Jó fél órája voltak már úton, egyikük sem szólt egy szót sem. Kiki ablakhoz döntött homlokkal kémlelte a tájat, míg Abana lehunyt szemekkel szunyókált. Ő Csí, lassan elengedte magát, kényelmesen hátradőlve bámult ki jobb oldalt. Az országúton haladtak egyenletesen, ráadásul ezt a részleget sokat látta eddig, hisz' mindig erre indultak, akárhányszor Nigérián kívüli városokba kívánták elkalauzolni őt. Így gondolataiba mélyedt, s csak akkor ocsúdott fel, mikor a férfi váratlanul jobbra rántotta a kormányt, ők letértek az útról, a száraz, sziklás földre.
-Miért tért le az útról? - Érdeklődött előre hajolva, orrát megcsapta az illatosító citromos aromája.
-Ez az út. - Felelte kurtán és Csí nem mert többet kérdezni.
-Azért tért le – magyarázta Issa türelmesen – mert Darfur túl messzire van ahhoz, hogy kacskaringózzunk. - Furcsán formálta a szavakat, talán túlságosan is megnyomta a végüket – mindenesetre nem volt erőssége az angol. Valahogyan mégiscsak kibogozta mit akart mondani.
-Értem. Köszönöm. - Pillantott rá hálásan, mire az elmosolyodott.
-Jobb ha felkészülsz! Nem lesz egy sétagalopp.
Némán bólintott.

Szomjas volt, a szája egészen kiszáradt már, de meg sem mukkant. Órák óta úton voltak, három, esetleg négy óra röpült tova azóta, hogy elindultak..? Nem számolta, és szándékosan nem vette elő a telefonját. Úgyis tudták volna, hogy az időt nézi, hiszen ott, az Isten háta mögötti vidékeken nem volt térerő. Falvak mellett, s között haladtak el anélkül, hogy akár egy pillanatra is megálltak volna. Csí elképedve nézte ezeknek a falvaknak az épületeit.. Mind mind olyanok voltak, mint a dokumentumfilmeken mutatott kunyhók..! Nem volt buta lány, mindig is tudta, miféle népek lakják ezeket, és milyen életkörülmények között, de így találkozni vele, szemtől szemben mégiscsak más volt.
Az utasok végre kezdtek feléledni, eleinte csak szaggatottan és ritkán szóltak egymáshoz, de a társalgás csakhamar beindult közöttük.
-Mindjárt N'Djamenaba érünk. - Nyugtatta Kiki. - Ott majd megállunk néhány percre. Találkozunk a többiekkel.
-Hányan vagyunk még? - Kérdezte.
-Hú, nem tudom ma hányan jöttek el. Ivoryék brancsára biztosan lehet számítani, Tigrisékben is bízom.. Aztán még..
-Itt kanyarodj rá az útra! - Vágott közbe Issa.
Csít kissé érzékenyen érintette ez a gyors változás. Ezidáig észre sem vette, gyomra mennyire felkavarodott az egyenetlen terepen való zötykölődéstől. Áthaladtak a folyó feletti hídon, s a lány egyszerre pehelykönnyűnek érezte magát a terjedelmes város láttán. Szerette a természetet, de az utóbbi két órában, mikor senki sem szólt egy szót sem, és ők csak rótták a néptelen vidéket, időközben elhaladva néhány víznyelő, s vadállati tetem mellett, mi tagadás megfordult a fejében, hogy elvesztek.

