Hatalmasat fújva huppant le violaszín lepellel fedett, baldachinos ágyára. Lassan hátára ereszkedett, laza mozdulattal bontotta ki ébenfekete haját, s hagyta, hogy az szétterüljön a puha takarón. Pár másodpercig lehunyt szemekkel pihegett, az otthon illata simogatóan fogadta őt, és egyszerre úgy marasztalta, mintha sosem akarná kiengedni többé karjai közül.
Puha tappancsok alatt mélyedt be a kényelmes matrac, és Csí mosolyogva nyitotta ki a szemét.
-Szia Hercegnő. - A vörös cica feje belesimult szétnyitott tenyerébe, dorombolt és hízelgett neki, nedves orrát a lány arcához nyomkodta. A macska szája egyszerre nyitva maradt, hátán kissé felborzolódott a szőr. - Na milyen szagot érzel, kislány? - Nevetett finoman, az ő orra nem idomult az egész halovány illatokhoz. Biztosra vette, hogy a másik föld aromái mélyen bőrébe ivódtak.
Visszahanyatlott, egy fikarcnyi erőt sem érzett magában. Aludni akart, mélyen és háborítatlanul.
Nehezen ismerte el magának, de mikor a repülő földet ért és ő leszállt, valójában szemernyi kedvet sem érzett integető édesanyjához és édesapjához sietni, ahogyan a többiek tették. Kimerült, és nem akarta megosztani a frissen szerzett tapasztalati, az újonnan született gondolatait senkivel.
Jelzésként csak hatalmasakat ásított és laposakat pislogott – melyre a válasz természetesen ez volt: Majd holnap mesélsz.
Tehát ideiglenesen nyugta volt, de vajh még meddig? Kimondatlan kérdésére erőteljes kopogás adott választ.
-Szabad. - Fújtatott lemondón. Az ajtó résnyire nyílt, apja szintén fekete kobakja jelent meg a keret mellett.
-Vacsora. - Szólt kedvesen, mosolyogva. - Anyád a kedvencedet csinálta, igyekezz. - S már el is tűnt.
-Jó. Megyek már. - Motyogta Csí önmaga elé. Erőt vett magán, nagy lendülettel ült fel, Hercegnő méltatlankodva ugrott le az ágyról. Szinte zajtalanul érkezett a puha szőnyegre, melynek sötétlila színe tökéletes kontrasztot alkotott a falak halvány levendulaárnyalatban fürdő baba-lila költeményével. Szerette ezt a színt, megnyugtatónak és kiegyensúlyozottnak vélte, ezért igyekezett minél többet tudni belőle maga körül.
Öt szögletű szobája volt, ami már önmagában is érdekesen helyezkedett el, s ezt csak tetézte a falra körös körül felszögezett, áttetsző fátyolkendő. Az olyan fehér volt, mint egy menyasszonyi ruha kiegészítője, s szinte észrevétlenül bújt meg a megannyi, polcokra és asztalokra zsúfolt apróság között. Egy-egy selyemzsinórral kötötte össze Csí a kendőket középen, így az egész hullámzott, mint valami magával ragadó fehér tajték, amelyet csodaszép álomból ragadtak ki.
Hercegnőnek külön sátra volt az ötödik sarokban. Csúcsos, selyembevonatú, bordó fészek, melybe a cica imádott behúzódni.
Csí a fésülködőasztalához lépett, ezúttal nem ült le a kényelmes, párnázott, támla nélküli székecskére, haját kelletlenül szántotta fel a kefével. Fényesen és egészségesen simult a hátához, füle mögé tűrte, így arca teljes egészében ragyogott a fényes üveglapon. Tökéletes, ovális fejformáját az apjától örökölte – az anyja pufók orcával, s mélyen ülő, barna szemekkel rendelkezett. Csí fekete, vágott szemei hatalmasra tágultak a fénytől. Hanyagul nézett végig magán, még a repülőn viselt ruhája volt rajta, de tudta, nem húzhatja tovább az időt.
Az ajtó halkan zárult mögötte, már nem hallotta a szélcsengő lágy hangját, amit az az aprócska széllökés idézett elő.

Kör formájú üvegasztalnál helyezkedtek el, ők négyen. Kang – az apja, Lan – az anyja, s Ni – a kishúga. Ami testvérét illeti, ők ketten külsőleg nagyon hasonlóak voltak. Szemeik ugyanúgy nagyokat pislogva érdeklődve fürkészték a világot, s hajukat ezernyi holló irigyelhette volna..
-Ni, csukd be a szádat miközben eszel. - Dorgálta meg lányát Lan, megérintve a karját. Ni engedelmesen zárta össze állkapcsát. Ananászos csirkét ettek, wokban, ami egy különleges kínai fűszer – és Csí igazán szerette ezt az összeállítást.
-Nagyon finom. - Ismerte el.
-Örülök, hogy ízlik. - Mosolygott a nő. - Ott ettél rendesen? És ha igen hányszor és mit és..
-Azt hiszem ezt is megírtam az üzenetben. - Mondta fáradtan, de türelmesen. - Igen, kaptam enni. Abana családja nagyon kedves volt hozzám. Mikor rájöttek, hogy nem igazán bírom a chilit és a csípőset másféle zöldségeket is leteszteltek rajtam. Igazán élveztem. - Tette hozzá nevetve.
