3.

Mindeközben én magam mit sem sejtettem arról, hogy mi zajlik a városban. Az erdő fái nem suttognak titkokat, csupán a természet békéjét terjesztik, így nem juthatott fülembe a hirtelen vége szakadt harc. S a folyó fodrozó, zubogó felszíne sem villantott fel képeket Gladwin fájdalmas szemeiről..
De ugorjunk egy kicsit visszább, hisz nem is oly lényeges az, hogy mit nem tudhattam, érzékelhettem, annál több történt szökésem alatt.
Zuhogott az eső, akkora cseppek püfölték a fejem tetejét, mint még soha azelőtt, ordítozás, fém és vér szaga kísért és én még sosem féltem annyira, mint akkor.
Pepin arca láttán még inkább elszorult a gyomrom, ifjú férjem csaknem elébb fakadt könnyekre, mint én..! Váratlanul összeszedte azonban magát, és míg én Adamet kerestem a szemeimmel, és az apámat, de még Godwint és Gladwint is hiába..! Hát ez alatt az idő alatt végre ráébredt saját kötelességére, karon ragadott és megpróbálta túlüvölteni a csatazajt.
- Vissza!.. a várba.. - fátyolosan hatolt fülemig a hangja, sután bólintottam. Mi mást tehettem volna, hisz nekem is a vár felé vitt az utam, legalábbis egy apró darabon. Néhány udvari hölgy is csapódott hozzánk, de nem kellett aggódnom. Mind, mind a saját életét féltette.
Rohantunk, fátylam hátra dobtam, s abban a másodpercben tucatnyi katonacsizma taposta sárba. Égi jelként értelmeztem, az abroncsot ellenben nem tudtam volna ilyen könnyedén levetni, hát egyensúlyomra vigyázva loholtam esetlenül. Cipőm beleragadt az iszapossá vált földbe, minden az előrejutásomat nehezítette, és közben a fránya víz úgy zúdult az arcunkba, mintha ellen irányba kívánt volna fordítani bennünket.
Hirtelen ötlettől vezérelve kitéptem kezem Pepinéből, aki szabaddá vált kacsóm után kapott.
- Könnyebb így a futás. De nézd, mindjárt ott vagyunk! - böktem előre, a távolba, ahol a ködtől még csak nem is sejlettek a kastély körvonalai..
Kihasználtam az időt. Pepin vágyakozón bámulta a biztonságba vezető utat. Irányt váltottam. Befordultam a lakóházak közé, jó két, vagy három háznyit araszoltam, és akkor végre megpihenhettem a szűkösen épített épületek sikátorában. Hátam a hideg falnak vetve lihegtem. Itt nem volt senki, és ahogy kinéztem a vár közelében sem láttam egy teremtett lelket sem.
Összevontam a szemöldököm, ez gyanús volt, felettébb gyanús.. A harc egyes egyedül a város főterén és központjában zajlott, a polgárokat eszük ágában sem volt bántani.. Az egész úgy festett, mint valami álca, valami hadicsel.. Megvolt ugyan a magamhoz való eszem, de nem hadvezérnek képeztek, nem jöhettem rá magamtól mi ez az egész. Elhatároztam, hogy amint lehet, kifaggatom Adamet.
Adam, drága Adam.. csak lennék már a karodban az erdő rejtekén..!
Fejemhez kaptam. Sötétvörösre ázott tincseim arcomba tapadtak, a ruha hátamhoz simult, a csipke hervadt virágként lógott lefelé megtörten és büszkeségét vesztve. Nem volt vesztegetni való időm. Visszahúzódtam a két ház közé, és sebesen lehámoztam magamról az összetett ruházatot. Az abroncs kapcsát nagy nehezen leltem meg, és jaj, minő megkönnyebbülés volt szegény derekamnak, mikor végre leoldottam róla elegáns bilincsét..!
Megigazgattam a harisnyám, és felöltöttem a ruha alatti kombinét, meg az alsó szoknyát. Sokkal könnyedebben mozogtam így, bár való igaz, érdekesen festhettem, de kit érdekelt..? Ha minden a terveim szerint alakult volna, senkivel sem kell találkoznom és magyarázkodnom.. Adamen kívül persze.
Mély lélegzetet vettem. Nem arra indultam meg, amerről jöttem, hanem az átellenes irányban kerültem meg a házakat és az utcát, s rohantam a város határa felé. Megállíthatatlannak és szabadnak éreztem magam, mikor átléptem végre azt. A Cytheriát körülölelő sziklás hegység fenyegetőn intett utánam, a híd, melyre még lábam sem tettem soha, sőt, létezéséről sem tudtam míg Adam nem mesélt róla, mágneses erővel vonzott maga felé.
A sár megszűnt, víztől tocsogó, zöld pázsit terült el alattam, csak úgy csúszkált rajta szép, ünnepi cipőm talpa! Két karom kitártam kissé, hogy könnyebben őrizzem meg egyensúlyom. Az eső már nem zavart, nem aggódtam, hogy esetleg megfázhatok, vagy a bőröm olyan sok vizet szív magába, hogy végül ráncos lesz, mint egy öregasszonyé.
Önkéntelen, boldog nevetés szakadt fel belőlem, már maga a tudat, hogy ismét leráztam magamról láncként fogva tartó szabályaimat is boldogságot keltett szívemben. Pedig még semmi, semmi sem került a helyére..
Megláttam a hidat, és a folyó csobogása lassan felülkerekedett az egyenletesen alázúduló eső zaján. Felkiáltottam örömömben. Megyek, szerelmem, megyek már..!

