1.
A tenger folyton hullámzik, barátom, de hisz' ezt magad is tudod. Nem feszített víztükrű úszómedence az, nem is az emberi furmányok eredményeként született csoda dolog. A természet vad gyermeke, megváltozni soha, soha nem fog.
A tenger felszíne fodrozódik és hánykolódó fadarabokat úsztat messze. Van az úgy, hogy a szelek elcsendesülnek, ilyen formán hullámai sem csapódnak a magányos sziklának oly erővel, kímélik a hajóst, békét hirdetnek mindenütt.
Eme folytonos, megszokott, észrevétlenné törpült hőbörgő morajlás tette őt azzá, ami.
Lapít. Kivár. S mikor hinnéd, hogy megbékélt, te nyílt vizekre merészkedsz majd.. és akkor, barátom, összecsapnak a hullámok a fejed felett!
Ezernyi nyílvessző fúródik a szívedbe, és hátba támadnak majd azok, kiket szövetségeseidnek hittél. Mert a Van Tine – kor épp olyan volt, mint a tenger.
Tudom, én átéltem. Azon kevesek egyike vagyok, kik megérték a testvérháborúk végét, de ne szaladjunk annyira előre az idő tekervényes szalagján!
Mikor Te, kíváncsi cimborám, azt felelted kérdésemre: élnél e korban – én csak nevettem rajtad. Ha figyelmesen hallgatsz, most megértheted mire fel kacagtam annyira naivságodon.

2.
Megváltozott az élet, ide fent, és vele együtt megváltoztam én is. Kendővel zaboláztam meg lángoló tincseim, és remegő kivörösödött ujjakkal terítettem a lepedőket. Jaj, mennyire gyűlöltem a lepedőket teríteni! Akármilyen meleg is volt, az idefent csörgedező patak vize vagy ötször olyan hidegnek tűnt, mint a hazai. Hazai.. aracelire gondoltam talán úgy, mint hazámra? Magam sem tudtam. Volt nap, mely úgy virradt rám, hogy nekem ez az otthonom. Ez, a titkos kis település – mely valódi, szép faluvá érett az alatt a rövid és mégis tartalmas idő alatt, melyet idefent töltöttünk.
Másszor arra ébredtem, hogy honvágyam van, de megesett, hogy Adam arca kísértett, miközben verejtékemből Selena mosott ki.
- Bú! - vállamra két, vékony, de erős kéz csapott. Mélyre szaladt a levegő tüdőmben, úgy megijedtem. Hátra pillantottam, és a vállig érő, fekete, egyenes szálú hajat láttam, a fitos kis orral és a fekete szemekkel. Selena szélesen rám vigyorgott. - Ne bambulj annyit! Sosem végzünk, ne feledd, ebéd előtt másfél órával gyűlés van a..
- .. templom előtt. - fejeztem be helyette gépiesen. Minden harmadnapon gyakorlatoztunk, hol vívni tanultunk, hol íjjal lőni. - Tudom. - szemeim megforgattam, és folytattam a lepedők felfeszítését a két juhar közt feszülő kötélre. Fájdalmasan tanulmányoztam elgémberedett ujjaimat. Nem mintha bűzlött volna a munka, én sosem voltam lusta lány, és valahogyan mégis – most, hogy megváltoztak a viszonyok, nehézkesebbnek éreztem mindent. A levegő valamiként nehéz teherként nyomta a vállam, az egész pont olyan érzés volt, mint az eső előtti időszak. Mikor tudod, tudod, hogy készülőben van valami, azt viszont nem tudhatod bizonyosan, mikor csap le rád. Fél szemmel Selenát figyeltem, amint serényen terigette a szoknyákat, meg harisnyakötőket.
Jól esett volna egy pohárka frissítő, a meleg fullasztó volt, pedig még csak a nyár hajnalán voltunk – lám, és a kánikula ellenére az ujjaim meg elfagytak. Aprót kuncogtam, ez már sokkalta inkább emlékeztetett régi önmagamra.
- Mi olyan nagyon vicces? - vonta fel bal szemöldökét, mert ő sosem vonta fel mindkettőt egyszerre. Kerek arcán néhány szeplő jelent meg, az erős napsütés következtében.
- Csak eszembe jutott valami. - legyintettem. - De.. azt hiszem megvolnék. - a kosárra néztem, abban már nem maradt több lepedő.
- Még ezt felterítem és mehetünk.. - lábujjhegyre pipiskedett, és közben háta mögé sandított. Követtem a pillantását. Marco haladt át a mezőn, válláról ledobta a szarvast, melyet az erdő sűrűjében vadászott, és két ujját szájába véve hatalmasat füttyentett. Most Selenán volt a kuncogás sora.
- Mi olyan nagyon vicces? - affektáltam oldalra biccentve a fejem.
- Hát az.. - immár hétrét görnyedt a nevetéstől . - Hogy Marco idáig cipelte azt a dögöt, ki tudja, talán bolhás, de semmiképpen sem tiszta a bundája. Ez a bolond meg a szájába veszi a kezét...
