Mialatt jómagam Adammel csókolóztam a híd városhoz közelebb eső lábánál, azalatt Godwin a szobájában adta át testét borzalmas sirámoknak.
Feküdt az ágyon, és a hófehérre meszelt mennyezetet bámulta, ujjai az lepedőt markolták görcsösen és tátott szájjal zokogott, pont úgy, ahogyan csecsemő korában.
Elfogyasztott jó öt – ha nem hat kupányi testes bort, íze még nyelvén üldögélt ráérősen, labdányi feje vörös volt és könnyektől ázott. Szánni való látványt kelthetett volna idegen szempárban, de ez őt cseppet sem érdekelte – vagy csupán cseppnyit pihent elméjéig nem is hatolt el a tudat.
Araceli jó ura jobban siratta apját, mint két fivére. Kopogtattak. Godwin szíve felderült Gladwin gondolatára, hiszen Gladwin olyan erős volt, olyan jó.. talán testvérbátyának szándékában állt még egy kis gyógyírt nyújtani az ő nehéz szívére.. ha más nem, egy kis almabor formájában.
- Szabad. - nyöszörögte, és félig felemelkedett. Nagy pocakja terebélyes dombként dudorodott ki.
Az ajtó nyílt, és sebtiben be is zárult a belép Blackwin mögött. Godwin összerezzent, a kulcs, mely eddig nyugton pihent, most kétszer fordult el a zárban.
Valamiképp nyugtalanította másik idősebbik fivére jelenléte, a gyomra összeszorult, s valami furcsa hideg kúszott a torkába. Még a könnyei is elapadtak tőle.
Blackwin középmagas volt, rövid szakálla és haja olyan feketén sötétlett, akárcsak Blackwiné – de az ő szőrzete zsírosan állt össze, szemei szűken, s ridegen kémlelték ezt a világot, alattom és kegyetlenséget közvetítettek lelkéből.
- Beszédem van veled, öcsém. - mondta, és anélkül, hogy hellyel kínálták volna, kipenderítette a széket az írnoki asztalka mögül, az ágy mellé húzta és leült rá.
Godwin esetlenül felült, lábait törökülésben húzta maga alá.
- Miről volna szó?
- Atyánk meghalt, és ez nagyon szomorú. - kezdte monoton hangon, csaknem el is ásította magát unalmában. Minden porcikájából izzott, hogy a tárgyra kíván térni. Godwin úgy érezte, hogy minden másodperc, amit egy légtérben töltenek, egy kicsit levesz az ő életerejéből.
- Folytasd.. - szipogott búsan. Szegény, tökkelütött Van Tine testvér.. nem is sejtett, semmit az égegyadta világon.
- Magunkra maradtunk, csak a saját; na meg egymás – tette hozzá ravaszkásan, apró, számító mosolyra rándult vékony kígyószája – józan eszére számíthatunk.
- Kétség kívül. - sóhajtotta, de azért egy cseppnyi vigasza még maradt. Wimarc Prym válla mindig készenlétben állt, és ő minden alkalommal megkönnyebbüléssel támaszkodott rá.
- Ó, és Gladwin.. Gladwin vállán van a legnagyobb teher. Hiszen Cytheria hatalmas, és ha rosszul forgatja a pénzt könnyedén elszegényedhet.. az a rengeteg pénz.. mind tovaszáll.. a semmibe.. - Blackwin fogai csikorogtak, Godwint a hideg lelte ki ettől a hangtól.
- Igen, kár lenne, nagy kár.. - helyeselt.
- Mit gondolsz bátyám? Helyes ez így?
- Mármint, hogy elszáll a pénz? - ráncolta homlokát.
A csilláron kiégett egy gyertya, füstszag támadt, a viasz túlcsordult a tartóban, a padlóra folyt. Sistergett a csonk, sistergett a levegő is..
- Nem biztos az, hogy elszáll. - öltött bölcs, atyai orcát Blackwin. - De hát, bármily nagyszerű is legyen bátyánk, mégiscsak ember. Ő is hibázhat.
- Gladwin? Neem. Ő nem hibázik. - rázta a fejét nevetve, mosolya túlragyogta könnyeit.