-Hoztál nekem ajándékot? - Kapta el karján a ruhaszegélyt váratlanul Ni, minek következtében magára hullajtotta a falatot.
-Hé! - Csattant fel kissé ingerültebben, mint szokott. A kislány ijedten húzódott arrébb. - Bocs.. csak kicsit kimerültem. - Mondta gyorsan. - A piacon vettem neked néhány apróságot.
Ni elégedetten kezdett újra enni, attól fogva nem szólt többet. Csí számára ez igen furcsán hatott, de testvére máskor is viselkedett már különösen – s érdekes mód ez a szüleiknek sosem tűnt fel.
A lány elgondolkodva kémlelte az étkező vajszín falait, minden a megszokott rendjében várta őt haza; a fakeretes csendéletek, a rendezett fűszertartók, a konyhában folyton jelenlévő rozmaringos illat.. De valami még is megváltozott – állapította meg a lány. Valami alapvetően más lett, s volt egy olyan érzése, hogy váratlanul fogja érni ennek a változásnak a lelepleződése.

Csí igazán örült volna neki, ha kap még néhány pihenőnapot, csak, hogy helyretegye magában a dolgokat. Még ideje sem volt rá, hogy újra végigpörgesse magában az elmúlt hét eseményeit, az időjárás egyik végletből a másikba ugrását, a közel nyolc órás időeltolódást, de a legfontosabbat..
Azóta is mélyen ott lappangott benne azoknak a szerencsétleneknek a sorsa, s borzalmas embernek érezte magát érte, de ezzel együtt a saját szerencsétlenségétől sem tudott szabadulni.
Miért? - Kérdezte magától újra és újra. - Miért vannak megkötve a kezeim?
S ha valós kötelekkel nem is, de egy karórával és az uzsonnás táskájának füleivel erősen láncolták csuklóját az íratlan szabályokhoz.
Gyűlölte az ilyen reggeleket. Főleg a lassacskán késő őszbe fulladó ilyen reggeleket, mikor a nap korai sugarai már nem voltak elég erősek ahhoz, hogy egyetlen szavukkal félreállítsák az égig nyúló házakat, s erőt sugározva kopogtassanak be az ő ablakán. Ronda szürke nyálka telepedett az utcákra, s úgy tűnt az egész nap ennek jegyében telik majd. Ezek a reggelek nem kakaóval és gofrival kezdődtek és arca előtt nem lebegett ott az egész napos – viszonylagos – szabadság szép gondolata. Nem. A csúfságok tíz perces elalvással, villámgyors zuhanyzással, s sebtiben elcsomagolt szendviccsel indultak.
Tömött villamosokkal és buszokkal folytatódtak, ó az a rengeteg ember, a villamoson..! És mikor az a nyavalyás szerelvény a betonlejtő tetejére igyekszik felvonszolni magát, végeláthatatlanul lassan, akkor egyszerre az összes könyék az ő oldalába fúródik és az összes láb a cipőjére tapos..
Megrázta magát. Már látta a gimnázium magas emeletét, szemével megkereste a kedvenc termének ablakát.
Karjára fonódó ujjakat érzett és tulipán parfümöt. Megfordult, szíve egy csapásra felvidult, amint Frith somolygós arcával került szembe.
-Szia! - Szorosan átölelte, mélyen beszívta a lány illatát. Ujjai a vastag pulcsiba nyomódtak, melyen kriksz-krakszos, ezer színű ábra díszelgett, fekete alapon hatalmas feltűnést keltve. Abban a pillanatban el sem tudta volna mondani, mennyire hiányzott neki a lány és mennyire szerette volna megosztani vele mindazt, amit érzett.
-Tegnap már nem akartalak telefonon zavargászni, biztosan fáradt voltál. - Mondta mosolyogva. - Ej, de lebarnultál. - Állapította meg. - Sok mindenről lemaradtál ám. - Zöld szemei élénken csillogtak, színes fonalakkal teleszőtt tincseit arcába fújta a szél, mely csak még inkább kipirult a hidegtől.
Csí elrévedezve nézte régi barátnőjét, s örült, hogy legalább ő nem változott semmit sem.. Ugyanaz a körtealak fejszerkezet, és macskáéra hasonlító, zöldes szemek és mindig egymástól rendkívül elütő ruhadarabok – melyek mégis egy kerek egészet alkotnak együtt.
Egy hét volt csupán az, mit távol töltött otthonától és most..? Most minden felborult. Mit eddig kéknek látott az zölddé keveredett egy másik színnel és rádöbbent, hogy önmagát sem ismeri igazán. Mit akar..? Mit szeretne..? Vakon követni a vágyait és az álmait? Lehunyta a szemét. Már abban sem volt biztos, hogy mik azok isten igazából..
-Hé, mi a baj? - Döntötte oldalra fejét aggódva, kócos hajzuhataga nem követte fejmozgását, sokkal inkább festett úgy, mintha önálló életre kelt volna.
-Elmondom majd.. Most siessünk, nem akarok elkésni. - Rázta fejét. Frith nem kérdezett többet, nekik már nem kellett szavak ahhoz, hogy biztosítsák a másikat bizonyos dolgokról. Ahogyan előre haladtak, ritkultak a házak és sűrűsödtek a kővázákba telepített fácskák, a lassacskán iskolába szállingózó diákokkal egyenes arányban.