Tíz perce feszengtem csupán a két acélosan szorongató marokban, de már akkor is éreztem, hogy valami nem lesz rendben... Macskaösztöneim úgy vonták a figyelmem a környező bokrokra és fák lombjaira, mintha legalábbis megzördültek volna arra jártunkkor. Talán képzeletem csalfa játéka volt csupán, de fülem olyannyira kiélesedett azokban a percekben, hogy szüntelen leveleket hallottam rezegni.
A szél rég elcsendesült már akkor, így joggal kapkodtam a fejem..
- Elengedhetnék a karomat.. - vetettem fel reménykedve. - Igazán kezd fájni.
A két katona tétován egymásra pillantott.
- Jövök magamtól is. - bizonygattam. - Ha meg szökni próbálok még mindig foghatnak tovább. Kérem.
- Hát.. - vett nagy levegőt az egyik. - Na jó.
Óvatosan eleresztette a felkarom, és én egyből odakaptam. Fájdalom hasított belém, ahogy megtelt vérrel, a zsibbadtság teljesen mozgásképtelenné tette. Még egy ideig óvva figyeltek, aztán a figyelmük lassacskán lankadni kezdett. Egyre a szökési útvonalat kerestem, közben kellemetlenül hatolt el tudatomig a felfedezés, hogy egyenest arra tartunk, ahonnét nagy keservvel eljutottam..
Az erdő illata, a természet felvert békéje már képtelen volt megnyugvást hozni gondolataimra.
A hirtelen felhangzó csatakiáltások pedig csak fokozták idegességemet. Egyszerre töltött el kitörő örömmel és egyszerre bénított meg a félelem.. Szabadságomat egy új rabság jelentené..?
- Ne mozdulj. - sziszegte egy hang, és a penge torkomnak szegült, ismét, megint.
Igyekeztem nem mozogni, elborzadással vegyes megkönnyebbüléssel kísértem figyelemmel ahogyan a véletlenszerű támadás darabokra cincálja a kicsiny sereg csapatszellemét. A fákról, a bokrok közül, mindenfelől emberek, egyszerű, paraszti öltözéket viselő emberek bújtak elő – pontosítva rohantak ránk.
A hátam mögötti alakot nem láthattam, de bizonyosan közéjük való volt.
Az egyikük, ki semmiben nem különbözött a többitől, legalábbis tisztségét tekintve látszólag nem, most óvatosan sétált az apám sakkban tartott katonái között.
- Kotródjatok innét! - kiáltotta, visszhangot vert a kiáltása, s tisztán kivehetően remegett a hangja. Nem, semmiképpen sem lehetett ő a vezér. Körszakállú, őszülő férfi volt, széles vállakkal, és sokat tapasztalt tekintettel.. és mintha.. láttam volna valahol. Talán Cytheriában? Nem, az nem lehet.. - Menjetek és mondjátok meg Godwinnak, hogy hagyjon békét nekünk..! Mi nem leszünk hajlandóak elfogadni őt urunknak!
A szívem úgy vert, mint egy kisnyúlé. Tehát zendülők. Ennyit még én is ki tudtam következtetni.. és egyáltalán nem kizárt, hogy Cytheriában láttam azt a férfit. Sőt!
Apám serege, s most már biztos lehettem abban is, hogy nem is aracelii, sokkalta inkább cytheriai katonák ezek – mozdulatlanul álltak továbbra is.
- Nem értettétek? - mennydörögte immár határozottabban. - John! - felemelte a kezét, két mutatóujját összezárta, és arra a férfira bökött, aki engem tartott korábban.
A következő minutumban az egyik lombkorona irányából vékony nyílvessző hasította ketté a levegőt, egyenest a katona torkába fúródott. Hörögve, vért öklendezve rogyott össze.
Felsikoltottam.
- Hallgass. - a penge éle még inkább bőrömhöz simult, levegőért kapkodtam. Le kellett hunynom a szememet, nem bírtam tovább nézni a kétségbeesett arcokat, a vér szaga – noha még nem is folyt el túl sok – orromban ülepedett le, a halál közel járt, vészesen közel. Csendesen folytak a könnyeim.
Apám emberei eldobták a fegyvert. Feltartott kézzel indultak neki.
- Kísérjétek el őket az erdő széléig! - parancsolta, hangja a levegőbe szállt, mozgolódás támadt, s az, mit képzelgésnek hittem korábban, most megelevenedett. - Te ott, hozd a kémet!
- Nem.. nem vagyok kém!- hebegtem aznap már nem először.
A férfi gúnyosan elmosolyodott.
- Egyszer már a markunkban voltál. Ha nem lennél a kémük, úgy nem siettek volna annyira a megmentésedre!
Elakadt a szavam.
- Hová visznek? - kérdeztem kétségbeesve.
- Biztos helyre. - mosolygott gúnyosan. - Ahová biztosan nem merészkednek el a mocsadékok, akikhez tartozol.
Nagyot nyeltem. A mögöttem álló eleresztett.
- Na lódulj! De egy rossz lépés, és a helyes kis pofidat örök mosoly fogja díszíteni, értve vagyok?
Nem feleltem. Durván ragadta meg az arcom, összepréselte a számat, és én végre láthattam az arcát. Tisztán emlékeztem rá.. hiszen ott volt az esküvőmön.
