Ámde mielőtt a hirtelen veszteség bánata uralkodott volna el darabokra tépett lelkemen, feltéptem az ajtót és akkorát kiáltottam, hogy összerezzent.
- Előbb még megöllek!
Gladwin megmerevedett, és ezzel a merevséggel fordult újra felém. A szeme most üresen ásított, fanyar mosolyának ízét szinte a számban éreztem.
- Itt és most? - kérdezte, mintha mulattatná, jaj, de semmi vidámság nem keveredett a mosolyba.
- Itt! - szaporán szedtem a levegőt, tüzel a harag – s a végén ha már csillapodott volna, úgy hát magamat hergeltem tovább. - Adj valamit! Kardot, úgyis azzal tanítottál meg vívni. Miért is? Hogy egy napon majd az ellen fordíthass, akit szerettem?
- Mintha nem tudtad volna a kezdetektől fogva... - ingatta fejét a lemondók fáradtságával. S mikor szemébe néztem látnom kellett, amit sosem akartam – hogy Gladwin belefáradt...
- Na mi lesz? Vagy engem is hátulról akarsz lelőni, mikor nem figyelek?
Erre már összeszűkült a szeme.
- Napnyugtakor.
- Hol? - húztam össze én is, de pupillám háromszorosára tágul, midőn válaszolt...
- Ott, ahol arra tanítottalak, hogyan fordulj szembe azzal, akit szeretsz.

Elsőként a folyóhoz mentem lemosdani, jéghideg vizet akartam a testem köré, azt, hogy az érzékeim feléledjenek. Rossz szellem szállt meg, vagy a halál űzött belőlem gúnyt...?
Megfelejtkeztem Selenáról, az aggódó Marianneről, megfelejtkeztem mindenről. A csorgó víz elmosódott tükre fekete lángokat köpött vissza rám – ez volt a tekintetemben. Sötétség. A zöld ragyogás öt árnyalatnyival fakóbb ürességet mutatott.
Ledobtam a ruháim, egyből nyakig merültem a habokban, ezer késként döfte testem a hideg víz. Nem törődtem a fizikai kínnal – a lelkiek sokkalta nagyobbaknak bizonyultak.
A nap újra égetve tűzött, a felhők szétszéledtek.
- Hogy meritek..? - emeltem az égre gyászterhes tekintetem. - Hogy mertek pont most visszavonulni a gyásztól, mikor Adam halott? Meggyilkolták...
- Kihez beszélsz?
Megfordultam a vízben, a sodrás csaknem elragadott, de idejében egy kőbe kapaszkodtam. Óriás árnyék vetült rám.
- Marco – állapítottam meg csekély lelkesedéssel. - Ne bámulj! - förmedtem rá haragosan.
- Jó – az égre nézett. - Szép az idő. Mellesleg órák óta keresünk már...! Miért nem jöttél oda...?
- Hová? - fintorodtam el.
- Ahol mindenki gyülekezett... Még a gyászoló család is jelen volt és megerőltette magát annyira, hogy tudassa: itt van, él és nem sérült meg!
- Hogy úgy. Más elfoglaltságom akadt.
- Sheyla, van fogalmad róla Selena mennyire aggódott?! Meg Marianne... meg a többiek!
- Nem én vagyok az, akiért aggódni kellene! - feleltem élesen, cinizmussal.
Tátott szájjal nézett rám. Ördögi mosoly terült szét arcomon, két tenyerem a parton vetettem meg és egy lendülettel felhúztam magam. Kebleim, melyeket férfi még sosem látott fedetlenül meglibbentek, rózsabimbóim a hidegtől rózsaszínben pompázva csillantak meg egy-egy csepp víz áttetsző takarásában.
- Ahh! - Marco döbbenten állt. S ekkor sietős, csattogó női léptek zaja verte fel az eső, s a csata utáni, túlzottan nyugodalmas vidéket.
- Selena! - köszöntem rá tettetett derűvel, a lány megállt és elhűlve nézett hol rám, hol Marcora. A fiú megpördült tengelye körül.
- Drága! Ez nem az...
A pofon őrült erővel csattant az arcán, zokogását meg sem próbálta elfojtani. Fedetlen testtel álltam előttük és nem érdekelt, miféle bonyodalmakat szültem. A hol Adamra gondoltam, az elpusztított álmaimra és már nem akartam békét. Én magam akartam lenni a háború.
- Nem az aminek tűnik, mi? - kezébe temette az arcát. Angyali, hol ördögi mosolyom egyre szélesedett.