További két hasonló terepjáróval kiegészülve indultak ismét útnak. A neveket ugyan nem mind jegyezte meg, de kedves embereknek tűntek és rá is ugyanúgy tekintettek, mint egymásra. Elmúlt minden aggálya, mi eddig feszítette, izgatottan várta az érkezést.
Ivott, elvégezte a dolgát, bekapott néhány falatot gyorsan, de többre nem jutott idő – pedig szívesen nézett volna körül a városban. Nagyon odafigyelt, ahogyan áthaladtak a központon.. S lélegzete is elakadt, amint a nyomornegyed peremére értek.
Elfehéredett, Abana és Kiki jelentőségteljes pillantást váltottak, mintha keserű mosollyal arcukon azt mondták volna : „És ez még mind semmi, barátom.”
Az utcán egymásra halmozott kartondobozok feküdtek elhagyatott tetemekként, legyek kőröztek felettük döngve. Csí nem látta pontosan, de le merte volna fogadni, hogy egy ember lába az, mi olyan furcsán kilóg közülük. Ahogyan tovább haladtak, félmeztelen, csont sovány, fekete gyerekek hagytak fel a félig leeresztett bőrlabda rugdosásával, érdeklődve, összehúzott szemekkel mérték végig az ő kocsijukat. Csí szívébe égett az a pillantás, mellyel a legkisebb fiú kísérte őket végig..
Elszorult a torka. Leégett viskók maradványait látta maguk mellett elsuhanni, az egész egy nagy fekete kavalkáddá változott. A levegő forróságába dögszag és halál illata keveredett, akadálytalanul és tisztán lélegzett, mégis fuldoklott. Csak ki innen – gondolta – ki innen, minél előbb!

Kezdte egyre inkább megviselni az egész. A nap már nem tűzött olyan hevesen és most már nyíltan nézett félóránként a kijelzőjére. Délután volt, és ők még mindig csak mentek, most már a másik két dzsippel egyetemben hagyták maguk mögött a várost, s az azon túli világokat is, melyek olyan tökéletesen olvadtak egymásba – változatosságuk ellenére is.
Az égen madarak szálltak, újra árnyékok szövődtek bele a tájba, s kezdtek megnyúlni, ahogyan a perzselő égitest egyre lejjebb ereszkedett.
-Késő délutánra ott leszünk. - Súgta fülébe Abana. - Még pár száz kilométer. Kitartás.
Felszakadt belőle egy sóhaj. Ő akarta ezt az egészet.. de az éjszaka ott töltéséről szó sem volt! (Vajon mit szólna ehhez az édesanyja..?) Márpedig nem tartotta valószínűnek, hogy rögvest visszafordulnak, amint kiosztottak néhány csomag ruhát.

Hosszú hosszú ideje csak sivatagot és szárazságot látott maga körül. Ha ez a Szudán – gondolta – akkor én örülök, hogy San Franciscoban élek. Nyomasztotta a homok és a vizetlen .. semmi.
-Mikor érünk oda? - Érdeklődött, bár nem akart közbevágni a beszélgetésbe, melybe nem volt kedve bekapcsolódni.
-Már majdnem ott vagyunk. - Válaszolt neki a sofőr. - Elég embertelen hely, nem igaz?
Csí nem felelt. Már hogy a fenébe ne lenne igaz..?
Kopár sziklák és se eleje, se vége dűnék mindenütt.. Az első kunyhószerű építmény sziluettjei megdobbantották a szívét.
-Mondtam. Készüljetek. - Mosolyodott el elérzékenyülten, és a lány először nem értette miért.
Ahogyan közeledtek Csínek egyre kerekedett el a szeme. Amit ő először kunyhónak vélt, valójában néhány földbe szúrt karó volt, tetejére tető gyanánt rongyokat, kopott és szakadt szőnyegeket terítettek, hogy valamiféle védelmet nyújtsanak szerencsétlen lakójának. Az emberek, akik meghallották a motor zúgását egyszerre, kiabálva tódultak köréjük. Muszáj volt lelassítaniuk, nehogy kárt tegyenek valamelyikükben. Olyanok voltak, mint a baromfik az etetésnél – teljesen ellehetetlenítették a mozgásukat.
Issa türelmesen tekerte le az ablakot, s saját nyelvükön magyarázott valamit, túlharsogva őket. Csí nem értette, de azért fülelt, hátha elcsíp valamit.
-Arra kérte őket, hogy kicsit oszoljanak széjjel, meg fogunk állni, és igazságosan szétosztjuk, amit hoztunk, de egy kicsit arrébb, ha már mindenki észrevett bennünket. - Súgta oda neki Abana.
-Értem. - Suttogta vissza. Gyomra most már végképp gyűszűnyire zsugorodott. Csak nézte az elvékonyodott bőrfelületeket, az csontváz-kezeket, melyek végigsimítottak a kocsi motorháztetején, s rajtuk az éhségtől elkékült körmöket.
-Nyugalom. - Érintette meg vállát. Csí úgy érezte a lány a veséjébe lát.