Mindhárom terepjáró leparkolt, egymástól két-három méternyi távolságban. Szürkült az ég alja, s Csí szilárd talajt érzett a talpa alatt. Térdei reszkettek, bőre borsókázott, szőrszálai mind az ég felé meredtek. Az emberek várakozón állták körül őket, a csomagtartókból lassan előkerültek a ládák.
A középső dzsip sofőrje most felállt a motorháztetőre, és harsogva, anyanyelvükön szólította őket.
A lány motoszkálásra lett figyelmes, s legnagyobb meglepetésére az emberek sorokba kezdtek rendeződni. Mindegyikőjük előtt hosszú sor alakult ki, ő pedig segélykérőn nézett hol barátnőjére – hol Kikire.
-Itt ez a láda. - Tolta elébe Issa. - Ruha van benne. Oszd szét!
-Jó.. - Habozott. Abanát figyelte, megpróbálta ellesni tőle ennek a fortéját – de csalódnia kellett, a lány a legtöbb anorexiában szenvedőre emlékeztető feketét régi ismerősként üdvözölte. Nagyot nyelt. Szembe fordult a saját sorával. Ott álltak, mind, tagbaszakadtak, öregek, fiatalabbak... De csontjukig lesoványodott húsukon kívül, mindegyikükben közös volt a szemeikben csillogó fájdalmas reménység.
Bátorítóan rájuk mosolygott, mintegy ösztönösen. Az első, egy középkorú, elkínzott arcú nő volt. Hálásan szorongatta a kezeit, s bár nem értette mit mond, de szavai a szívéig hatoltak. A következő egy kislány.. olyan hét éves forma, alig ért fel a derekáig. Szemei vörösek voltak, haja ritkásan hullott vállára, egy helyütt fejbőre teljesen kopasz volt. Csí szája elé kapta a kezét. Megrémítette a kislány látványa.
Keresgélni kezdett a ládában.. Talált egy szoknyát, de az túlontúl hosszúnak tűnt. Végül kihalászott egy gyermek méretű pólót és nadrágot. Fájdalmasan nézte a lányka fejtetőjét. Gondolt egyet. Tulajdon napellenző sapkájához nyúlt, leemelte feje tetejéről és az afrikai gyermek fejére helyezte azt. A lány sírva fakadt, Csí pedig vele könnyezett.

Éjszaka volt, késő éjszaka, szemeire mégsem jött álom. Összekuporodva ült a tűznél, melyre már csak ő vigyázott. Nem akarta, hogy kihunyjon, úgyis tudta, egy szemernyit sem lenne képes aludni..
Az eget bámulta, a felhőtlen, csillagos eget. A föld alatta göröngyös volt, még a párnával kiegészített takaró sem segített, csontjai fájtak – de ez most egy cseppet sem érdekelte. Átutazta a fél világot, hogy mindezt láthassa, hogy mindezt megélhesse. Nem bánta meg. Szíve sajgott a felismeréstől, arcán aranyos lángok fényei táncoltak, bőre felforrósodott tőlük.
Hatalmas ez a világ – gondolta – és mennyi apróbb világra van hasadva! Ott van az ő világuk, Amerikában. Felveti a jólét, és néha durcásan vonul a szobájába, mert nem kap meg egy új ruhát. És ott van az európaiak világa, akik szidják őket, mert úgy gondolják, hogy kicsinyesek és önzőek, telhetetlenek és buták. Pedig ők sem jobbak, semmivel sem jobbak! No és ezek az emberek..? Az ő világukat igazságosan teremtették meg..? Hát ha létezik egyáltalán a teremtő?
Zavartan piszkálta a vállára terített takaró szegélyét. A szülei sosem foglalkoztak különösképpen az ilyesmivel. Racionális emberek voltak, mindig arra tanították őt, hogy tiszta fejjel gondolkodjon – mindenben.
Szerette volna azt is megtudni milyen az a világ, ahonnan eredetileg ő származik. Kína és a történelme.. és a varázslatos, misztikus oldala is!
Mennyi -féle világ.. Azt hitte a lelke mentén kettészakad. S vajon az a világ, melyet csak ő ismer – a saját benső kis világa – számít-e valamit?
-Gondolkodsz. - Abana mosolyogva ült le mellé.
Összerezzent.
-Igen. - Nem nézett rá, a tűzbe bámult. Egyenesen bele a tűzbe.. Szeme olyannyira megszokta már a kavargó lángáradatot, lassacskán formákat kezdett látni bennük – csakúgy, mint a sötétben egy idő után.
-Tudtam, hogy megérint majd. Megbántad?
-Nem. - Hosszasan fújta ki a levegőt. - Holnapután visszamegyek..
-És holnap az egész napunk az utazásra megy majd rá. És este hold fáradtan esel ágyba, míg a többiek az utolsó táncos mulatságon vesznek részt, és kortyolják a házilag főzött almabort, az egész napos tengerparti semmittevés után.. - Fűzte tovább mosollyal arcán. Fekete szemei élénken csillogtak.
-Te gondolkodtál már, mi értelme..?
-Mármint minek?
-Ennek az egésznek.. Ennek a körforgásnak, élet, halál.. Mit ér mindez, ha az, ami közte van nem formálható?
-Ó, már hogy ne lenne formálható? - A lány szemöldökei hajtövéig szaladtak, ettől egészen furcsa lett az arca. - Csak rajtad múlik. Az leszel, ami lenni akarsz. Azt teszel, amit tenni akarsz. Te vagy érte a felelős..
-Ugyan, már hogy tehetném..? És ők? Ők, hogy tehetnék? - Csí a kezébe temette arcát. - Hiába szeretnék táncos lenni, vagy ősi kincsek feltárója, ha a szüleim szemébe nézek nem ennek a vágyát látom .. és az ő vágyuk árnya rám is sötétséget vet. Tovább fogom vinni a családunk éttermét, megtanulok a pénzzel bánni, végigjárom az iskolákat..
-És sohasem leszel boldog. - Fejezte be helyette.
-Pontosan.
-Hát mondok én neked valamit, Chi Ming Yue. - Állt fel, csípőjére tette kezeit, úgy nézett le rá, mint valami hatalmas monstrum. - Ha gyáva vagy és te is úgy teszel, mint az emberek többsége, akkor soha, soha, de soha nem fogsz kiteljesedni. Azt fogod tenni, amit mások diktálnak, miközben annak az illúziónak a könnyelmébe ringatod magad, hogy a magad ura vagy.
-Nem tudom mit is tehetnék..
-Dehogynem.
Ismét egyedül maradt, fa kellett volna a tűzre, mert az jócskán vesztett erejéből és fényéből is. Nem tudta eldönteni, hogy próbálkozzon-e meg az alvással – ami ésszerű lett volna, holnap ugyanekkora út állt előttük ugyanis – noha semmi kedve nem volt hozzá - , vagy menjen el fát keresni.
Finom kis ropogás ütötte meg a fülét.. Egyenesen a tűzből jött. Közelebb húzódott. Ovális forma bontakozott ki előtte, úgy festett mint egy.. tojás?
Megrázta magát. Biztosan csak a kimerültség – gondolta. Felállt, hogy száraz fát, és éghető anyagokat keressen. Úgy döntött nem hagyja kialudni a tüzet.. már csak azért sem.