A napok szürkén, egymásba olvadva teltek, a lány néha azt sem tudta, mi az elnevezése annak, amit éppen tapos. Maga mögött hagyta a keddet és a szerdát, tanult és dolgozatot írt – jeleset - , játszott a húgával, mosogatott, és Frithtel meg a lányokkal lófrált kora délután a parkban, akik mind a helyes fiúkat fürkészték. Csupa-csupa hétköznapi dolgot csinált, és egyre inkább elhatalmasodott rajta az érzet, hogy ő kívülálló, sőt, hatalmasabb, mint a többiek, akik sosem érthetik meg, miféle viharok dúlják az ő lelkét. E miatt aztán még a lelkiismeret-furdalás is elfogta.
Az ősz egyre hidegebb és esősebb lett, és egy délutánon semmihez sem kapott kedvet. Ilyenkor, mikor nem tudta lefoglalni magát, s ujjai Hercegnő selymes bundájába fúródtak, a macska dorombolása visszaidézte neki a feketék dobjainak zaját.
Szíve kihagyott egy ütemet, mikor agyába ötlött Abana gyönyörű bőre, s a hangja, az egész lénye. Felállt, a cica lábainál sündörögve követte, majd mikor Csí helyet foglalt íróasztala előtti székében, az állat ölébe ugrott, cica-mód összegömbölyödött.
A lány megnézte az e-mail fiókját, de levelére továbbra sem érkezett válasz. Abana megfelejtkezett volna róla..? Több, mint egy hét telt el visszatérte óta, és ő még megérkezése napján írt a lánynak.
Lemondó sóhajjal kapcsolta ki a gépet, lábával elrugaszkodott az asztaltól. A szoba közepéig gurult székével, ott körbe fordult párszor.
-Hercegnő. - Simogatta meg a macska fejét. - Bele fogok bolondulni ebbe a tétlenségbe.
Ó, ha sejtette volna, hogy eme kijelentését az események vészes gyorsulása váltja majd ki, tán nem mondja ki őket ilyen óvatlanul..

Az aznap estéje békésen szállt föléjük, nem tartogatott esőt, se vad szeleket, Csít mégis nyugtalanította valami abban a furcsán nagy nyugalomban. Úgy határozott megnézni hazaértek-e már a szülei. Lecaplatott a lépcsőn, a mattszín nappali perzsaszőnyegére lépve mentás füstölő csapta meg az orrát, kissé elfintorította azt. Sosem szerette igazán a mentaillatot.
A fehér bőrborítással fedett kanapén ott ült anyja és apja is, és az első esti híradót nézték.
-Sziasztok. - Lépett mögéjük csendesen. Azok mosolyogva köszöntötték.
-Mi volt ma a suliban?
-Gyere, ülj le, mindjárt vége.. - Invitálta az apja, és ő félretéve a gondolatait, a televízió elé helyezkedett. Ritkán tévézett, s akkor is csak rövid ideig.
Unottan figyelte a fókák megmentéséről szóló riportot, Green Peace legújabb akcióját, aztán...
„Több százan estek áldozatul az újabb mészárlásnak Darfurban. Ezúttal nem csak a helyiek közül kerültek ki a szerencsétlen áldozatok, de egy jótékonysági szervezet odalátogató tagjai is fegyverek által estek el..”
Csí előtt elsötétült a világ. Szeme sarkából eltűnt a jukka zöld körvonala, megszűnt számára létezni szülei nyugodt alakja. Míg ők egy félig bús, félig hitetlen fejcsóválással elintézték ezt, addig az ő szíve majd' kettéhasadt.
Szeméből kibuggyant egy hatalmas könnycsepp. Anyja csak jó öt perc után vette észre néma zokogását.
-Mi a baj? - Kerekedett el a szeme, ösztönei felébredtek, átölelte Csí vállát. A lány kitépte magát a gyengéd ölelésből, s szapora fejrázás kíséretében felrohant a lépcsőn.
Csak Abanát ne – gondolta, de persze közben folytonosan a többi szerencsétlenre is gondolt – csak Abanát ne. Lélekszakadva esett be a szobájába, feltépte a telefonkagylót a helyéről. Abana anyját hívta, a sokadik kicsöngésre vette csak fel.
