2.

Adam beszámolója utáni levertségem úgy tűnt tova, mintha sose lett volna. Némi lelkiismeret-furdalásra adott okot, hogy bár sajnáltam szegény apámat, amiért ilyen sokat kell robotolnia – de titkon mégis csak örültem távollétének.
Naphosszat Adammel jártam mindenfelé, és ami a legcsodásabb volt, hogy édesanyám semmit sem sejtett minderről.
- Sheyla! - kiáltott zsémbesen, mire régen a számat húztam volna flegmán, ám most csiripelve ugrottam első szavára.
- Anyám? - álltam elő, éppen hogy befejeztem a főzést, már is magához hívott.
- Vidd el a ruhákat a folyóhoz, mosd ki őket, de ne a legközelebb eső vízhez, mert ott nem elég tiszta a vize! Menjél lányom csaknem az erdő lábáig, ott mosd ki őket!
- Igen anyám. - bólintottam. - Siessek? - kérdeztem az óvatosság kedvéért, ő csak a fejét rázta.
- A világért se. Odaát leszek a szomszédban.
S én már ott sem voltam. Karomba fogtam a kosarat, teli raktam szennyessel, és fittyet hányra a súlyára, meg a kosárperem éles vájkálására a karjaimban megindultam. Hatalmas kerülőt kellett tennem, de nem bántam, az idő csodás volt, csodásabb már nem is lehetett volna! Tavasz illata szállt mindenfelé, és virágillat, meg vízcsobogása. Elértem lassan a várost, zsibongott az egész a munkától, mely aznap délelőtt senkinek sem égett körmére. Cipőm talpa alatt felkavarodott a por, igyekeztem magasra tartani a kosaramat, ám ekkor ló húzta szekér haladt el mellettem, köhögni kezdtem, a fehér kendők és alsóneműk vastagon terültek be barnás foltokkal. Nem törődtem vele, hisz' úgy is ki kell majd tisztítani.
Az emberek meglepetten bámultak, ugyan mit keresek a város közepén egy rahedli mosnivalóval..?
De én csak kacagtam rajtuk. A Késfaragó közben ismerőssé váltam az utóbbi időben, ott többen rám is köszöntek.
Sőt, egy kedves, idős hölgy még meg is jegyezte.
- A fiatalúr a műhelyben van.
Hozzá aprót kacsintott én meg olyan vörösre gyúltam, akár a folyami rákok.. A játék kezdett veszélyessé válni. Lépteim könnyedségéből mit sem vesztettem, a napsugarakat éltető áldásként szívtam magamba, hármat koppintottam az ajtón mielőtt beléptem. Az a belépés igen nehézkesre sikerült, a terebélyes kosárnak sehogy sem akaródzott átférni az ajtón.
- Adam! - hangzott az öblös, mély hang odabentről. - Segíts a hölgynek, látod, hogy nem fér át..!
- Azonnal. - felelte a számomra oly drága hang készségesen, s mikor közös erővel átpréseltük a kosaram, csaknem ki is ejtettem kezeim közül. Akkor tudatosult csak, hogy Adam nincs egyedül.. A kovácsmester kíváncsian méregetett.
Egy karja vaskosabb volt, mint Adam két válla együtt, borostás arca széles, markáns és férfias. Szemei szigorúak, egyben mégis jóságosak..
- Öö.. Jó napot! - köszöntem, Adam nem szólt semmit. Nem nézett a mesterre, de rám sem..
- Jó napot, kisasszony! Segíthetek..? - vakarta fejét. - Ha a mosodát keresi akkor alaposan eltévesztette a házszámot.
- Nem. - zavarban voltam – Úgy értem.. nem. Én Adamhez jöttem.
Adam végre rám nézett, és én bátran néztem rá vissza. Azt akartam, hogy tudja, hogy érezze, hogy egyáltalán nem félek már, és szeretem, mindennél jobban mi e világon kedves lehet nekem. Rámosolyogtam.
- Adamhez? - hökkent meg, és most hol rám, hol rá pillantott. A por vidoran szállingózott közöttünk, ahogyan a fény beesett az ablakokon, egészen sűrűnek tetszettek. A férfi elvigyorodott.
- Hát, akkor, Adam, mire vársz még, fiam? Segíts már neki, vagy hagyod, hogy a kis hölgy egyedül boldoguljon a rengeteg mosnivalóval? Legalább most légy férfi!
Adam teljesen letaglózódott. Még a száját is eltátotta egy picinykét, mire képtelen voltam visszatartani a nevetésemet.
- Na? Jössz? - kérdeztem, és láttam, hogy még egy utolsó hálás pillantást küld a kovács felé.

