- Lennék hát! - vigyorodtam el gondolkodás nélkül, az új kaland ígérete valósággal megrészegített.
Adam szemeiben saját vágyaimat láttam szikrázni, és nem volt tovább maradásom, négykézláb, vadmacskaként terítettem őt le. Az ajkaihoz kaptam, vadul, szenvedéllyel csókoltam, ujjai a hajamba túrtak.
Felnyögött, amint hanyatt landolt a fűben, és amint ágyékunk a ruhákon keresztül összesimult. Lihegtem, akár valami kóbor eb a tűző napon.. Valódi kóbornak éreztem magam, a szálak, melyek tisztességgel fűztek otthonomhoz pattanásig feszültek - és én tudtam, hogy már csak egy leheletnyi hiányzik a szakadásukhoz. Adamhoz sem kötött egyéb, mint az ígéret és a szerelem.
Fiatal voltam, és nem tudtam – de honnan is tudhattam volna?! -, hogy a szerelem szeszély, az ígéret pedig sohasem az, aminek mutatja magát.
Adam ujjai tarkómhoz értek, a melleim kőkeményen feszültek mellkasának, és a szoknya puha anyaga éreztetni engedett odalenn.. valami keményet.
Anyám mesélt erről. Még tán két, esetleg három esztendővel ezelőtt, mert azt mondta túl szép lettem a koromhoz képest. Tizenhat esztendős alig múltam, hiába, már akkor is bimbózó keblekkel áldott meg az Isten, és pont ott gömbölyödtem, ahol kellett. Hát még most..! Tizennyolcat töltöttem a tavasszal és a városbeli férfiak nap mint nap dicsértek.
- Ne még! - húzódtam arrébb, elfordítottam a fejem, arcomra pír ült ki, melyet csak a csillagok láthattak.
- Várjunk a nászéjszakáig! - mondta.
- Várjunk. - bólintottam, és újra felé mertem fordulni, a zavarom ahogyan jött, úgy táncolt tova az esti széllel karöltve.
- Mikor esküszünk? - Adam játékosan megnyalta a száját. Jóízűt nevettem. Velem nevetett. Aztán a képe megkomolyodott, felpattant, és kihúzta magát. - Na de viccek nélkül!
- Nem is tudom melyikünk mulatozik itt!
- Kell egy gyűrű, avagy mindjárt kettő! - megvakarta kócos kobakját, és én is gondolkodóba estem. - Valóban kellene valami, ami megpecsételi az eskünket. - Nincs pénzem gyűrűre. - búsan, s részint mégis boldogan nézett rám. Mert tudta.. tudta, hogy elfogadtam, hogy nem kell megmagyaráznia.
- Mit szólnál... - kapkodva körülpillantottam, és a szemem legelsőként azon akadt meg, amiből a legtöbb volt körülöttem. Mivel édesapám azt tanította, hogy a lopás bűn, így nem akartam a természettől olyat elvenni, amiből hiányt szenvedne, ha kettő csak úgy.. eltűnne a helyéről. Márpedig máshonnét ingyen és bérmentve, adó nélkül, vagy kamatra, aligha szerezhettünk volna eljegyzési gyűrűt. - a margarétához?
- Margaréta? - fintorgott, és körülnézett. Megannyi fehér pontként, szinte világítottak a sötétben a margaréták. Nem voltak túl szépek, sőt, különlegesek se. Komolyan bólintottam.
- Margaréta.
- Mégis hogyan?
Megvontam a vállam. Leszakítottam négyet, és felálltam. Néhány percig ügyesen forgattam őket az ujjaim között, majd úgy, ahogyan jó anyám mutatta vala, összefontam két-két szárat. Pont úgy, mintha koszorút akarnék elkezdeni. A kezébe adtam az egyik művet.
- Megfelel?
- Tökéletes. - mosolygott rám, szép volt az a mosoly és egyszerre mégis féktelen vadsággal száguldott végig a testemen. Megborzongatott.
- Akkor hát.. Adam, ráhúzod az ujjamra? Eljegyzel?
Az jobbik kezemet nyújtottam felé és ő forró tenyerébe vette azt, majd óvatosan gyűrűsujjamra húzta a százszorszépeket. Amint ujjai végigfutottak kézfejemen, forróság áramlott szét ereimben. Eztán cseréltünk, bár neki csak a kisujjára fért rá a rögtönzött gyűrű.
Egymásra nevettünk, immár jegyeseknek számítottunk, és ezt senki sem vehette el tőlünk.