- Hát, ha te mondod. - emelte meg fejét, ezt a kártyát nem sikerült kijátszania. Nem bánta – éppen elég trükköt tartogatott még bőrtarsolyában. - És mit gondolsz, apánk kit szeretett a legjobban hármunk közül?
- Hát.. - esett gondolkodóba Gladwin. - Ez most miért olyan fontos? - az apja gondolata tőrként döfött a szívébe, úgy fájt, minden emlék úgy mart, akár a sav..
- Mikor még kicsik voltunk, kit vitt mindig a vadászatra? Kinek ajándékozta a legnagyobb, legéletrevalóbb vadászkutya kölyköt? Ki..
- Elég. - szorította füleire kezét, ő nem akart.. nem akart emlékezni, csak és kizárólag a szépre, s jóra, mit az öreg Van Tinetól kapott. Ám nem tehetett róla, megtört hiúsága kérlelhetetlenül cammogott elő sajgó szívéből.
- Godwin, velünk kettőnkkel szemben Gladwin kapta a legnagyobb, a legcsodásabb, a leggazdagabb birodalmat! Ez nem fair!
- Apánk döntése.. - nyögte elgyengülve. - Atyánk tudta mit tesz..
- Öreg volt, már akkor is, mikor mi születtünk, túl sokáig ült a trónon.. - hajolt közel arcához, orruk csaknem összeért. Suttogott, szinte lehelte a szavakat. Még egy gyertya aludt ki, szürke füstcsíkot festve a légüres térbe. Az árnyékok megrövidültek.
Godwin arcán könnyek csorogtak.
- Hallgass rám.. Gladwin nem olyan jó, ahogyan apánk beállítja. Atyánk azt mondta kitűnő szónok; erre fel, mióta megérkeztünk alig szólt néhány szót.. És azt is úgy motyogta, mint a szűz kislány a..
- Elég legyen! - visított fel váratlanul, Blackwin mégsem ijedt meg a hullacsendbe hasító éles hangtól.
- Mindegy is. Elfoglaljuk a birodalmat. Aztán megosztjuk, egyenlő arányban. Húzunk egy határfonalat a közepén.
- Nem. Képtelenség. Ezt nem tehetjük.
- Ugyan. Gondolj bele. Annak a birodalomnak a fele akkora mint a te városod háromnegyede! Ne légy bolond! Háromnegyedszer annyi bevétel, háromnegyedszer annyi szolga, s háromnegyedszerte több asszony....
Godwin elveszett. Látta ezt Blackwin is, mert bár közel sem volt oly talpra esett és eszes, mint Gladwin – ki ki tudja, tán szobájában gubbasztott, s a csillagokat kémlelte az ablakon át, gondolkodva..? - , de a gyengeséget, az érzékeny pontokat kiváltképp gyorsan meglelte egy emberen. Főként ha az az ember saját testvére volt.
- Most hagyj magamra. - mondta. - Gondolkodnom kell.
- Hát csak gondolkodj, drága testvérem. - mosolygott szélesen, mint ki már zsebében érzi a súlyos aranytallérokat. - Csak gondolkodj...
Blackwin árnyként suhant ki a szobából, de az az árny is eltűnt, az utolsó gyertya elhalásával.

Félelmetesnek hatott tán a sors eme fintora, és kiváltképp különösnek is, hogy a csigalépcső tekervényes közepén találkozott szembe egymással a két ravasz. Az egyik apám képviseletében, míg a másik Blackwin volt – ki Godwintól igyekezett, és felhőtlen jókedvében füttyszóra fakadt.
Kettő pislantás volt csupán az a kis idő, melyre tekintetük egybekapcsolódott, de Wimarcnak az is elégnek bizonyult, hogy megállapítsa: most aztán tényleg minden furfangját elő kell vennie. Hát mindjárt vissza is hátrált a lépcsőn, de nem ám azért, hogy Blackwinnek szabad útját eressze. Nem.
Ha ezen múlott volna, ő bizony egész éjszakát ácsorgott volna ott, szolgáló létére is.
Apám egyenest az éléskamrához sietett, hogy kiválassza onnan az egyik legrégebbi bort, s egyben az egyik legerősebbiket is.