Az első két kilométer olyan könnyednek tűnt, mint a finom, tavaszi szellő, mely hajam kócolta, Adam ölében. Csakhogy ez a szél korántsem bizonyult olyan lágynak és gyengédnek, vadul kapott belém, kóstolgatott, taszigálni próbált, szemembe fútta az esőt, vagy épp hátamon vágott végig rideg ostor módjára.
A levegőt is rosszul vehettem, mert egyszerre elnehezült a légzésem, bordáim közé mintha tőrt döftek volna. Meg kellett állnom.
Lihegtem és szorítottam az oldalam, és nedves arcom kétségbeesetten emeltem a szürke égre. Füstnek tetsző, sűrű viharfellegek gomolyogtak.. és akkor a reménysugár megcsillant végre szemem zöld tükrében.
Egy egész piciny ponton kivillant az áttörhetetlennek tűnő szürke falból a harapnivaló, kék égbolt.
Mélyeket lélegeztem, a szúró érzés lassanként szűnni kezdett. Tettem előre néhány lépést, továbbra is párhuzamban haladni a folyóval, csak ezt mondogattam magamnak, hisz' célhoz kellett érnem..
Az első fák hívogatón úsztak a képbe. Úgy határoztam jobb lesz, ha egy darabon feszes tempóban sétálok, kimerültem, lábaim sajogtak, a vádlim feszült, a tüdőm pedig majd' kiköptem. Az eső egyre lágyabban hullott, a jókedvem egy csapásra tovatűnt, az erdő szélétől kezdve semmit sem lehetett látni két méternél messzebb.. Sötéten zárultak össze a lombok, kiszorítva azt a kevéske fényt, mit egyáltalán még nem pusztított el a vihar. Nagyot nyeltem.

Hiába kötötte lelkemre Adam, és én hiába fogadkoztam neki lelkes kiskutyaként.. Nem tudtam rávenni magam, hogy újra futásnak eredjek. Az eső teljesen elállt, és a légzésem nyugodni kezdett, s ezzel egyenes arányban lelt ki a hideg. Fáztam, most már igazán fáztam és a félelem megvetette lábát háborgó lelkemben.
Híven követtem a folyót, és a levegő hűléséből éreztem; egyre mélyebben visz az erdő gyomrába.
Minden léptemmel egyre szélesedett a víz, a sziklák egyre növekedtek a partján.
Olyan hang ütötte meg a fülem, mely ismét megállásra késztetett. Pont olyan volt, mint mikor édesanyám kiönti a mocskos vizet, csak épp' sokkal erősebb és.. sűrűbb.
A vízesés? Lehetséges volna, hogy közel járok..?
Ág reccsenése terelte el a figyelmem, és én összerezzentem. Még a lélegzetem is visszafojtottam, saját szívverésem dübörgött a fülemben.
- Van.. van ott valaki? - pillantottam körül, de mindenünnen csak a vaskos törzsek odvai ásítottak felém sötéten.. Sehol egy állatka, egy madár, egy mókus.. Az erdő a mi oldalunkon, Araceli felé valahogyan sokkalta barátságosabbnak, sokkalta élőbbnek tűnt.
Keservesen, minden erőm összeszedve vettem rá magam, hogy tovább menjek. Nem hallottam újabb zajokat, csak a gallyak finom kis reccsenését, amint cipőm kíméletlenül kettétörte őket a földön, és a kavicsok gurgulázó zörgését, ha véletlenül arrább rúgtam egyet.
Percek teltek el, vagy csak órák, míg végre a vízeséshez értem..? Nem tudtam. Az a benső bal jóslat, az a szálkányi félelem végig úgy szúrt odabentről, az összes gondolatomat kiszorította belőlem.