Ebben a gyönyörűséges hitben forrt össze ajkunk csókban. Hittük még, hogy az akarat és a szerelem mindent, mindent legyőz.

3.

Furcsa dolgok, sötét dolgok vették kezdetüket ekkoriban Cytheria fényességes városában. Gladwin, a jó Gladwin, a méltóságos Gladwin, Gladwin – maga a tökély - , komoran állt a toronyszoba ablakában. Karmazsinvörös köpenyt viselt, egyszerű, fekete vászon inggel, eme színek túlságosan is vadnak számítottak egy udvari méltósághoz képest, rá mégsem tett megjegyzést soha, senki.
Vöröst és feketét legföljebb az udvari bolondok hordtak, ám mióta az inkvizíció – mely igen eredményesen járt el a birodalom és egyház ügyeit illetően – felszámolt egy, az Ördöggel paktáló szektát, melynek tagjai szintén feketében és vörösben flangáltak a hegyek lábánál, azóta senki sem öltötte magára ezt a viseletet.
Gladwin fekete haja komor viharfelhőként gomolygott széles vállain, kék szemeiben esőcseppekként ült meg a bú; ezen előrejelzések szerint már csak idők kérdése volt a vihar eljövetele. Csendesen sóhajtott, mellkasa hatalmasat emelkedett, gyorsan süllyedt le, s bal tenyerét az ablaküvegre helyezte. A keze csaknem olyan hideg volt, akár az üveg.
Nem halhatsz meg. - gondolta keservesen. - Még nem.
De az öreg Van Tine odaát valóban élet, s halál tusáját vívta. Ő pedig tehetetlenül állt ott, a birodalom felett - a jövendő birodalma felett – mind magaslatilag, hisz magas volt az a torony, melyben hálószobáját berendezte, mind tekintélyét illetően, elvégre mégiscsak ő fogja megörökölni a központi várost, Cytheriát.
Ezzel aztán véglegesen a kezébe kerül majd minden. A kereskedő gildék leghatalmasabbika, kik majd viszik a kézműves mesterségből élő céhek csuda termékeit, a messzi Aracelibe, és a nem is oly távoli Deloresbe.. S ujjai között szorongathatja majd az egyház legtekintélyesebb főit, az invesztitúra jogát..
Az apró, kicsiny probléma ezzel csupán annyi adódott, hogy ezzel nem csak ő volt tisztában, és ezt nagyon jól tudta maga is. Okos ember volt Gladwin, és bölcs is. Uralkodásra született, ez atyjának már akkor is világossá vált, mikor először felsírt. Mert nem sírt ő hangosan, és nem is túl sokáig, és a sírása cseppet sem volt követelőző. Inkább amolyan üdvözlés -féle: „Itt vagyok, én, Gladwin, a világon vagyok, szeressetek..!”
Most azonban, így, a selyemmel borított ágya mellett, ablakánál állva, s fivérei becses személyeit várva mégis azt kívánta, bár ne ő lett volna az..! A kivételezett, a kiválasztott. A legidősebb.
Az emberek szerették.
Még. Egyelőre.
Ismét nagyot sóhajtott, még gondosabbat, bajosabbat, mint előzőleg.
Szeretnek. Amíg csak az adóikat kezelem tisztességesen, és békét tartok fent, meg harmóniát. Szeretnek, amíg vadászünnepséget szervezek nekik, és kötelező templomlátogatást hirdetek. És vajon szeretnek-e majd az egyházfők, ha én választom a pápát, és nekik nem lesz invesztitúrajoguk, mert nem az egyik emberük került a trónra..? És elfogadnak-e királyukként, ha az apám tekintélye halványul, és nekem kéne felvonnom újra a zászlaját?
Az első szekér, Araceli címerével feldíszítve – mely szép, íves, sárga levélként fodrozódott a menetszélben – érkezett, Godwin kihajolt az elfüggönyzött ablakán. Gladwin egy pillanat erejéig mereven nézte testvére arcát, és halványan elmosolyodott. Valami szeretetféle kezdte szárnyait bontogatni odabent, mélyen, de egyből heves indulatba csapott át, amint a második, szín fekete szekér, olyan tökéletes fekete, mint az ő haja, gördült be az első után. Blackwin ült benne, nem is akárki – és a félmosoly Gladwin arcára fagyott. A megérzései sosem csalták meg, és most azt érezte, hogy ettől az embertől bizony tartani kell.
Erőnek erejével fordult el az ablaktól, és indult meg, hogy üdvözölje őket – egy megfontolt, igazi uralkodóhoz méltóan.