-Tessék.. - Hangja rázkódott a zokogástól. Mást nem is kellett mondania. Csí levágta a készüléket. Hangosan felüvöltött.
Egy másodperc töredékig tartott az egész kábulat, melyben térde rogyott, lelke ezer darabra kívánt törni – de tudatosan nem hagyta. Elálltak a könnyek, abbamaradt az üvöltés, elcsitultak a hangok a fejében, az ezernyi suttogás, mely tettre késztette. Nem maradt más, mint a mindent felemésztő, szétszaggató, eszeveszett fájdalom – mely egy világban való csalódásból fakadt.
Lan kopogás nélkül csörtetett be hozzá.
-Kislányom. - Guggolt le mellé. - Minden rendben?
-Úgy nézek ki? -Fordította oldalra fejét gyűlölködve, melytől Lan hátrahőkölt. Hamar visszanyerte vasszigorát.
- Nem.
-Abana. - Suttogta. - Abana is közöttük volt.
Lan hirtelen feleszmélt.
-Ó..! - Mondta. - Értem már..
-Dehogy érted. - Horgasztotta le fejét megsemmisülten.
-Nyugodj meg. - Simogatta hátát, s ekkor Csí talpra szökkent.
-Megyek. - Mondta.
-Hová? - Kapta szája elé kezeit.
-El. -Vont vállat flegmán.
-Nem mész sehová! - Kiáltotta kétségbeesetten a tankként megállíthatatlanul robogó lány után. - Kang! Szólj neki! - Üvöltött.
Csí letépte kabátját a fogasról, sebtiben vállára kanyarította, s gondolkodás nélkül lépett ki a sötét és hideg késő esti utca forgatagába. Gondolkodásra volt szüksége és ezt ezek az emberek nem tették számára lehetővé.

Füle mellett elzúgó szél és sötét árnyak leple alatt vonult végig. Nem figyelte, merre viszi a lába, de valahol belül érezte – nem fog eltévedni és nem eshet baja. Ezen az estén nem.
Az egész úgy hatott, mint egy különös védettség, s úgy magasodott fölébe a csillagtalan, fekete éggel egyetemben, akár egy ősi totem.
Gondolatok, ezer színű és fényű új életet kecsegtettek neki, de nehéz volt a döntés. Nehezebb, mint gondolta.
Mi vár rá..? Csak sejthette. Különös módon azonban, miközben ebbe belegondolt, nem Afrika földjei és nem a végtelen sivatag, de még csak nem is az éhezők látványa lebegett előtte.
Illúziót látott, igazi képzeletet, talán valódi hallucinációt, utazást élt meg azokban a rövidke pillanatokban.
Önmagát látta. Önmagát, amint szabadon sétált, sugárzó arccal, élettől – igazi élettől! - csillámló szemekkel. Nem látta a helyszínt, az időt, a teret.. Nem látott mást, csak önmagát. Meztelenül volt, lelki szemei levetkőztették máskor mindig olyan csinos, de visszafogott ruháiból, valóban, fedetlen testtel lépkedett előre. Különös módon ez nem ébresztett benne szégyenérzetet, ám zavart annál inkább. El sem tudta képzelni, mi mindent jelenthet ez.
Szemhéjai felpattantak, önképe eltűnt, arca előtt néhány centire egy villanypózna magaslott.
-Huh. - Fújta ki magát, ennek nagyon kis híja volt. Elmosolyodott.
Szerette a szüleit és hálás is volt nekik. Ugyanakkor tudta, hogy nem táplálkozhat élete végéig hálából, és hűséggel csupán önmagának tartozik – mert bár rengeteg dologhoz hozzásegítették ősei, de nem ők érzik szájukban később majd mindennek az utóízeit.
Emelt fővel és nyugodalmasan sétált haza, továbbra sem tekintgetett félpercenként háta mögé. Érezte, hogy nem követik, érezte, hogy rendben van. Valaki biztosan vigyáz rám odafent – gondolta bohókásan - , de abba nem gondolt bele, hogy azért a valakiért nem is kell olyan messzire mennie.

