Ősi ritmusok dobogtatták meg szívét, és ő hagyta, hogy a zene uralma alá vonja testének minden rezdülését. Ugyan csak Nigéria utcáit rótták gyalogosan, mégis, lépteiben érezte a kitörni készülő vágyat. Szeretett volna táncra perdülni és énekelni, szabadon létezni.
Abana mellette lépkedett, látszólag ő nem azon a világon járt most, melyen ő. Abanát nem villanyozták úgy fel az ezer szín portékát kínáló árusok, megannyi csilli- villi kacattal megrakott kosarakat ölelve karjukon, s a lány nem topogott percekig ámulattal a kígyóbűvölő sátra előtt.
Nem tudott uralkodni magán. Rézsárga bőre kipirult, ámulattal csodálta a szénfekete férfit. Az hamiskásan pillantott fel. A fehér ponyva, melyet négy, mélyen a száraz és repedezett földbe szúrt karó tartott, árnyékba vonta amúgy is sötét arcát.
- Kisasszony, foglaljon helyet. - Invitálta, bal karját könnyedén előrenyújtva a kígyó kosara mellett. Csí elámult bátorságán. - Csak öt amerikai dollár. - Kissé törte az angolt, a foghíjas mosoly, melyet a lányra villantott megtörte a pillanat varázsát.
-Chi, gyere! - Abana ujjai karjához értek futólag, mire felkapta fejét. - Ne állj le mindegyiknél, a fele csaló, a másik fele meg csak akkor hazudik, mikor kérdez.
Csí szívesen megismerkedett volna a kígyóbűvölés művészetének titkával, de barátnője arcára ülő kiábrándító szigor visszarángatta őt a poros földre. Felsóhajtott. Utálta, mikor úgy kellett viselkednie, ahogyan azt a normális emberek elvárták tőle. Na és, ha csaló? Nem akart róla tudni! Ő csak látni akarta Afrikának ezt az arcát, hisz alig három nap és ismét vissza kell majd térnie az otthonába.
S ebből a csodából, az idegenből csak az illatok maradnak orrában, az édes hajnal vanília, s csípős fűszer illata, szájában a különleges gyümölcsök zamatával, testén a nyaldosó hullámok érintésének emlékével.
Kelletlenül indult tovább, mielőtt a fekete lány eltűnhetett volna szeme előtt a megannyi sürgő ember forgatagában. Belekapaszkodott Abana könyökébe, válaszul kedves mosolyt kapott. Így verekedték át magukat a tömegen, füleibe szemtelenül hatolt a piac zaja, üvöltő foszlányok, s haladtában lealkudott árak csábító simogatásai. Annyi mindent vásárolt már..! Ott volt az a sötétlila, arany szállal átfuttatott, kézzel szőtt kelme, melyet dereka köré tekert az előző napi tengerparti sétájukon, és a fa ékszerek, miket szintén kézzel faragtak ki a kézműves árusok.
A meleg egyre fullasztóbbá vált, tutyi cipője orrát hívatlan lábak taposták le, felnőtt könyökök fúródtak bordái közé és akkor végre fellélegzett. Árnyas pálmafa alatt találta magát, kezébe egy műanyag pohárban frissítő vizet nyomó férfival szemben.
-Köszi Gakuru. - Szólt Abana, és ő is belehörpintett a magáéba. - Ne fogadj el semmit, amit nem ismersz. - Címezte immár Csínek, ki mohón esett sajátjának. - És ne idd gyorsan a hideget, mert leforrázza a tüdőd!
Dühe egy pillanat alatt elborította elméjét
-Miért oktatsz ki állandóan?! - Fortyant fel, jogosnak érezte a haragját, de Abana bölcsen megcsóválta fejét.
-Mindig hagyod, hogy az érzelmeid uralkodjanak rajtad.
-Mintha magamtól nem tudnám.. - Motyogta, de azért lassabban itta a folyadékot. Abana egy frankot ejtett Gakuru tenyerébe, ki megköszönte a fizetséget. - Annyira más világ ez, mint az enyém. - Fújta ki a levegőt némileg nyugodtabban. - San Franciscoban a tej, az, aminek látszik. Tartósított, műanyag, tehénszomorító nyálka. Ott az ember az, amit mutat magából; egy cukormázba öltöztetett poshadt alma.
