Sivár falon tűlevél árnyéka úszik – táncoló,
Szívemben rideg ritmus – hozzád láncoló,
Haldokló gyertya ég, mint szeretet – lángoló,
Elhagyott ma éjjel az utolsó is – pártfogó.

Fájó emléke az érzésnek – szívemet húzza,
Elszakad húrok a gitáron – az utolsót nyúzza,
Öreg ujj, a bőr, mint papír – úgy koszorúzza,
Szent éjnek e percében csak magány ne kínozna!

Könnyem sós hóléként arcomon – nem csorog,
Odaszáradt érvként keményít ha sírnék – rám morog,
Elém álarcot tart, síró száj és nevető – így forog,
Pislákol csupán a gyertyatűz rég – nem lobog.

Karácsony a meleg szeretetnek ünnepe,
Kiürül lassan poharamnak boros ülepe,
Eltűnik a sötétben szemeim józan külleme,
Gondolkodva nézem, vajh' padlón amaz vérem-e?

Vérem – áztatja a fehér, tiszta szőnyeget,
Elfedem – szín vörössel a régi sebeket,
Mert voltak sebek - bár nem fájtak testi síkokon,
Lelkemből beszéltek, tovább énekelnek
- tulajdon síromon.