Jó két órányi kóborlás után unt bele az esti szél hűvös csipkelődésébe, valamint abba, hogy öt percenként eluralkodott rajta a fájdalmas kétségbeesés – ilyenkor alig tudta abbahagyni a zokogást. Idejét látta a hazatérésnek, rég eldöntötte ő már, ott legbelül, hogyan is legyen tovább. Más az életét áldozta azért – noha nem is akarattal, de ez a szemében most részletkérdésnek számított - , ami igazán fontos volt neki, ameddig ő lassan ebbe az eseménytelen elnyomásba pusztul bele lelkileg.
Zord arccal, szorosan összezárt szájjal tért be a lakásukba, már odakintről is látta, hogy az összes villany ég, és Lan telefont tartó sziluettje is kirajzolódott előtte sejtelmesen, a függöny sárgás leplén keresztül.
Még ki sem nyitotta az ajtót egészen, anyja és apja máris előtte magasodtak, villámokat szórva szemeikkel, mégis végtelenül, végtelenül megkönnyebülve.
Farkasszemet nézett Lannal, és a következő, amit érzékelt, az arcán csattanó anyai pofon volt.
-Nem értesz semmit, rohadtul semmit. - Suttogta könnyek között. Lan válaszra nyitotta a száját, de Csí se szó, se beszéd felrohant a lépcsőn.
-Hagyd. - Ölelte át szelíden neje vállát Kang. - Majd holnap.. Ha lenyugszik. - Sóhajtva bújtak össze, míg a lány forrongó lelke most kezdett igazán ébredezni testében..
Zihálva lökte be a szobája ajtaját, térdére támaszkodott, megint könnyekre fakadt – ám ezúttal dühös tehetetlenségében. Egy fia fény sem égett kicsiny birodalmában, így nem vehette észre az ágyon kuporgó betolakodót. Fülét azonban megütötte a furcsa, tán kutyáéhoz hasonlítható (?), egyenletes szuszogás. Megdermedt.
-Hercegnő? - Kabátujjával megtörölte a szemeit, térde remegett. Valamiféle furcsa érzés fogta el, akkor és ott nem akart egyedül lenni a sötét szobában – s valami folytán úgy érezte, nem is egymaga tartózkodik a helyiségben. Ez utóbbi azonban nemhogy nyugalmat töltött volna zsibbadó tagjaiba, de egyenesen megfagyasztotta a vérét. Szeme szokni kezdte a sötétséget, immár ki tudta venni a balra fekvő asztal és tükör vonalait.
Nyikordult az ajtó, és ő reszketve fordult hátra. Hercegnő sétált kevélyen a szőnyegre, puha tappancsai hangtalanul suhantak át a szobán. A cica hirtelen felborzolta a szőrét, farkincája leginkább egy üvegmosókefére emlékeztetett.
Csí nem mert megfordulni. Talán valami denevér, vagy bagoly jött be az ablakon – gondolta. A macska által kinyitott ajtó elegendő fényt eresztett be odakintről ahhoz, hogy ráláthasson a jövevényre.
Erőt vett magán és megpördült tengelye körül, elvégre mégiscsak itthon volt mindenki, így sejtései szerint komolyabb baj akkor sem érhette volna ha....
-Uram irgalmazz. - Kapta szája elé a kezét, és riadalmában még sikoltani is elfelejtett.
Az iménti gondolat befejezése valahogy úgy szólott volna; hogy ha netán egy hatalmas pók fészkelődött volna az ágyán. Egy pók.. nem pedig egy hüllő testű, lila pikkelyekkel borított négy lábú szörnyszülött.
Kővé dermedt a lába. Csak bámulta a teremtményt, melyre félig ráesett a fény. Ugyan méretét tekintve nem tűnt túl rémisztőnek, talán ha a gerincvonalán húzódó sötétbíbor tüskéknek látszó nyúlványok felértek a lány térdéig.. Na de mégiscsak egy színes, élő, mozgó lény volt, méghozzá olyan, amellyel Csí korábban sosem találkozott. Ami a fejét illette, az enyhén hosszúkás, gyíkéra emlékeztető szerkezet volt, de ahogy alsó állkapcsát lebiggyesztette, tisztán kivehetővé váltak apró, de annál hegyesebb fogai.