-Igen. De ott nem halhatsz bele, ha megiszod azt a fehér lónyálat. - Vélekedett. - Itt veszélyes. Emlékezz csak a védőoltásaidra, mielőtt idejöttél! - Bökött a levegőbe, és Csín egy másodperc erejéig végigfutott a hideg, amint felrémlett előtte az egész estés láz egy igen bonyolult nevű kór elleni oltás után.
-Úgy érzem nem láttam eleget. - Mondta hirtelen. - Sétáltam a szafarin, simogattam szelíd zebrát és fényképeztem vad oroszlánt. De..
-Szeretnél ma is lemenni a tengerhez? - Kérdezte ő készségesen.
-Igen. - Felelte habozás nélkül. - És szeretnék este megint táncolni, mezítláb a száraz homokon, és szeretnék még inni abból a csípős italból, ami úgy elszédített tegnap, mint annak a fekete szemű fiúnak a mosolya.. És akarok még többet Afrikából. Annyi helyen nem jártam még. Annyi ízt nem kóstoltam, annyi muzsikát nem hallottam és annyi..
-Csakhogy ez nem Afrika, ez nem Nigéria. - Ingatta fejét lassan. Ahogyan a lány elnézte társnője arcát, úgy keményedtek meg egyre vonásai. - Ez egy kirakat.
-Láttam a hajléktalanokat.. -Kezdte, de rögvest elbizonytalanodott a leheletnyi gúnytól, mely Abana hangjában érződött.
-Ez még mindig nem az a Nigéria, amit te láttál. Szeretnéd? Igazán? - Egész közel hajolt, szeme vadul csillogott.
-Igen. Szeretném.

Aznap este izgatott várakozás töltötte meg Csí szívét. Ahogyan lábujjai közé szaladt a selyemhomok érdes, egyszerre hízelgő szemcsés szőnyege már a holnap reggel napsugarainak simogatását érezte arcán.
Testén ezernyi lúd rázogatta tollait, lába ujja első vízzel való találkozásakor. A lágyan hullámzó tenger, mi messziről olyan áttetsző kékséggel hívogatta őt, ezen az éjen fekete volt és átláthatatlan. Nem merészkedett bele, inkább leült, mit sem törődve a száznyi, bőrére tapadó, szúrós szemcsével.
Telehold volt, és ő teltebbnek vélte látni, mint eddig bármikor.
-Nyugtalannak tűnsz. - Telepedett melléje Abana. - Mi a baj?
-Nem tudom. - Felelte ő, de az igazság az volt, hogy nagyon is tudta. Érezte az aznap esti, tengerparti szél különös nyugalmában, érezte minden porcikájában. A szellőt a változás szellőjeként értelmezte. - Hová viszel holnap? - Bukott ki belőle egyszerre, mi annyira feszítette odabentről. De miért..? Ez is csak egy kirándulás lesz a sok közül. Persze, nyilván varázslatos kirándulás, no de azelőtt sem volt ilyen izgatott, mielőtt közölték vele, hogy szerdán bizony tevehátán fognak utazni a Szaharában.
Abana sejtelmes mosolya különös megpróbáltatás ígéretével állította őt szembe. Ugyan, mi lehet nagyobb erőpróba a sivatag kietlenségénél, a végtelen tengerként elnyúló homokon és annak megmászhatatlan dűnéin túl? Viperát látott, igazi sziszegő, tekergődző homoki viperát, ugyan nem antilopkoponyában, mint ahogyan a filmeken ábrázolják, de azért még ott volt. És nagyon is élt!
Csí hátán még az emlékétől is végigcikázott a hideg.
-Nem árulod el? - Erőszakoskodott.
-Dárfúrba.
Csí megmerevedett. Dárfúr igazán messze volt tőlük, de nem is ez aggasztotta oly nagyon. Emlékezett még a néhány évvel ezelőtti felkelésre, a híradóban látta, és sok újság cikkezett róla.. Sőt! Elfehéredett. Az iskolája még adományokat is gyűjtött az ottaniaknak.
-Értem.. - Nyögte ki végül.
-Majd akkor fogod megérteni, ha ténylegesen ott leszünk. - Az afrikai lány arcára egyszerre szomorúság telepedett, és ez még inkább megrémítette őt. Abana soha nem mutatkozott negatívan, mindig mosolygott, örökké mocorgott, úgy hitte, soha nem találkozott még nála életrevalóbb teremtéssel. - Tudod, a harcok még a mai napig zajlanak...
-Biztonságos így odamenni? - Tette fel a magától értetődő kérdést.
