Annyi minden változhatott volna azok alatt a napok alatt... s mégsem változott semmi. Egyfajta megállapodás volt ez Gladwin és a népe között.
Nem emlegették fel Eavent és a háborút sem. Maguk között sem beszéltek róla – jobb volt így. A lelkek nyugodalomban szunnyadtak, az éjjelek ígéretesen, de békésen teltek.
Nem abból a fából faragták a Prymeket, annyi is szent... !
Már aznap is beigazolódott Selena szava, Gladwin kivont a normális kötelezettségeim alól. Semmiféle különleges oka nem akadt ugyan rá, de jaj lett volna annak az elvetemült bolondnak, aki számon meri rajta kérni a történtek után!
A nemes királyi vér sarja ezúton ismét tanúbizonyságot tett róla: valóban erre született. Uralkodásra.
Selena lapos oldalpillantásaitól kísérve vonultunk el, csak lézengtünk, sétálgattunk, néztük a borús eget, hol egymás arcát zavartalanul. Felszabadultabb voltam a társaságában mint egymagamban, mert magam előtt szégyenkeztem némely kósza érzésem miatt, de Gladwin oldalán minden más jelentéktelennek tűnt.
- Kisüthetne már a nap... - jegyezte meg mellékesen, arrébb rúgva egy kavicsot.
- Folytatódik hát a háború? - ahogyan már mondottam, most sem hazudtoltam meg önmagam. A kérdést, mely kicsiny lelkem feszítette, egyszerűen tettem fel neki. Amit senki más nem mert volna megkérdezni, azt én nemes egyszerűséggel kérdeztem meg.
- Dehogy lesz! - legyintett, rá nem jellemző hanyagsággal. Kék szemei az eget pásztázták. - Esni fog...
- Fog, de Gladwin! Miért tetted lóvá az embereket?
- Emlékszel, mikor azt kérdezted tőlem, mire kellett a bor meg a sok hűhó?
- Emlékszem hát – biccentettem. Az erdő szélén sétálva szoknyám szegélyét elnyelte a sűrű aljnövényzet, jó volt itt, a hűvösben, hol senki sem hallott bennünket... és senki sem látta, hogy kezünk időnként vészes közelségben mozdul a másik teste mellett.
- Na. Ugyanezért kellett most a félelem íze. Mint a boré. Érted?
Zavartan megtorpantam. A keze megdermedt a derekamon. Egymásra néztünk.
- Úgy gondolod, hogy így csillapodott kedélyekkel tengetik majd tovább mindennapjaikat?
- Nem gondolom, tudom. Nézz körül...
- Hah, mintha te nem tudnád.... - kezdtem gúnyosan magas hanghordozással, de idejében félbe haraptam a mondatot. Nem, ezt már igazán nem mondhattam neki, pont neki!
- Mit? - vonta fel a szemöldökét, a várakozás tekintetéből csak úgy vágyódott kifelé, egészen belémrágta magát.
- Semmit, nem érdekes.
- Sheyla! - szólt szigorúan. - Ne feledd, hogy még mindig az alattvalóm vagy.
Ez a mondat úgy vágott végig a gerincemen, mint holmi fűzfavessző...
- Kicsi nyúl nagyot ugrik – mondtam szárazon és tovább sétáltam. Lenyeltem két harag szülte könnycseppet, ugyan mi értelme lett volna a hisztériának?
Még idejében elkapta a karjaim, hűvös volt a szél, mely feltámadt, de minket mégis közelebb taszigált egymáshoz.
- Nem lesz háború. Blackwin tán már bele is őrült a tudatba, hogy hőn gyűlölt testvére rátette a ragacsos mancsát a még gyűlöltebb fivér trónjára – mosolygott kesernyés bájjal.
- Vajon melyik gyűlölet az erősebb? Mert ha Godwint jobban utálná mint téged, akár még szövetségre is léphetne veled...
- Vagy, ha nem a gyűlöletességéből indulsz ki, még ha drága öcsém lételem is ez – nos akkor meglehet, hogy bosszúra szomjas.
- Tehát a háború folytatódik – állapítottam meg, magam is meglepve, milyen könnyen kiejtem ajkamon azt a szót, mely mögött olyan mély jelentés lapul... Mely jelentés ezreink családját szakította szét, százaink szerelmét ölte meg.
- Nem, ezt nem mondtam – rázta a fejét. - Eaven már rég holtan fekszik...
- Vagy ül – mordultam fel sötéten. - Egy kihegyezett karón.
Az eső morajló cseppekkel eredt el. Koppant a faleveleken, és a szívünkön is.
