1.
Miért törvényszerű, hogy a menekültet előbb vagy utóbb elkapják...? Nem értem és soha nem is fogom megérteni. De abban is biztos voltam, hogy Gladwinnak sem lehetett egyszerűbb, úgy, mint üldözőmnek. Ugyan nem láttam a lelkébe, legfeljebb árnyas és ködös vetületét annak a világnak, mely a kemény küllem mögött lakozott... mégis fájt érte a szívem. Talán a lábam sem vitt olyan gyorsan, mint kellett volna. Talán mert... nem is akartam igazán elfutni.
Úgy sírtam, mint egy csecsemő, arra futottam ahol karddal tanított vívni. Már az út negyedénél is hallottam a kemény csizma sarkát kavicsokon csattanni, kiáltása dühösen szakította szét a záporeső függönyét.
- Sheyla, állj meg!
Nem álltam meg, én magam is dühös voltam, dühös az emberekre, akik elárulták merre futottam, dühös Eavenre, arra az eltaposni való kis féregre, aki belülről fúrta meg Gladwint... és ilyen formán dühös atyámra.. és dühös az egész világra. De leginkább, leginkább azt hiszem magamra voltam dühös.
Gladwin elkapta a derekam, s azzal a lendülettel lábam megcsúszott a nedves füvön, hanyatt estem volna, ha nem kap el. Kitámasztott a csizmája sarkával, hirtelen zuhanó súlyomtól mindketten meginogtunk, csaknem hátra vágódott ő maga is. Erősen tartott én pedig teljes súlyom ráengedtem, a fejem mellkasára zuhant. Sírtam és nem szégyelltem.
- Mi történt? - kérdezte immár egész' halkan. Hevesen ráztam a fejem, erőtlen kísérletet tettem rá, hogy kitépjem magam karmai közül. - Sheyla, ne játszadozz! Ez most... fontos.
Beharaptam a számat, hajszálvékony vércsík csurgott alá fogam nyomán. Nekem mondja, hogy fontos..? Pont nekem?!
- Engedj elmenni – nyögtem, immár teljesen elengedve magam. Térdeim megrogytak, karjaim ernyedten lógtak testem mellett. Lefelé csúsztam, Gladwin lábai elé.
- Mi..? - hitetlenkedő arcára nem mertem ránézni.
- Mondom, hagyj elmenni! Senki nem tudja meg. Majd azt mondod nem értél utol.
- Sheyla...
Tomporom a sáros fűre huppant, karommal átfontam a térdét. Homlokom nekidöntöttem, lehunytam a szemeim.
- Fenség – leheltem alázatosan. - Kérem. Eresszen utamra, a lelkem elfáradt, és nem bír ki többet.
A férfi megmerevedett. Reszketve néztem fel rá, az arca megfeszült, a tekintete lángolt. Haragot láttam benne, s még inkább remegni kezdtem. A szeretet, amit iránta éreztem most tömény félelemmé változott, s a szeretet, mit irántam táplált a szíve, most dühös, csalódott fénnyel perzselt. Egymás szemébe néztük és Gladwin váratlanul leguggolt hozzám. Átölelt.
- Tényleg el akarsz menni? - suttogta.
A leheletem is visszafojtottam, de aztán arcom oldalvást a fekete zuhatagba fúrtam.
- Nem.
- Akkor nem eresztelek el... - még erősebben szorított, én pedig annál erősebben zokogtam a hajába, mely már így is víztől átitatott nedves fészekre hasonlított.
- De itt sincs maradásom... szörnyetegnek érzem magam ha nem árulom el, amit tudok, mert az életedbe kerülhet..
- Miről beszélsz..? - eltartott magától, aggódó és gondoskodó gyengédséggel nézett rám.
- Ígérd meg, Gladwin, hogy nem fogsz gyűlölni érte!
Óriás mennydörgés rázta meg a környéket, sikoltást hallottunk, s a messzi házak irányába kaptuk a fejünket. Nem kapott lángra tető, nem láttunk füstöt.
- Biztos csak megijedt valaki – nyugtattam.
- Nem tudlak gyűlölni... - vallotta be töredelmesen.
Mély lélegzetet vettem.
- Hát úgy, Eavent képes lennél-e..?
- Eaven a barátom... - hezitált. - Épp, mint te...
- .. nem éppen! - kiabáltam váratlan erővel. - Felbujtotta ma a népet... legalábbis próbálta.