A lány habozott a válasszal.
-Igen. Minket nem bántanak.
-Minket?
-Van egy csoport.. - Magyarázta. - AHSZÉS.
-A mi? - Hajolt előre kissé, hátha félrehallotta, vagy tán csak barátnője ejtette rosszul a szót. Csakhamar leesett neki, hogy bizony egy rövidítésről van szó.
-Anti háborús Szövetség és Segélyközpont. Rengeteg ilyen működik, de mi, itt személyesen is elutazunk azokra a területekre, ahol rászorulók vannak. Az utóbbi időben Dárfúrba járunk. A holnapit elvileg kihagytam volna, de így.. - Barátságosan, szeretettel mosolygott Csíre, aki viszonozta a mosolyt. Fogalma sem volt róla, mennyire fogja megrázni, megviselni, amit majd ott lát, és tapasztal, de szembe akart nézni vele.

Nem túl bőséges, de azért elegendő – tán a gyomrát öklömnyire húzó feszültség végett nem érzékelte az éhségét – reggeli után Abana meg ő lementek az emeletes, monolit alapú ház elé.
Egy terepjáró dzsip állt a ház előtt, olyan hatalmas, amilyet Csí még életében nem látott. Feléjük otthon másféle autók voltak divatosak. A négy kerékmeghajtású Wrangler pasztell zöld színben pompázott, a kopasz férfi, aki a vezetőülésen ült unottan támasztotta fejét. Mellette szintén sima fejbőrű, fekete alak terpeszkedett, de az ő arcán inkább a hajnali fáradtság jelei mutatkoztak.
-Gyere, ne félj. Bemutatlak. - Szólt Abana halkan, és elindultak a dzsip felé.
Hátuk mögött előbukkanó napsugarak szúrtak a horizont lágy egébe hegyesen, narancsos árnyalatba vonták a két lány karcsú alakját. Csíben annyi bizonytalanság tört felszínre egy éjszaka alatt, szíve csaknem felrobbant tőle. Nem is sejtette, hogy ennyiféle félelem lakozik benne, ott mélyen és most rémisztőnek hatott minddel megismerkedni, mely úgy határozott, hogy felébred mély álmából.
Abana kinyitotta a hátsó ajtót, nálunk jóval idősebbnek tűnő, vállig érő, hidrogénezett hajkoronát viselő, csokibőrű lány ült. Hajszíne és bőre éles kontrasztot alkottak, mégis, az egész teremtés szépnek látszott ebben a kiegyensúlyozott összhatásban.
-Sziasztok. - Köszönt kedvesen, Csí megfigyelte, hogy kiejtése sokban különbözik Abanáétól, de azért megértette amit mond.
-Jó reggelt. - A lány szemérmesen ült be középre. Remélte, hogy nem fogja saját orcáját látni a visszapillantó tükrében. Mikor barátnője is melléje huppant némileg megnyugodott. A két elülső férfi most érdeklődve fordult hátra.
-Szevasztok skacok. - Vigyorodott el Abana. - Ő itt Chi, a barátnőm. Egy hetet tölt nálunk, afféle csereüdülés. - Kacsintott.
-Örvendek Chi. - A sofőr melletti férfi kezet nyújtott neki, buzgón rázta meg az ő törékeny kacsóját. -Issa vagyok.
-Én meg Kiki. - A szőke lány kíváncsian méricskélte őt, amitől megint csak zavarba jött. Nem szerette, ha az arcát fürkészik, folytonosan olyan érzése volt tőle, mintha az agyába látnának és ő nem tudná elrejteni a gondolatait.
-Abana, biztosan jó ötlet ez? - Ráncolta homlokát a vezető, Csínek feltűnt, hogy ő volt az egyetlen aki nem mutatkozott be neki. - Miért nem viszed inkább ki a szafarira?
-Ott már voltunk. - Legyintett. - Azt mondta látni akarja Afrika másik arcát is.
Csí egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Lényének egyik része szeretett volna elmenekülni; megmondani Abanának, hogy ha ezek az emberek nem szívesen látják maguk között, akkor már itt sincs. Míg a nagyobbik fele sziklaszilárd elhatározással feszített helyén, ugyan már, kit néznek ezek városi libának?!
Akkor váratlanul Abana megszorította a kezét. Melegség öntötte el, s már csak a vezető beletörődő sóhaját és a motor barátságos zúgását hallotta.