Csí önkéntelenül hátrálni kezdett, karjai önálló életre keltek, maga elé emelte őket védekezőn. Hercegnő kiinalt a szobából, s akkor olyasvalami történt, amire Csí még álmában sem gondolt volna, soha – na nem mintha egy ilyen izé megjelenésével számolt volna..!
-Kérlek, ne félj tőlem! - Csí füleiben nőinek hallatszó – méghozzá milyen finom női hangnak hallatszó! - dorombolás csendült.
A lány két fülére szorította a tenyerét. Nem látta, hogy az állatka szája megmoccant volna. Aprót sikkantott.
-Nem bántalak. - Szólalt fel újra, és a lány most már tényleg úgy gondolta, hogy megtébolyodott.
Továbbra is ott állt, a félig nyitott ajtó előtt és végképp nem tudta mi tévő legyen. Amaz mintha a gondolataiban olvasott volna.. - Zárd be az ajtót. Hidd el, ha most lerohansz és közlöd a szüleiddel, hogy egy nagyra nőtt gőte van az ágyadban..
Csí felnyögött, mire a valami apró kacajt hallatott. Igen, határozottan női kacajt. Afféle kellemes, mesélő hangja volt neki, de Csí valahogyan mégsem nyugodott meg tőle.
-Gondolj bele. A papád feljönne, aztán nem látna semmit. Azt hinné a bolondját járatod vele. Na, zárd már be azt az ajtót. - Unszolta türelmetlenül.
-Mi vagy te? - Rebegte.
-Szerinted? - Összegömbölyödött, félfekvő helyzetéből kiegyenesedett. Most már négy lábon álldogált a lány piheágyában. Valóban, alig fél méter magasnak tűnt, bár az árnyak csalókán láttatták alakját.
Hosszú farka is volt neki, méghozzá vége felé vékonyuló -féle, és egész gerinc – és farkvonalán bíborvörös, sötét, hegyes kitüremkedések meredtek az égnek. Egészen fejéig rakódtak ki testén, ahol is kezdetleges pukli türemkedett ki koponyacsontjából. Feltehetőleg leendő szarva volt, de Csí nem merte volna lefogadni. Az állat lábai karmos ujjakban végződtek, s egész, egész testét pikkely fedte.
Akár egy sárkány – állapította meg magában Csí.
-Süllyedt! - Mondta, és szája mintha mosolyra állt volna. A lányt egy pillanatra diadalmámor kerítette hatalmába, de a következő másodpercben hamuszürkévé vált az arca.
-Hé..! Én.. nem is mondtam ki én.. Te..
-Miért, kisanyám, az én szám talán mozog? - Tette fel a költői kérdést, mire Csí zavarodottan rázni kezdte a fejét.
-Előbb hinném el, hogy egy nagyra nőtt gőte vagy, minthogy sárkány. - Horkantott gúnyosat, végre kimondva azt a számára oly tetszetős, gőtés hasonlatot. De azért bezárta maga mögött az ajtót – biztos, ami biztos alapon.
Még mindig kábán, de feloltotta a villanyt. A sárkány élénksárga szeme egy pillanatra összeszűkült.
Csí óvatos lépést tett az ágy felé, újdonsült ágyasa felé nyújtotta kezét.
-Gyere nyugodtan közelebb. Nem foglak bántani, mint már említettem. - Türelmét vesztve lengette meg a farkát, a függöny meglebbent az általa kavart huzattól.
-Mi vagy te? - Suttogta elhűlve a lány.
-Már válaszoltál a saját kérdésedre, Chi. - Forgatta szemeit.
-Nem hiszem el. - Csóválta fejét. - Ilyen nem létezik.. Biztosan volt valami abban a teafűben, amit reggel főztem.. Hiába, Abana megmondta, hogy vigyázzak az afrikai portékával.. - Abana említése egyszerre felszakította lelkében a pillanatnyi időre eltemetett emlékeket. Könnybe lábadt a szeme.
-Na.. - Döntötte oldalra lila fejét sajnálkozón. - Ne itasd az egereket, kérlek. - Együtt érző hanglejtése megsimogatta Csí lelkét, s a lány maga sem értette miért, de jól esett neki..