Akkor már én is kacagtam. Egymásnak dőltünk, átkarolta a vállam, én meg a finom ingének gallérját könnyeztem össze. A sok feszültség áradatként szakadt ki belőlem, és annyira, annyira jól esett..!
- Ej! - harsány, éles hang hasította ketté a boldog kacajunkat. - Hát ti meg mit kacarásztok itt, munkára, lusta népség! - Marianne, Selena anyja közeledett felénk, kezében sodrófa, ijedten rebbentünk szét.
- Már készen vagyunk, anyám. - hajtott fejet Selena tisztelettudón, és egy pillanatra összefacsarodott a szívem. Szegény anyám, hasonló hangot ütött meg velem szemben, ha bosszúságot okoztam neki szertelenségemmel.
- Akkor meg eredjetek a templomhoz. Nehogy elkéssetek nekem..
- Én nem értem, minek ez a felhajtás. - ciccegett a lány. - Már vége a háborúnak. Hetek teltek el azóta, hogy az utolsó összecsapásra sor került, ha engem kérdeztek Godwin örül, hogy nyugta van a mi Gladwinunktól. Nem keresi az magának a bajt..
- Még jó, hogy senki sem kérdezte egy csitri véleményét! - torkolta le Marianne. Arca szigorú vonulatai ellágyultak, amint Gladwin nevét szájára vette. - Gladwin tudja mi a jó nekünk. - vélte. - Ha ő azt mondja, hogy a nőknek is meg kell tanulniuk megvédeni magukat, és a helyet, amit közös erővel felépítettek, akkor az úgy is van. Na nyomás, ne mondjam kétszer!
Elindultunk, a nap egyre magasabbra merészkedett az égen, úgy éreztem tojást lehetne főzni a fejemen. A gondolatim eképpen forrtak fel agyvizemben, és titkon, legbelül igazat adtam Mariannenak.
Három héttel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ha támadnak is, nekem nem eshet bántódásom – az apám nyilván parancsba adta az épségben hazavitelemet. Ellenben mégsem támadtak, ami pedig nem jelentett mást, minthogy vagy teljesen megfelejtkeztek rólam, vagy egyszerűen nem érdekli tulajdon vére sorsa. Egyik lehetőség sem kecsegtetett sok jóval, de megszűntem aggódni.
Hitem már azelőtt elvesztettem benne, hogy benne hagyott a bajban, mi végtére nem is bizonyult akkora bajnak. A szökött cytheriaiak maguk közé fogadtak, és még házam is akadt, melyet Selenával és Marianneal osztottam meg.
Nem. A hitem apámban akkor rendült meg, mikor akaratom ellenére kényszerített Cytheriába, s ha ezen még felülkerekedtem volna – elvégre a mi korunkban mindennapos dolognak számított, hogy az apák férjhez adják lányaikat, no de az, hogy az én esküvőm használta fel Gladwin király megbuktatásához..! Minden tiszteletet kiölt belőlem iránta.
A templom előtt sokan gyűltek össze, férfiak és nők, öregebbek és fiatalabbak. Sokan mosollyal arcukon köszöntek nekünk, nekem is, és én hasonló mosollyal feleltem.
Gladwin, mint általában, a semmiből tűnt elő, legalábbis én nem láttam merről jött.
Néma csend lett, az utolsó zajok is elhaltak és ő megköszörülte a torkát.
- Örülök, hogy mind eljöttetek. Azt hiszem már tudjátok, mivel állunk szemben. - mosolygott barátságosan és egyben határozott céltudattal a népre. - Ez a mai gyakorlat sem fog különbözni a többitől. Ugyanazon helyen fogjátok gyakorolni az íjászatot, mint az eddigiek alkalmával – avagy az Eaven barátom segítségével felállított szalmabábuknál.
A nép egymás közt morgolódva indult meg, a fák felé. Eleinte a mezőnél tartottuk ezeket a kis gyűléseket, de mivel az eltévelyedett nyílvesszők több száradó ruhát is szétszaggattak, a gyakorlások helyszínét az erdőre korlátoztuk.
Sok volt még a zöldfülű és az ügyetlen. Magam nem soroltam volna ebbe a kategóriába, de tán csak a kitüntetett figyelem volt az oka, melyet Gladwintól kaptam – sokáig nem is értettem miért.
- És, hogy vagy ma, Selena? - Marco szegődött mellénk, szőke haját varkocsba fogta, a szarvas szaga nem érződött rajta. Gondolatmenetemből felriasztott, mely végett nem díjaztam túlzottan.
- Köszönöm, megvagyok. És te? Láttam, vadászni voltál. - mosolygott maga elé a lány, de közben nem nézett a fiúra. Illedelmesen taposta a füvet tovább, nem állt meg, egy pillanatra sem.
- Akkora szarvast lőttem! - büszkélkedett, közben még izmait is megfeszítette. Már pelyhedző álla megcsillant a forró napfényben. - Majd vacsoránál félreteszek neked a legfinomabb részéből, csak gyere oda.. - kezdte vidáman, de Selena pirulva ragadott karon.