Ott álltam, sréhen, vele szemben. Átkoztam buta fejemet, amiért az utolsó pillanatig kételkedtem, hiszen a talaj is már jó ideje emelkedett, s most.. felpillantva megannyi vöröses, sötétszürke sziklát láttam, köztük veszett sebességgel száguldott a víz. Hangja minden mást elnyomott, minden mást, mi zaj, mi hangforrás, így a félelmem is félreállította. Kedvem lett volna megmászni a meredek emelkedőt, fel, egészen a vízesés tetejéig.. Csodás lehetett onnét a kilátás, tán az egész birodalmat belátni..
Fáradtan sóhajtottam fel. Adam sehol sem volt. Leültem egy laposabb sziklára és vártam. Idegesen doboltam a lábammal, majd azt is eluntam. Kezembe támasztottam a fejem, csak meredtem előre unott arccal, várva, egyre csak várva..

A nap már hét ágra sütött, s biztos voltam benne, hogy órák telhettek el.. A ruha nem akart száradni, már szüntelen reszkettem.. És akkor a gondolat is megállt bennem, torkomba kúszott a szívem.
Valami foltot láttam elsuhanni a szemem sarkából a fák között. Megdermedtem.
Ha most megmozdulok lehet, hogy észrevesz.. Lehet, hogy apám máris észrevette az eltűnésem, és embereket küldött utánam!
Ha mozdulatlan maradok előbb-utóbb, akkor is feltűnik neki, hogy nem valami csiperkebokor üldögél a sziklán. Lassan felálltam. Úgy határoztam, hogy valóban elbújok valami bokrok közé, s ott húzódom meg egy időre.
Hátat fordítottam a vízesésnek, és az ellenkező irányba indultam, mint ahol látni véltem az alakot. Ahogyan távolodtam a zuhatagtól az erdő hangjai úgy találtak fülembe.. Madárcsicsergés és lombsusogás édes egyveleg próbált nyugodalmat hozni rám, ó, hát mégsem olyan elátkozott ez az erdő.. Legalábbis ezzel próbáltam biztatni magamat.
Robogtak az ágak a talpam alatt, mozgásom kapkodóvá vált, szívem össze-vissza vert.
Megálltam.
Állj. Elég, kislány, magad hergeled fel. Nyugodj meg szépen és..
S amint lelkemet nyugtattam, az ágak roppanása sűrűvé és erőssé vált, és én szemben akkor megláttam.. Egymás után három férfi szaladt a fák közé, hátukon tegez, egyikük kezében kivont kard.
Aprót sikkantottam. Ilyen távolról ugyan nem ismertem fel egyiküket sem, sőt, ruhájuk címerét sem – ha ugyan volt rajta. A közeli fa takarásába menekültem. Szorosan hozzásimultam, úgy lestem ki mögüle, mintha én is valami nagyvad elől menekülő kis nyuszi lennék.
S a következő másodpercben mellőlem alig két méterre egy csoportnyi páncélos katona rohant előre, az imént látott három irányába. Ujjbegyeim a fa törzsébe nyomódtak. Sárga levél volt a páncélra festve, olyan ívelt, sárga levél, mint amely Araceli zászlaján lobog. Az apám emberei, ehhez kétség sem fért.. És bár még korábban sosem másztam fára, mert mélyen belém nevelték, hogy úri lányhoz nem illik, most minden szégyenérzet nélkül kezdtem kapaszkodni a kiálló ágakon felfelé.