1.
A hullacsendesség csupán addig tartott, míg a szél ki nem szakította a kunyhó ablakát, és a füst arcomba nem tódult odakintről. A szívemet a pánik ölelte körbe, megbéklyózta, s ha nincs elég lélekjelenlétem, akkor talán ott sülök ropogósra, mint valami fejedelmi vacsora...
A sötétséget lángkígyók kergették ki a szobából, a szalmatető percek alatt porrá égett. Mellettem puffant a tartógerenda, sikoltani akartam, de még idejében eszembe jutott a füst...
Lerántottam a lepedőmet, gyorsan orcám elé vontam, és az ablakon át menekültem ki a házból.
Úgy, ahogyan voltam, egy szál hálóingben. Annak szegélye fennakadt a repedt deszkák résein és kiálló darabjain, lábamon jókora karcolást ejtett valami nagyobb szálka.
A ruha térdemig repedt. Odakint valós káosz uralkodott. Eldobtam a lepedőt és rájöttem, hogy bizony nem a szél nyitotta fel az ablakom és még szerencsém, hogy nem a szobámba dobták az égő fáklyát...
A tábortüzünk irányába fordítottam a fejem... újabb sikoly hagyta el az ajkam. A tűz mindenütt ott volt... ott volt az erdői fáinak törzseinél, már azt is nyalogatta hosszú nyelveivel, s ott volt a házakon. Az emberek szétszéledtek, a fejetlenség óriási volt. A sötétség mintha bíbor színekben fodrozódott volna, pernye hullott mindenünnen, mint megannyi hópehely... Csak épp nem volt hideg, és szét sem olvadt, amint a hajamhoz ért.
Férfiak rohantak el mellettem, meg sem állva egy pillanatra sem. Némelyik kezében már fegyver volt...
Lebénult a lábam, elnéztem jobb felé, a templom felé... az asszonyok tüzet oltottak, de az arcukat nem láttam. Megiramodtam feléjük, hajlongó derekuk és az ütemesen az elpusztíthatatlan lángokra zúduló víz felébresztette megszeppent elmém.
Rohantam, futottam, a szél az arcomba vágott. Halál illatát hozta el nekem.
Mielőtt azonban odaérhettem volna, óriás és erős rántás tántorított el, és két erős kar kapaszkodott a derekamba. Olyan hirtelen fordított szembe magával a támadóm, hogy megszédültem...
- Gladwin! - sikoltottam fel, s ő azonnal a számra tapasztotta a kezét. A szemei izzottak a dühtől, de ahogyan a szemembe nézett nem maradt ott más... csak félelem. És ez úgy megrémített, hogy majdnem én is sírva fakadtam.
- Shhh! Hallgass most ide! Azonnal menj az erdőbe, oda, ahol legutóbb kettesben gyakorlaton voltunk! Ott bújj el, és ne gyere elő, amíg én nem megyek érted! Indulj!
Eleresztett, immár szabad volt a szám, és a testem is. Ordítást hallottam valahonnét és a jellegzetes hangot, amint két fém összecsap. Bénultan álltam.
- Menj már! Nem érted?! - megrázta a vállamat, durván és erőszakosan. Nagyot taszított rajtam az erdő irányába.
- Megtámadtak? Harcolni fogok! - ismét éreztem azt a bizsergést, a tüzet a talpaimban és hirtelen bele akartam vetni magam a forgatagba.
- Nem fogsz!- elkapta a csuklóm, magához rántott, és közvetlenül az arcomba ordított, hogy halljam az egyre erősödő csatakiáltásokon és ropogó tűzön át... - MENJ, SHEYLA, INDULJ EL! UTÁNAD MEGYEK EKÜSZÖM, DE MOST NEM HAGYHATOM MAGÁRA A NÉPEM! EREDJ, NEM TUDOK ODAFIGYELNI HA MÉG ÉRTED IS AGGÓDNOM KELL!
Azzal tűzforró ajkát a homlokomhoz szorította néhány másodpercig, s eltűnt a kavargó füsttömegben.. Némán, kővé dermedve álltam.
- Gladwin... - suttogtam és nem értettem. Éreztem, hogy a helyem az asszonyok közt volna... ugyanakkor valamely részem tiltakozott az ellen, hogy megszegjem Gladwin parancsát.
A küzdelembe mégsem ugorhattam fejest pendelyben, hát hátat fordítottam és az imént látott nők felé vettem az irányt. Talán Marianne is ott lesz – suhant át az agyamon. Meg Selena...
De amint hátra fordultam a nők már nem voltak ott.. S kedvem támadt felüvölteni a látványtól...