- Értettem. - feleltem megtörten, s esdeklő tekintetem a vízesésre emeltem.

Végtelen hosszúnak tűnt az út, hegynek felfelé. Hegy, vagy valami csuda nagy kitüremkedés volt az, melyből a vízesés fakadt – nem tudom. De annyit megállapíthattam, hogy az út felfelé kínosan nehézkes. Főleg, ha az ember lányának hátában egy rakás ellenséges, fegyverrel felszerelt férfi halad, és óvva vigyázza minden lépését.
Úgy sejtettem, Cytheriából szöktek meg, a csata zajlása közben. Valahogyan megértettem őket, és egyáltalán nem tekintettem rájuk ellenségemként. De hogyan is magyarázhattam volna meg..? Ugyan fogalmam sem volt hová visznek, ki elé akarnak engem állítani, hogy az majd bíráskodjon felettem – de azt már jó előre bezsebelhettem magamnak; egyikük sem fog ujjongani ha kiderül a származásom. Hazudnom kellett, nem volt más választásom
Amint lázasan forgattam agyamban a lehetőségeimet, az út már nem is vitt olyan meredeken felfelé. Jobbra tekintettem, s láttam, hogy óriás sziklák állnak szilárdan, közöttük és felettük zúdul alá a víz.. azt követtem szemeimmel, nem is láttam a vízesés alját. Bele sem mertem gondolni, milyen érzés lehet lezuhanni innét.. Összeborzongtam.
- Tovább, még nem érkeztünk meg. - utasítottak hátulról.
Az emelkedőn kitaposott ösvény pont megkerülte a sziklát, íves félkörben haladt tovább. A fák ritkultak, felpillantva a tiszta, bárányfelhős, kék eget láttam. Tovább haladtam az ösvényen, és a távolban mozgó alakokat véltem felfedezni. A keskeny út bekanyarodott, pusztaság felé vitt, de eme puszta rét nem volt végeláthatatlan, nem. Óriás sziklafal húzta meg a határt a végén. Valami különleges hegységrendszerbe kerülhettem. Egészen megfelejtkeztem mindenről, amint az óriás monstrumokat bámultam.
Lábam eközben egyre közelebb vitt, és a mozgó alakokból kiváltak az emberek, akik szorgosan ténykedtek. Fát vágtak és cipeltek, meg nagy tömböket. Valamit építettek..
- Mi folyik itt? - ámultam el megfelejtkezve helyzetemről.
- Nem látod? Építkezés. - morogta sötéten.- Tovább. Arra! - karját kinyújtva egy romos templom szerű építmény felé tessékelt. - Segédkezettetek a falépítésben! - parancsolta a többieknek, kik kísértek egészen lentről. - Én majd odaviszem a király elé.
Erre felkaptam a fejem. Király? Már királyuk is van..? A terv kezdett végre kialakulni fejemben, csak épp' fogalmam sem volt pontatlanságáról. Úgy sejtettem; valami bátor kispolgár összegyűjtötte az ismerőseit, meg azoknak az ismerőseit és közösen megszöktek ide az erdőbe. Aztán rátaláltak erre a helyre, és elhatározták, hogy saját közösséget alapítanak.
Egyre haladtunk a templom felé, mert bizony kiderült, hogy valóban templom, méghozzá igazán régről fennmaradt építmény. Külső falai omladoztak, a keresztből jókora darab hiányzott, kapunak meg teljesen híján volt.
- Befelé.
Némán teljesítettem a parancsot. Odabent megcsapott a jellegzetes hűvös, és pár a falfestmények rég lekoptak, a törött mozaikablakokon át beáradt a fehér napfény, mégis furcsa békesség lengte körbe a helyet.
Az oltár gyanánt felállított dobozka előtt hosszú hajú férfi térdelt, háttal nekünk. Haja vállai alá ért, s olyan sötét volt, hogy a legfeketébb éjszaka sem múlhatta volna felül azt árnyaival..
Valamiképpen nagyon ismerős volt nekem.
- Uram. - szólt az engem őrző férfi tiszteletteljes hangon. - Kémet fogtunk, méghozzá cytheriait. Tagadja, hogy az lenne, de csak rá kell nézni.. dőzsölt nőszemély az ilyen.
- Én.. - kezdtem, de akkor a térdelő férfi lassan felegyenesedett. Válla felett futólag pillantott hátra, égszínkék szeme megcsillant az arcára eső fényben. A szívverésem is megállt annak az arcnak a láttán.. Csupa fájdalom és keserűség uralta a fehér, férfias vonalakat, peremére szorult a düh, apró fintor játszott a szája szegletében, de a szemei.. A szemei azok a szemek voltak, amelyeket a kastélyban láttam.
- Gladwin fenség? - nyögtem letaglózva, s látványomra a tiszta szemek összeszűkültek. Nem csillogott bennük felismerés.. Nem, Gladwin nem ismert fel.
- Szóval kém, eh? - vonta fel a szemöldökét és végtelen lassúsággal és elfojtott undorral körüljárt engem. - Akkor majd gondoskodunk róla, hogy ő maga üvöltse az éjszakába, túlkiabálva a farkasokat. Hacsak nem azok vacsorájaként akarja végezni.