- Nem tudom minek tűnhet ez itt... - közben lehajoltam levetett ruhámért. - De nem térek vissza a faluba, az est leszállta előtt.
- Menj a Pokolba! - így Selena.
Marco megpróbálta békíteni, átölelte, de a lány hajthatatlan maradt. Gonoszul felkacagtam.
- Lehet, hogy úgy lesz – biccentettem egykori barátném felé.
- Te hálátlan!
- Az volnék?
- Az! Ha ezt Gladwin megtudja...! Mert meg fogja tudni, erről biztosítalak....! Kitagad a faluból!
Szárazon elmosolyodtam.
- Nos, éjfél előtt biztosan nem fogja megtudni – hagytam rá.
- Miért nem...?
Selena kíváncsisága felülkerekedett. Vállat vonva fordultam el, hogy megkezdjem – tán az utolsó... - utam, a célom felé.
- Ég veletek – emeltem fel a balom, hátra sem pillantva.
Rádöbbentem, hogy azt kell tennem, amit elődeim tettek... nem néztek többé hátra. Nem gondoltak többé rám.

Álltam, s vártam, hogy a nap leereszkedjen. Akkor már – vagy inkább naiv fejjel akkor még? - azt éreztem, s gondoltam, hogy a lelkem megtisztulni készül. Tudtam, hogy Gladwin hoz nekem fegyvert és, hogy amennyire lehet egyenlővé teszi a küzdelmünket.
Azt is tudtam, hogy jobb harcos nálam – ugyanakkor azokban a megrészegülten támolygó órákban abban bíztam, hogy a gyűlölet és a forróság lehet erősebb a hűvös, megfontolt szeretetnél.
Vártam hát, az utolsó sugarak végigcirógatták az arcom, az arany fény dacolni látszott a szemeimben felizzó sötétségekkel...
Gladwin megjelent. Lassan lépdelt felém, lassan, olyan lassan, hogy a nap korong a fák mögé bújt közben, de a narancs derengés még javában áthatotta az egész tájat.
Vér még nem árnyékolta azt be.
- Eljöttél – konstatáltam elégedetten. Nyugodtan fürkészett. Annak az embernek a nyugodtságával, ki már felkészült a halálra... nem vágyta, de elfogadta azt.
Gladwin nem felelt.
- Fegyvert is hoztál?
- Hoztam – válaszolta kurtán.
- Akkor hát? Kezdhetjük? Vagy sötétben akarod? - nem láttam, de tudtam, hogy villan a szemem.
- Sheyla... még visszavonhatod a szavad. Értem amit érzel. Megbocsátok.
Hátra vetett fejjel kacagtam... hullámzott a torkom, a hajam lobogott. Eszelős dühöt éreztem a szavak iránt... Ahogy mondom, a szavak iránt!
Gladwin vetett egy keresztet.
- Mit csinálsz? Isten... ma nincs itt.
- Keresztet vetek, mert lehet, hogy megtébolyodtál … - suttogta halkan.
- Az látod, jó királyom, könnyedén megeshet. Na gyerünk. Ide azzal a karddal!
Gladwin egy ideig még csendesen állt, aztán kioldott az övét, mely a hüvelyt tartotta. Kirántott belőle egy kardot – a saját kardját - , aztán a messzire hajította a tokot.
Felvontam a szemöldököm.
- Hát nekem nem hoztál fegyvert?
Gladwin némaságba burkolózott, fekete hajába kapott a szél, a kardpenge megcsillant a nap hátramaradt sugarainak gyengéd, melengető fényében. Lágy madárcsicsergés szólamai festették alá harci kedvem.
- Talán jobban szeretnéd, ha én is Adammel együtt feküdnék a porban? Hogy soha senki ne tudhassa meg mit tettél?
- Én nem tettem semmit... - horgasztotta le a fejét váratlanul. - Ha te bűnösnek gondolsz hát gyere és vegyél rajtam elégtételt.
- Mégis mivel, te megátalkodott, ha egyszer nem hoztál nekem kardot?! - sikoltottam fel, akár egy őrült, és abban a pillanatban Gladwin elém vetette a kardot, ő maga pedig lehajtott fejjel zuhant térdre a porban.
Félig megemelte a fejét, fél szeme kivillant fekete zuhataga alól. Halkan és alázatosan szólított meg, s mégis... a környező fák, és a láthatatlanná sötétülő hegyek árnyai mind visszhangozták a szavait.
- Ölj meg.