A házunk sarkán – avagy kis kunyhónk hamvai közt – két férfi taszigált egy szőke asszonyt, leszaggatták róla a ruhát, fél melle előbukkant, a katonák jót nevettek rajta. Bár az arcukat nem láttam tisztán a sisak végett, hangjuk egészen hozzám hatolt. Ahogyan tekintetem lefelé vándorolt észrevettem, hogy a nőn nincs szoknya és lábán vér csurog. A következő pillanatban ájultan hanyatlott a földre, és erre már nem maradhattam nyugodtan. A torkomból artikulátlan üvöltés tört elő, feléjük iramodtam. Az agyam elöntötte a köd, nem tudtam mit teszek – de valami benső erő késztette az ésszerűtlen cselekvésre.
Megremegett a lábam, s megálltam. Az egyik katona karddal szúrta le a földön fekvő nőt, s mintha mi sem történt volna siettek tovább, nehogy lemaradjanak a csata javáról... Nem mertem odamenni megnézni ki az.
Valamit tennem kellett, nem állhattam ott tovább, távol a csata színhelyétől – mely úgy sejtettem valamerre hátrébb van, a házak sűrűjében. Látni az orromnál tovább nemigen láttam, kavargott a por és a füst, belélegezni méreg volt – nem belélegezni azonban a halállal jelentett volna egyet.
A kezem ökölbe szorult. Tudtam hol tartja Gladwin a fegyvereket.....
Újra futásnak eredtem, erős céltudattal, egyik lábam a másik után, igyekeztem nem köhögni és nem sűrűn pislantani. Egyenest egy páncélos testbe rohantam, s mire ráeszméltem, hogy mellkasára Cytheria leveleit mázolták, már két vaskesztyűs marka rám feszült, könnyű szerrel dobott a vállaira.
Hanem az a másodperc, amelyben maszkos fejével felém fordult... mindent megfagyasztott köröttem. Fekete maszk fedte az arcát, olyasféle fásliszerű anyaggal tekerve, melybe a múmiák egész testét csavarják. Fején ott díszelgett a sisak, de az alak véletlenül sem akarta, hogy felismerjék.
Egy végtelennek tűnő másodpercig elbámult engem és éreztem – felismert. Felismert, hogy Wimarc Prym lánya vagyok és most nem akar megölni...? Avagy nem akar egyből megölni, előbb majd az erdőbe visz és meggyalázza a testem...?
A kemény páncélon zötykölődve és ismét pániktól fémes szájízzel nem tudtam normálisan gondolkodni.
- Ha az apámhoz akarsz vinni jobb ha máris megölsz! - ordítottam rá, de nem felelt. Fel sem pillantott. Lefelé vitt az emelkedőn, olyan gyorsan haladtunk, hisz lejtett... Egyenest az alsó erdőbe hová a vízesés is zúdul, ahonnét már Gladwin sem hallhatja meg a segélykiáltásomat.
Nem mintha amúgy a csata fémes, vérzajától meghallhatta volna...
- Eressz! - rikácsoltam. A hangok halkulása megrémített... az erdő susogása lassan erőteljesebbé vált és végül már mást sem hallottam, mint elrablóm egyenletes lihegését és lábának csattogását az esőtől iszapossá vált erdőtalajon. Világossá vált merre megyünk, hiába nem láttam az utat... A Cytheriába vezető főősvényre tartottunk egyenest. Meg kellett akadályoznom.
Rögtönöztem, ahogyan felnéztem a füstölgő kis falunkra a szívem összeszorult... elpusztíthatatlan honvágy kerített hatalmába. Egyszerre visszavágytam a békességbe. Vágytam Gladwin tekintetének bölcsességét, vágytam Marianne főztjét, kínzón hiányzott Selena nevetése...
A vacsorák. A békés tűz, nem pedig ez a mindent maga alá temető gyilkos szörny.
Két karommal belekapaszkodtam a fába, amely mellett elhaladtunk... azaz elhaladtunk volna. A karom végighorzsolta az erős kéreg, de nem érdekelt. Oly erővel húzott vissza a szívem, hogy az idegen megtántorodott, csúszós volt a talaj... Ó az a drága eső...!
Elesett, én pedig végigcsúsztam a fatörzsön, ahogyan zuhantam. Égetett és fájt, négykézláb landoltam. Mindenem sáros lett, a hálóing immár a combomig repedt, s kikandikált fehér, buggyos alsóneműm. A sötétség elnyelte a mocorgó, zörgő alakot. Tapogatózni kezdtem a sárban, kezem óriás kőre akadt, feléje hajítottam, de kopogva pergett le a páncélról. Nem szólalt meg, nem ordított rám dühösen... felkelt, sziluettje felém közeledett. Talpra szökkentem, és felkaptam a földről egy jókora botot. Középen fogtam meg, úgy, mint egy kétkezes fegyvert.