Gladwin ajka résnyire nyitva maradt a döbbenettől, álltam még a tekintetét, de vártam már, hogy lesüthessem a szemem. Úgy fájt..!
- Jóságos.. ég – formálta némán a szavakat, halk susogás hagyta el íves száját, a forró pára megcsapta az arcom. Ahogyan ott roskadoztunk egymás mellett, a sárban, valami furcsa érzés szállta meg a lelkem. Két kezembe fogtam az arcát.
- Hallgass ide...! Eaven részeg, mint egy disznó! Arra ösztökélt néhány falusit, hogy álmukban öljenek le minket.
- Téged..? - döbbent meg. - Tudhattam volna! - becsukta a száját, a szemeit is, kissé a tenyeremhez dörgölte az arcát. - Sajnálom... - szólt halkan, de csak a fejem ingattam.
- Ne sajnáld! Azt sajnáld, hogy a bizalmadba fogadtad.
- Mit mondott még..?
Nyeltem egyet. Itt már nem volt titkolnivaló, főként Gladwin előtt nem.
- A családomat mocskolta. Az apámat... amit megértek. Ugyanakkor azt sulykolta az emberekbe, hogy én sem vagyok különb.. ami nem igaz, tudod, hogy nem az..!
- Shh! - ujját ajkamra tette, puhán. - Tudom, hát persze, hogy tudom... - szeretettel nézett rám, s én csaknem elolvadtam.
- Mi lesz most, Gladwin? - kérdeztem, felnéztem rá, mind fizikai szinten, mind érdemben. Ő nagy volt.. hatalmas és erős. És jó.
Felállt, a keze ökölbe szorult, vad szél fújta a haját, fejét méltóságteljesen, bátran tartotta fel.
- Most? Rend.
Mosolyogva hagytam csillapodni a rettegéstől felgyorsult szívverésem.

Mire visszaértünk a nép mint lenyugvó nappal hazaszálló méhraj, érezve az eső közeledtét, behúzott fejjel és lelapult szárnyakkal tobzódott egy helyen. Az eső ugyan elállt, de a víz, a mindent elborító, áttetsző vízcseppek bajt ígérve ültek mindenütt.
Egy zümmögést, annyit sem lehetett hallani, a kihunyt tűz füstjének szaga az esővel keveredve kész illatárt alkotott. Körben álltak, voltak, akik ültek, vagy épp' feküdtek az elfogyasztott bortól.. De hazamenni egyik sem mert.
Gladwin és az én jelenlétem felébresztette őket mélabújukból. Sok ázott emberi arc fordult felénk, ezer közül is felismertem volna Selena kétellyel és félelemmel teli szemeit. Úgy nézett velük énrám, mintha szellemet látna. Szerettem volna megnyugtatóan ránevetni, de képtelen voltam rá. Gladwin szigorúan hordozta körbe a tekintetét rajtuk, s mikor megállapodott a pipázó véneken, kissé megenyhült.
- Eaven hol van? - intézte hozzájuk a kérdést, de mielőtt válaszolhattak volna, Balthazar medvére emlékeztető dörmögése tűnt ki a tömegből.
- A templomba ment – közölte. Rá pillantva az arcára azt gondoltam mindent tud... De csakúgy, mint más – akik nem voltak ott a kicsiny csoportosulásban, Eaven körül - , éppen hogy sejtette a vészt.
- Értem, köszönöm – biccentett Gladwin. Maga mellé vont, miközben én azokat kutattam, akik szem -és fültanúi voltak az esetnek. Mindegyikük leszegett fejjel, némán várta a lesújtó következményeket. - Nem mer kiállni eléjük – mondta.
- Nem – helyeseltem. - És most...? Rákényszeríted, hogy kijöjjön?
- Ha nincs más választásom – bólintott komolyan, keserűen. - Márpedig úgy tűnik nem lesz... - elbámultunk a templom irányába. Egy csapzott, ázott, feketén görnyedt alak, egy valódi, szárny nélküli varjúra emlékeztető szerencsétlen támolygott onnan. Felénk jött.
- Ott jön – mutattam felé. - Mik a szándékaid vele? - érdeklődtem. Gladwin lehunyta a szemét, de épp csak egy másodpercre. Mikor felnyitotta őket, írisze gyűlöletesen, fekete-kéken világított.
- Az áruló halállal lakol. Többször nem követem el azt a hibát, hogy saját törvényem szegem.