónak nevezték, de szerepe korántsem a parancsnoki székhez kötötte őt. Nem. Ő nem parancsolt, nem osztott utasításokat. A népek azt tették, mit szívük diktált – s ez idáig rendben is volt. Mélyről jövő ösztöneiknek engedelmeskedtek, s azok csupa olyat súgtak nekik, ami jó és fontos volt.
Boldogan művelték földjeiket, dalolva építettek házakat és terjesztették a falvakat városokká, néha hatalmas ünnepséget csapva, hol sárkány és ember egyszerre lélegzett.
Ó a sárkány, az a csoda lény.. Fél karját felfelé nyújtotta, hagyta, hogy a pikkelyes, kis méretű, vékony, vörös testű hüllőlény végigkússzon a karján. A kínai sárkány feltett szándéka volt megszerezni úrnőjétől a gyöngyöt, mivel ujjai között játszott pajkosan.
-Ne most, Lung. - Nevette ki barátját, de csak nagyon gyengéden, mire az nyugton ült meg vállain. Hosszúkás, bajszos pofáját arca mellé simította. Freya bőre már hozzászokott a rideg érintéshez, cseppet sem borzongott meg attól.
-Mit látsz? - A sárkány hangja visszhangzott fejében.
-Látom a természetet, minden gyönyörűségében. Látom, ahogyan lassan alábukik a nap, és a sötétség elnyelni készül mindent, ezzel egy időben az emberek a patakokban mossák le testükről az egész nap verejtékét. Nyugalom van és.. béke. Még.
-És még mit? - Mintha egy szemernyi sürgetés vegyült volna a kíváncsi kérdéssorozatba. Freya megrázta a fejét.
-Én ezt nem mondom ki. - Érezte a mellkasát feszítő aggodalmat, s ezzel egyetemben azt is tudta – attól, hogy nem mondja ki még ott marad. Lung szarvával gyengéden megböködte a nő fülét.
-Érzed a zavargást? Én érzem. - Szólt gyengéden.
-Érzem. - Hunyta le szemét, megpróbált elbújni előle, de már nem csak sötétséget látott.. Nem. A sötétségben látta azok körvonalát is, kik egyszer majd feldúlják ezt a béként. Benső hangja azt súgta; az az egyszer hamarosan elkövetkezik. Csakhamar rájött: eme benső hangja is Lung maga volt. Oldalra fordította fejét, a sárkány két első lába alá nyúlt, maga elé emelte. Az játszadozva himbálózott teste többi részével, mély alagutat rejtő szemeit Freyáéba mélyesztette.
Freya fellobbanó tüzet s dühöngő árnyalatokat látott benne.
-A Nyugatról érkezett sárkány furcsa, de inkább mulatságos. - Mondta neki Freya. - A Kínai sárkány azonban isteni teremtmény, olyan, mint az angyal.. De a Kínai sárkány végtelenül erős, és ez az ereje a gyöngyében rejlik. - Mutató és hüvelykujja közé vette a fehér igazgyöngyméretű ékszert. - És én most visszaadom neked. - Mosolygott. - Azt hiszem.. azt hiszem szükséged lesz rá. Mindannyiunknak szükségünk lesz az erejére.
-Köszönöm. - Simogatóan barátságos, anyaira emlékeztető nőhangja hálásan szólította meg, s észrevétlenül kapta szájába a gyöngyét. Freya leeresztette őt.
Kígyószerű, ám lábakkal megáldott teste megvonaglott gyönyörűségében, gerincén mindegyik tüskéje az ég felé meredt. Narancs és arany színben úszkált a lény, s a nő is, és az egész szírt, mely jótékonyan emelte őket a rónák és dombok fölé.
-Elérkezett az idő.. - Meredt újra a távolba, hol fáklyák gyúltak, a napot éhesen kezdte falni az éjszaka. Magas énekfoszlányt sodort feléjük a szél, Freya nem értette a szavakat – de mégis a változást érezte kibontakozni a dallamból. - Csak úgy maradhat meg amit megmentettünk, ha olyat is beeresztünk, amit kívül próbáltunk rekeszteni.
-Gondolod, hogy hajlandóak lesznek majd jönni..?
-Igen. - Mondta ő gondolkodás nélkül. - Ha kell, akkor hazudunk.
-Hazudunk.. - Ismételte a szót búsan.
-Mégis mit akarsz? - Fortyant fel, kibillenve örökös egyensúlyából. - Hogy elvesszen minden..? Akkor hiábavaló volt..! Eredj. Ébreszd fel a többit. Mondd nekik, hogy a tavasz előbb érkezett. Mondd, hogy most van szükség a tojásokra, újakra, egészségesekre. Mondd, hogy mindnyájunk élete függ most tőlük.
S Lung útnak indult, lefelé kúszott az éles szélű kövek között, kitapintva a kövek sárkányainak rejtett fészkeit. Haladt tovább az erdőbe mélyen, fák odvaiba szimatolva, hogy az erdő sárkányaival együtt riadóztassa a mélyen nyugvó mocsárban otthont lelő sárkányokat, s minden sárkányt felébresszenek ki akkor létezett.