- Gyere csak! - visítottam, és felé kezdtem rohanni. Egész testét elfedő páncélja ellen vajmi keveset tehettem, de nem adtam könnyen magam. Ahogyan rohantam, a botom elkapta, könnyedén csavarta ki a kezemből. Oldalra taszította és értem nyúlt. A keze ismét elért, nem tehettem semmit.
Nem bántott, a szám is tátva maradt a csodálkozástól... Csupán felkapott és akkor már tudtam, tudtam, hogy parancsot teljesíts és vissza fog vinni Cytheriába, apámhoz...
Sikítani és csapkodni kezdtem, mint valami szerencsétlen madár.
A levegő csendjét valami éles hang szakította át. Suhanás, az éj suttogó hangja, vagy tán csak képzeltem az egészet? Támadóm megállt a levegőben, a kezei már nem tartottak, a fenekemre estem. Fájdalmasan felnyögtem, s ő hörögve dőlt lassan felém...
Arrébb gurultam gyorsan, ő pedig hatalmasat puffant. Felverte a port, közelebb hajolva láttam meg a tarkójából kiálló nyílvesszőt.... Ott, azon a kicsiny résen, ahol a páncél és a sisak nem ér össze..
Remegtem. Kiegyenesedtem, rohanó léptek zaja... de már képtelen lettem volna elmenekülni. Éreztem, pillanatokon belül összerogyok holtan, vagy ájultan...? Már magam sem tudtam. Kimerült voltam és az idegeimmel csúf játékot űztek több ízben...
Megvártam míg ismeretlen megmentőm odaér, és... a karjaiba zár.
Gladwin illata...
Államnál fogva emelte meg a fejem, és szemébe nézve láthattam, hogy valóban Gladwin az.
- Gladwin! - sóhajtottam fel mosolyogva. Mellkasára borultam. Hagytam eleredni a könnyeimet.
- Nem megmondtam...? - szorított, ujjai a hajamba kúsztak. - Nem megparancsoltam neked, hogy menj arra a francos helyre?! Hogy lehettél ilyen felelőtlen?! - eltartott magától és én nem készültem fel a haragra, csak még jobban zokogni kezdtem... De a könnyeim elapadtak, mikor a méreg egy szikrájával sem kellett szembenéznem ott...
- Gladwin... - csak ennyire voltam képes.
- Most már vége – simította ki a szememből izzadt, sáros tincseimet. A hálóinget összefogta a combomon. - Gyere, haza megyünk, átöltözöl, de előbb veszel egy forró fürdőt.
- Gladwin... - álltam meg, húsom ismét szabaddá vált, s lassan kezdtem magam egy tökkelütöttnek érezni, hogy csak a nevét ismétlem egyre. - Nincs hová hazamennem...
- Dehogynem. A támadókat lefegyvereztük. Hála a gyakorlásnak és az összetartásnak... Hadi foglyok vannak, de csak kevesen... a többiek meghaltak.
- A házunk csaknem porig égett..
- Nálam laksz majd.
- És Selena? Meg Marianne? Mellettük a helyem!
- Nem érdekelnek!
- Most egészen úgy beszélsz mint....
- Mint?
A falu felé tekintettem.
- Menjünk vissza – javallottam. - De előbb adjuk meg a tiszteletet mi egy holtnak jár...
- Azt hiszem ezt majd ráér akkor, mikor meggyőződtünk róla, hogy mindenki épségben van-e, és a többit is temetjük. Természetesen tömegsírba – jelentette ki Gladwin ellentmondást nem tűrve.
- Látni akarom az arcát! - erősködtem. Volt egy érzésem... egy érzésem, hogy ismerem az alakot. A mozgásában volt valami... Talán Cytheriában láttam valahol.
- Siess – sóhajtott lemondóan és én sebtiben a holt mellé térdepeltem. Óvatosan, mintha nem akarnék fájdalmat okozni, úgy húztam le a sisakot. Lassan letekertem a szövetet. Először egy barna üstök villant elő... a haja illata megcsapta az orrom.
A gyomrom összeszorult. A homlok, a magas homlok...!
A szám elé kaptam a kezem, mikor a nyitott, üveges, mogyorószemek élettelen tükrében tündököltem fénytelenül, nem bírtam tovább tartani magam.... ájultan terültem el a földön. Közvetlenül Adam holtteste mellett.