-Ez őrület. Én akkor sem hiszek az ilyesmiben. Oké, hallottam már a kínai sárkány legendájáról, akit még a császár is elismert meg minden, de te még csak nem is hasonlítasz rá. - Vonta össze a szemöldökét.
-Persze, hogy nem. A kínai sárkány piros. És sokkal, sokkal hosszabb, meg vékonyabb a teste. És az ő fajtájuknak egy különleges fajta gyöngytől származik az ereje. - Hadarta. - De ezt most hagyjuk..
-Heh. - Fonta karba kezeit a lány. - De még azokra a mesebeli sárkányokra sem hasonlítasz, akikről kislány koromban olvasott az anyám. Azoknak hét feje volt..
-A hidrának esetleg! - A kis sárkány kezdett kijönni a sodrából. - Ezt nem hiszem el, itt vitatkozom veled, miközben egy csomó fontosabb megbeszélnivalónk lenne.. - Dühében fújt egyet. Orrából szürkés füst gomolygott fel, az egyedüli szerencse az volt, hogy száját nem nyitotta ki.
-Jesszus! - Sikkantott Csí bosszúsan. - Mit művelsz?! - Ripakodott rá, keze ökölbe szorult. - Nem füstölheted össze a szobámat, a végén még azt fogják gondolni, hogy dohányzom, ráadásul idebent..! - Sietve az erkélyajtóhoz lépdelt, szélesre tárta azt. A hideg levegő bekúszott a kellemes hőmérsékletű szobába, a lány összeborzongott.
-Bocsánat. - Szégyellte el magát. - Nem akartam, igazán..
-Semmi baj. - Enyhült meg. De az erre rá következő gondolata cseppet sem bizonyult ilyen nyugodalmasnak. Chi, szedd össze magad! - Mondogatta egyre magának, némán. - Egy nem létező hallucinációval beszélgetsz..!
-Nem vagyok hallucináció.. - Szólt közbe fejében a kellemes, nőhang.
-De az vagy! - Rivallt rá.
-De nem!
-Nem hiszem el, hogy egy sárkánnyal vitatkozom!
-Nem hiszem el, hogy egy emberrel..!
Csí térde rogyott, eszeveszett erejű, mindent elsöprő görcs állt a fejébe, csaknem felüvöltött fájdalmában. Egy egész másodpercig úgy érezte, a feje kettéhasad, a koponyája széttörik és az agya fedetlenül marad, a hideg levegő martalékává válva..
A fájdalom, amilyen hirtelen jött, olyan hamar múlt el. Kiterült a szőnyegen, lehunyt szemmel pihegett. A sárkány az ágyán ugyanígy tett, bár ezt ő abból a szögből nem láthatta.
-Sajnálom.. - Pihegte. - Sajnálom. Nem szabad veszekednünk, a gondolatátvitel nem ezért van. Nem használhatjuk ilyen felesleges dolgokra, amik csak hátráltatnak minket. Én a barátod vagyok.. Vagyis az szeretnék lenni. - Tápászkodott fel, s leszökkent a lány mellé. Most, hogy közvetlen közelről szemlélhette meg, Csínek meg kellett állapítania: egészen valóságos fikciót lát..
-Hányszor mondjam? - Rázta meg a fejét bosszúsan. - Nem a képzeleted játéka vagyok! Érints meg! Gyerünk!
Csí habozott. Ha nem teszi meg, akkor ez a szörnyeteg majd a fejéhez vágja, hogy fél. Márpedig ő nem félt..! Még mindig a hátán fekve, egyre inkább átfázva a kinti hidegtől, lassan nyúlt felé. Titkon az utolsó másodpercig abban reménykedett, hogy amint mutatóujja eléri a fénylő, lila bőrt, a sárkány semmivé foszlik, ő pedig a vekkerre ébred fel, egy átlagos reggel kezdeteként..
Ám mikor emberi bőre találkozott a hideg, pikkelyes kültakaróval, az egyszerre volt rémisztő, fenomenális, de mindenekelőtt nagyon is valóságos élmény.