- Meg akarod öletni? - suttogtam szörnyen elsápadva. Minden erőmmel Eavent gyűlöltem, de ahogyan halálába gondoltam, az igazi véres, átszúrt mellkasú halálába, hát a hideg is végigfutott a hátamon. Én még soha, senki halálát nem kívántam...
- A szó szoros értelmében – mosolyodott el Gladwin szárazon. Feljajdultam, elképzeltem, amint Balthazar magasba emeli a fejszét és...
Eaven térde rogy.. Azazhogy Eaven abban a pillanatban térdre zuhant Gladwin előtt, a sár felcsapott, a fiú haja függönyként takarta be lehajtott fejét.
- Állj fel! - szólt rá fagyosan Gladwin. A nép hallgatott. Mint szalmán a tűz, úgy terjedt szét köztük az információ... Mind tudták, láttam az arcukon. S, hogy Gladwin rezzenéstelen arcán mit láttam...? Semmit. Még undort sem.
Eaven remegett, és mintha elfojtott zokogás maradványai törtek volna elő belőle amikor megszólalt.
- Sajnálom – remegő ajkakkal intézte szavait az egykori királyhoz.
- Áll már fel! - Gladwin lába megingott, egy pillanatra már azt hittem belé rúg... A fiú felállt, nem mert feljebbvalójára, néhai barátja arcára nézni. - Beszélj!
Eaven nem tudott mit mondani, vagy csak nem volt elég bátorsága hozzá? Máig nem tudtam meg...
- Akkor beszélek én – sötétült el szép arca immár teljesen. - Elárultál, hátba szúrtál, vagyis csak akartál, mert nem úgy jött össze, ahogyan szeretted volna...
- Nem akartalak! - fakadt ki. - Én... én...
- Te? - Gladwin nem mutatta, de éreztem, titkon reméli, hogy Eavent valami igen nyomós érv vitte rá erre. - Megfélemlítettek?
- Részeg voltam...
Gladwin keze ökölbe szorult.
- Itt helyben a fejed kéne vegyem...
A nép felmorajlott.
- Csend – szólt, s bár nem hallotta mind, mégis, mint varázsütésre némult el a szájuk. Selena még kétségbeesettebben bámult rám, és most már egyre többen méricskéltek. Ezúttal teljes leplezetlenséggel álltam a másik oldalon, míg ők egy helyen tömörültek, összetartó családként, valódi alattvalókként... Addig én királyuk oldalán feszítettem az ő szemükben, és ha azt hitték, hogy mozdulni sem akarok onnét – hát barátom elárulhatom: igazuk volt. - A féltékenységed és gyermeteg bolondságod csak bajt hoz rám és mindenkire...
- Könyörülj..! - elhaló hangon rebegett, megroggyant térdekkel egészen eltörpült Gladwin hatalmassága mellett, noha épp' csak egy fejjel volt alacsonyabb tőle.
- Nem tudom könyörületként fogod-e majd fel azt, amit büntetésül kapsz... De nem fogom elvenni az életed – határozott végül.
Mind döbbenten néztünk rá, Eaven szeme lázasan csillogott. Nem úgy nézett ki, mint aki megrémül egy kis fizikai fenyítéstől. De nem fájdalomban mérték azt, amit Gladwin reá kiszabott.
- Elmész Deloresbe – jelentette ki. Annyian szólaltak fel egyszerre a mellettük állóhoz, ülőhöz, hogy egész nagy hangzavar kerekedett. - És – folytatta – megkeresed Blackwin fivéremet, méghozzá a követként bemutatkozva.
Eaven összerezzent erre. Némán tátogott.
- Követként...? Én?
- Te – bökött a mellkasára, kis híján hátra esett a sárban. - És elmondod Blackwinnek azt is, hogy az én küldöttem vagy és, hogy szövetséget ajánlok neki. Az összes emberemmel együtt. Hogy vissza kívánom foglalni Cytheriát, vele karöltve. Megjegyezted, amit mondtam? - kérdezte szigorúan.
- Me-meg – dadogott, egyik lábáról a másikra állt.
- Halljam! - parancsolt rá. Ajkamba haraptam, le sem vettem a szemem a kínlódó Eavenről.
- Elmegyek Deloresbe... és beszélek Blackwinnel.
- Mit mondasz neki elsőként?! - kiáltott az arcába.
- Azt, hogy.. hogy szövetséget akarsz kötni!
- AZT, HOGY A KÖVETEM VAGY, TE SENKIHÁZI!
Gladwin ordításába beleremegett a vidék, mintha a vízesés is félve folydogált volna tovább.
- Indulj! Most. Azonnal.
Eaven nyelt egyet és futásnak eredt.
- Ti ketten – bökött Balthazarra meg Adrianra. - Kísérjétek Deloresig, de csak míg be nem tért a városba, s nem látjátok, hogy az őrök ellenőrzik.
- Bocsánat fenség ,de nem kellene neki egy levél is, hogy igazolja...
- Nem – fojtotta Adrianba a szót. - Blackwin nagyon jól tudja ki ő és azt is, hogy hozzám tartozik. Tartozott – javította ki magát. - Menjetek, vigyázzatok az úton, ha kell álljatok meg vadászni, de ne pihenjetek soká.
Rövid tisztelgés után Eaven után eredtek. A nép még sokáig nézte a távolodókat.
- Oszolj. Mindenki aludni. Holnap munkanap. - Gladwin szelíden beszélt, de határozottan. Én is útnak indultam volna, ha lábam nem lett volna mélyen a földbe gyökerezve.
- Gladwin... - nyúltam érte, éreztem, hogy most nem tudnám megtartani magam. Nem voltam hibás, valami folytán mégis érintettnek, vétkesnek éreztem magam.
- Igen? - olyan gyengéden szólt hozzám, hogy csaknem a karjai közé dőltem hirtelen jött erőtlenségemben. Nagyon rosszat sejtettem. Nagyon rosszat...
- Miért? Miért rémült meg Eaven annyira a követi kinevezéstől? Tán nem számított rá, hogy lefokozod? Ezek után?
Gladwin előttem leplezetlen búval rázta meg a fejét, nem úgy, mint a nép előtt.
- Nem lefokozás ez, Sheyla, kedves.
- Hanem?
Az úr felsóhajtott.
- Halálos ítélet.
Elakadt a lélegzetem.
- Micsoda?
- Blackwin testvér külön temetőt tart fent a karóba húzott követek fejeinek... Ott zabálják a varjak az üveges szemgolyókat, és a szívek egy kupacban hevernek mind a templom falánál. A deloresi szegények gyakorta járnak ki oda kosarakkal az éj leple alatt, begyűjtenek néhányat, aztán hazaviszik és levest főznek belőle...
Öklendezni kezdtem.
- Ez ízetlen tréfa, Gladwin! - pirítottam rá.
- Ez a szomorú igazság – tette vállamra hatalmas kezét. - Tudom, hogy megrendítő ez a kis szívednek, de mellettem sok mindent megtanulhatsz az életről.
Hirtelen biztonságot éreztem, olyasfélét, mely csak mellette uralkodott a szívemen.
- Sajnálom Eavent – mondtam ki nyíltan, amit gondolok.
Gladwin bólintott.
- Mert te jó vagy... de ő nem az. Pont oda való, ahová most igyekszik.
- Deloresbe? - találgattam.
- A pokolba, Sheyla. A pokolba.