- Ööö, köszi, majd meglátjuk. - előre siettünk, be, a fák közé. Néhány lábra akaratlanul tapostam rá, méltatlankodó sziszegés hangzott mindenütt, félig bocsánatkérő, félig „ne búsulj, tudod milyen” mosolyt küldtem szerencsétlen fiú felé, s aztán végre bőrömön érezhettem az erdő hűvösét. Nem mentünk messzire, egész' a szélére állították a bábukat.
Eaven és Vincent, Gladwin két legfőbb bizalmasa már ott voltak, és a vesszőket számlálták, az íjakat próbálgatták.
A fák úgy magasodtak fölénk, mint védelmező óriások, és a felerősödött madárcsicsergés és a vízesés közvetlen zaja furcsa nyugalmat hozott lelkemre. Az erdő nem fecsegi ki a titkainkat.
- Oké! - zengte Gladwin. - Álljatok fel csoportokba, szokás szerint, és hajrá! A találatokat jegyezzétek fel és vessétek össze a múltkoriakkal.
Gyorsan besiklottam Selena és egy falunk béli fiatalasszony közé, de Gladwin sas szemeit nem kerülhettem el.
- Sheyla! - intett. - Te gyere ide hozzám..
- Veled mindig kivételez. - súgta Selena, és némi féltékenységet véltem felfedezni a hangjában.
- Ne mondd ezt, nem igaz! - ellenkeztem, de közben a fülem elvörösödött.
- De.. jó neked. Gladwin annyira.. jóképű. - olvadozott, akár a vajkaramella a tűző, nyári napon. Ekkor a férfira siklott a pillantásom, mögötte ott állt Eaven, egyenesen rám szegezte szürke, éles szemeit. Szinte fájt, ahogyan belém szúrt velük, ellenséges pillantásától kísérelve indultam meg feléjük. Még utoljára visszaszóltam Selenának.
- Ne hülyéskedj. Ő az uralkodó, nem mondhatsz rá ilyeneket, hogy jó képű. Nem illik.
- Már nem is uralkodó. - vetette ellen. - Bezzeg nekem, csak a Marco -féle féleszűek jutnak..
Megálltam Gladwin előtt, lesütöttem a szemem.
- Mi a baj? - kérdezte, mire arrébb rúgtam egy kavicsot.
- Igazán semmi.. - végig magamon éreztem Eaven szemeit, s ez nem hagyott nyugodni. Máskor is éreztem már, hogy figyel, de ez most minden eddiginél feltűnőbb és perzselőbb volt. Mintha maga az ördög böködött volna vasvillájával.
- Lássam, mennyit fejlődtél a legutóbb óta! - szólt szigorúan, ellenben szeme vidáman csillogott. Körülnéztem, s amitől tartottam beigazolódott. Az íj Eaven kezében volt. Feléje fordultam, tudtam, hogy addig, ameddig nem nézek a szemébe, nem fogja odaadni nekem a fegyvert. Erőnek erejével emeltem arcára az arcom, kedvem lett volna sarkon fordulni!
Csakhogy engem nem abból a fából faragtak. Másodpercekig csak bámultuk egymást, fekete, félhosszú haja az arca körül lengedezett, itt, az erdőben még a szellő is feléledt, a száraz forróság ellenére is. Szögletes, szép arcán undor tükröződött, nem értettem az okát.
- Megkaphatnám az íjat? - kérdeztem végül.
- Persze. - felelte hűvösen, és felém nyújtotta. Elvettem tőle, közben attól tartottam, hogy ujjbegyein át méreg szivárgott az ívelt fába, és most az én bőrömbe szívódik fel.
Fogtam egy nyílvesszőt, célra tartottam az íjat. Izgultam, a tenyerem pedig izzadt. Ennek az Eavennek a jelenléte feszélyezett.
Még csak el sem találtam a bábút. Hallottam, hogy a fiú gúnyosan felhorkan.
- Sheyla, mire véljem ezt? - Gladwin türelmesen mögém lépett, a következő lövésem irányította. - Kissé feljebb a könyököd. - lágyan a karom alá nyúlt, kissé megemelte. Lehelete a fültövem csiklandozta, borostája pedig megszúrta az arcom. Önkéntelenül húzódtam el.
- Mi a..?
- Semmi. - álltam vissza eredeti helyzetembe, nem akartam feltűnést kelteni. Ez a közvetlen érintkezés furcsa volt nekem, főleg régebbi, hideg viselkedése miatt. Nem számított. Gyakorolnunk kellett és én meg akartam tanulni lőni. Gladwin igazgatott rajtam még egy kicsit, aztán eleresztett, én pedig tüzeltem. Egyenesen a szalmabábú szívébe fúródott a vesszőm hegye.
Taps hangzott fel, Selena hurrogott és körbeugrált egy fát indián szökkenésekkel.
Gladwin bátorítóan megszorongatta a vállam.
- Ez az. - mondta halkan. - Nem akarom, hogy elbízd magad, de ha így folytatod igazi amazon leszel. Eaven! - kiáltott. - Kérlek, gyakorolj Sheylával, amíg én megnézem a többieket! - azzal magamra hagyott a fiúval, aki , ha szemmel ölni lehetne – már rég az életem vette volna.