Mezítláb sétáltam a folyó partján, így, hogy karomat nem terhelte súly – Adam igazi úriember lévén természetesen cipelte a szennyest – sokkal könnyebbnek tűnt a járás. Víz illata kúszott orromba, és szappané.
Láttam a fákat, melyek már az erdő szélét jelentették, de odáig már semmiképpen sem akaródzott elmenni.
- Jó lesz itt? - kérdezte a fiú, és én bólintottam.
- Aha. Tedd csak le! Jó fej volt az öreg. - mondtam kedvesen.
- Az.
Álltunk egy darabig, élveztük a természetet a csuda időt, és azt, hogy itt most minden csak nekünk játszott, zenélt és dorombolt. A tavasz gyermekének éreztem magam, és szentül hittem, hogy Adam az én természet által választott társam.
Megcsókoltam, átölelte a derekam, játszott a hajammal és a széllel versenyzett felváltva, mely időről időre belekapott rőt fürtjeimbe.
- Gyönyörű vagy.
Szelíd mosoly ült ki arcomra.
- Ne bomolj. Na, mossunk, mert sosem végzünk!
Kezembe fogtam a szappant, ormótlan, kocka alakú, tiszta szagú, s még cseppet sem síkos dolog volt az. Belemártottam a vízbe. A kinti jó idő ellenére a víz jéghidegnek tűnt. Nem is tudtam túl soká' benne tartani a kezem, ezer meg ezer késszúrásnak éreztem a nyomását.
Felhabzott a teteje, s a sodrás messzire vitte a buborékozó tajtékot.
Adam nem bírt magával, hátulról átölelte a derekam, és én felegyenesedtem.
- Így sosem végzünk.. - ismételtem magam, de amint finoman arcon csókolt hagytam vezetni magam ösztöneim által. Nem is tudom mennyi idő telhetett el, annyi bizonyos, hogy árnyékaink hosszúsága jócskán nyúlott, és a nap is magasabbra vándorolt.
Lépteket hallottam. S a léptekhez hamarosan hang is társult.
- Szóval igaz.
Anyám szigorú hangja ostorként csattant rajtunk, egy emberként fordultunk hátra. Adam keze lehullott rólam.
Szívem kihagyott egy ütésnyit. Anyám állt ott, valóban ő, peckesen, kontyba fogott hajjal, összehúzott szemöldökkel.
- Ezért jársz te mosni? - sziszegte. - Meg a piacra?
- Anyám. - hajtottam le a fejem. Féltem, kétségtelenül, tagadhatatlanul félelem volt az, mi a szívemet marta. De elérkezett a színvallás ideje, így felemeltem a fejem, közelebb léptem hozzá, és a szemébe mondtam. - Anya, ő Adam. És szeretem.
Néma csend kísérte kijelentésem, anyám arcán olyasféle érzelmeskedő játék vonult végig, vártam, hogy megüssön, hogy ordítson velem.. Helyette csak felsóhajtott.
- Nem azért jöttem utánad, mert ellenőrizni akartalak. - szólt, de nem magyarázkodván, ugyan minek is tette volna..? - Apád hazatért Cytheriából, és nagy hírei vannak, főleg téged érint a dolog, Sheyla.
- Engem? - hökkentem meg, s Adamhoz fordultam, de az ő szeme is értetlenséget tükrözött.
- Segítek kimosni a maradékot, aztán egyenest haza megyünk.
- Miről van szó? - faggattam.
- Azt majd apád elmondja. Nem az én feladatom. - némi szomorúság ült ki megviselt homlokára. - Fiatalúr, jobb, ha most hazamegy.
Adamet egy pillantásra sem méltatta. Szerelmem némán bólintott. Nem mert ugyan búcsúcsókot hinteni számra, de amint elhaladt mellettünk, kezünket futólag összeérintettük. Eme mozdulat már anyám figyelmét sem kerülte el.
- Jobb, ha elfelejted. - mondta szárazon, és a szívem valami oknál fogva összefacsarodott.

Lábam majd' leszakadt, derekam sajgott, kezeim vörösen izzottak, mire hazaértünk. Mégsem tudtam figyelni egyik kínomra sem, lelkem fájdalmas rettegése mindent elsöpört tudatomból.
- Menj csak, menj! - nógatott anyám, s a virágzó muskátlik büdöskés szagától kísérve beléptem hűvös házunkba. Apám az asztalnál ült, jobb hangulatban, mint valaha. Előtte borospohár, mely félig üresen állt, de nem az alkohol mámora festett arcára derűs pírokat.. Nem, apám vidám volt.
- Ej, na végre! - kurjantott. - Gyere ide lányom, had ölellek meg!
Mosolyogva odaléptem hozzá. Magához ölelt, amint lehajoltam, s közben óvatosan hátra pillantottam. Anyám szorosan összezárt ajkakkal állt a konyha közepén, jelét sem adván annak, hogy esetleg el kívánja árulni az erdőnél látottakat.
- Mi újság van a nagyvárosban, apám? - érdeklődtem, és leültem vele szemben a faragott kisszékemre.
- Sok, sok, még annál is több. De te azzal ne foglalkozz! - intett le, de a mosolya egy percre sem lankadt le. Anyám alig láthatón közelebb sétált, de ő nem ült le közénk.
- Én mégis foglalkoznék.. - dacoltam, de csak nevetett.
- Majd nem fogsz akarni foglalkozni vele, ha megtudod, miféle meglepetést tartogatok neked. - vigyorgott sejtelmesen.
- Meglepetést..? - kezdett egyre inkább aggasztani a viselkedése.
- Azt ám. - bólintott. - Eddig sem voltunk szegények, és sosem kellett nélkülöznöd, de most lányom, apád megfogta neked az Isten lábát. - kuncogott. - Vagy ha azét nem is, egy Van Tine rokonét egészen biztosan.
- Miről beszélsz, apa..? - görcsösen markoltam az asztal szélét, úgy, hogy a jéghideg víztől vörös ujjaim egész' elfehéredtek.
- Férjhez mész, csibém! - rikkantott.
- MI?! - az állam leesett, elsápadtam.
- Úgy ám! Férjhez, a Van Tine fivérek unokaöccséhez! A jó sorsod el van döntve. Meg a miénk is, ha mindent jól csinálok. - csak kacagott és kacagott, s a szememet lassan elöntötték a könnyek..