Godwin hiányos agykerékszerkezete kattogott, csaknem szét is esett. Csak úgy nyikorgott belé a szerkezet! Mikor aztán újabb kopogtatás hangzott fel ajtaján..
- Menj el! - kiáltotta rémülten.
- Wimarc vagyok. - szólt alázatosan. - Fenséged után jöttem!
- Ó! - derült fel. - Az mindjárt más. Gyere be!
Wimarc belépett. Kezében jól látható helyen díszelgett a palack, immár dugó nélkül.
- Mélységes részvétem, uram. - horgasztotta le fejét.
- Bor? - színlelt fájdalmas orcát Godwin, s részeges hangja kissé megcsuklott. - Már csak a bor adhat gyógyírt énnekem! Ide vele, de most azonnal!
- Biztos, hogy erre van fenségednek szüksége? - akadékoskodott mesterien apám. Godwin szeme oly panaszt küldött felé, hogy muszáj volt teli töltenie szín üres kupáját. Az uralkodó buzgón meghúzta azt. Külső szemlélődőnek is jól kivehető volt, hogy mennyire, mennyire fejbe kólintotta az erős alkoholok keveredése..
- Jól érzi magát? - érdeklődött.
Godwin felállt. Ingatag léptekkel sétált Wimarchoz, átölelte a vállát, nedvező orrát a buggyos selyemgallérba törölte.
- Wimarc.. - zokogta. - Öreg barátom.
- Jól van. - veregette meg hátát. - Sírja csak ki magát, egész' nyugodtan.
- Ó, a sírás ideje most lejár, azt hiszem.. - remegő ujjakkal, de görcsösen tartotta el arcát Wimarc nyakától, s most ajkaihoz beszélt egyenesen – ha nővel állt volna szemben, bizonyosan borízű csókot hagyott volna ajkain. - Hallgass ide!
- Hallgatom fenség, iszom a szavait.
Godwin szeme vadul cikázott a szobában.
- Most azonnal írunk egy papírt. Ott van, ni, egy pergamen az asztalon. Szakadt, de hát kit érdekel.. - itt hatalmasat csuklott, és Wimarc le merte volna fogadni, hogy már torkába került némi hányadék is. - én vagyok a király, amit én írok, az legyen akár egy fecnin is, törvényszó! Nem de? - dőlt meg, s úgy festett menten elesik. Apám óvatosan visszahúzta.
- De. Természetesen.
- Shh.. - tette ujjait szájára, kikerekedett szemekkel folytatta. - Ne tudja senki. Ne értse senki. De én.. rád hagyom.. minden vagyonomat. Ha meghalok. Szálljon rád minden, barátom. Mert lehet, hogy most aztán tényleg nagy bajok történnek. Isten lesulyt ránk a haragjával!
Wimarc döbbenten állt. Először azt gondolta, valami bolondos, felesleges új törvényt akar Godwin. Vagy megint adót növelni. Vagy az Isten tudja mit..! De.. hogy rá hagyni mindent..?
Meredten állt hát, és pislogott nagyokat.
- Írod, vagy szégyen szemre írja királyod a sorokat? - fenyegetőzött jobb keze ujját feltartva.
- Í..írom. Én.
S nyomban az asztalhoz szökellt. A szerződést megírták. Lepecsételték. Borítékba tették és azt is lepecsételték. A pecsét még jó ideig töretlen maradt.
- Jajj, mindjárt könnyedebben érzem a lelkemet! - sóhajtott. Wimarc még mindig remegett. - Ezek a gondok.. Ezek a gondok. Blackwin szövetséget ajánlott nekem, bizony! Na nem mintha amúgy nem állnánk szövetségben, de ez nem az a hármas szövetség. Ez kettős. Gladwin ellen.
Wimarc szeme megvillant.
- Meg akkor itt ez a szerencsétlen unokaöcsém, pont ma találkoztam vele. Annak meg feleség kéne.. És mit gondolsz? Gladwin mit mondott? Hogy neki nincs ideje ezzel foglalkozni, hogy keressek Pepinnek feleséget ÉN! ÉN! - Godwin vadul csapkodott és hadonászott, és apám ekkor úgy érezte a feje menten szétrobban, és megfáradt, öreg lelke már képtelen elviselni ennyi kihasználásra váró, csodás, isteni lehetőséget.