Attól fogva szándékosan tereltem el gondolataim, mindahányszor Eaven eszembe jutott. Gladwin is így tehetett, mert arcizma sem rezdült többé.
Azokon a napokon majd' szétvetett a béke és elégedettség érzete. Azok a napok. Máig így emlegetjük őket.
Gladwin most már nyíltan ölelte a derekam, arcát időnként vörös zuhatagomba fúrta. Furcsán, ferde szemmel, ámde mosolyogva nézték. Engem nem zavart, olyanokká lettünk, mint a valódi testvérek.
Vagy tán Eaven helyét töltöttem be szívében? Ironikus a sors, rendkívül ironikus... Én öltem ki onnét, legalábbis segítettem eme szeretet meggyilkolásában, és most boldogan pihentettem tomporom Gladwin bizalmában.
Nagy ünnepséget tartottunk egy este, a szokásos tűzzel, szarvashússal és borral.
A gyomrom rossz előérzet facsarta össze, a torkom szárazságát a legédesebb bor sem oldotta. Jó kedvem nem kerekedett, pedig a koromsötétben rikítóan pattogzó tűzszikrák vidor hangulatot kerekítettek. Még az asszonyok is énekeltek! Még Marianne is dalra fakadt!
Balthazarral összekapaszkodva táncoltak, kissé dülöngélve ugyan, de olyan édesen mutattak, mint a méz. Selena Marco vállára hajtotta a fejét.
- Olyan jó az anyámat így látni... - suttogta érzékenyen a lány, és Marco a világ összes szeretetével hajolt ajkaihoz csókért.
Felsóhajtottam.
- Adam? - kérdezte gyengéden Gladwin, s mintha csepp fájdalom csillant volna a kék tengerben.
- Mi...? - néztem fel, és akkor jöttem csak rá, azt hiszi, Adamen járatom az agyam. Pedig ha tudná, hogy eszembe sem jutott! Ezért hirtelen hatalmas bűntudatom támadt. Szegény, szegény szerelmem...! - Áh, nem... szó sincs róla. Csupán olyan rossz előérzetem van. Még a gyomrom is émelyeg. Azt hiszem lefekszem....
- Elkísérjelek? - ajánlkozott lovagiasan, a vének bölcs mosollyal néztek össze, jelentőségteljesen.
- Nem, a világért sem szakítanálak most el a barátaidtól! - mosolyogtam rá kedvesen és elutasító határozottsággal. - Visszatalálok magam is.
Az az aggódó pillantás a szívembe égett... de nem sejtettem még, hogy sokkal szenvedéllyel telibb, sokkalta féltőbb szempárral találom még szembe magam aznap éjjel...
Átöleltem a vállaim. Borzongtam... hátra pillantottam a vállam felett. A tűz ördögi lánggal lobogott, én mondom ördögivel! Ahogyan körültáncolták, mint veszett pogányok ordibálva, az éjbe bőgve a bortól...
Bor... Egy férfi sikolya szakította ketté a vérfüstös eget.
- Elfogyott a bor! Üres a kupám!
- Hajj, mert üres már a hordó cimbora!
- Akkor menjünk még, szerezzünk Cytheriából! Azokat ott úgyis felveti a jólét! Mit számít nekik, hisz az előző rajtaütés is titokban maradt!
Némán álltam. Ilyen messziről is fültanúja voltam a hangos szóváltásoknak, amint egy féltve őrzött titokra semásodperc alatt derül fény... Minden jelentőségét veszteni látszott aznap éjjel.
Egy férfi még veszekedett a másikkal, hogy minek is szólta el magát... hallottam én mindenki hangját, csak épp' Galdwinét nem hozta felém a szél... Nem is érdekelt már. Lelt a hideg, a szemeim éberen ragyogtak, mégis álomba kényszerítettem magam azon az éjjen.
A kunyhóig kísért az állattá vedlett nép zajongása, éneknek sem nevezhető őrjöngő hangkavalkádja majd' átszakította a dobhártyám.
Az ágyamba bújtam, fejemre húztam a takarót, hogy ne is lássam a plafonra vetülő halovány tűzfényt... De így is láttam. Mindahányszor lehunytam a szemem előttem vonaglott megannyi elkínzott test meggyötört roncsa. Hozzájuk arcok társultak, az volt a legrémesebb az egész őrületben... És még nem is aludtam, mikor e képek kisértettek!
Az álmom... álomtalan volt.
S csak az első valós sikolyok tépték szét a delejes sötétséget. Fény volt az, amit először láttam. Az ördög fénye, és a sikoly....
- Fussatok! Meneküljetek! 
Halálsikoly volt. Aztán az is elcsendesült.