Létezik Isten?
Beleszimatoltam a levegőbe és legyőzöttség szele csapta meg az orrom. Azt hiszem vérszemet kaptam ettől a különleges illattól. Azt hiszem a kezem önmagától mozdult, és ahogyan a másodperc töredéke alatt vetődtem a kardért, ez az egzotikus aromájú szél az arcomba csapott.
Már nem csak az illatok játszadoztak az orrommal, mint fürge lepkék a macska kölykével; bőrömbe itta magát a pára..
A szemem mindent látott akkor. A felgyülemlett keserűség volt a legfeltűnőbb mind közül ami vörösben izzott előttem.
Úgy folydogált a térdepelő szerencsétlenből, midőn a genny folyik egy kinyomott kelésből.
Már majdnem megsajnáltam... S végül meg is történt, a szívem helyén véres, és igen, szintén gennyes seb tátongott, és összehúzódott és fájt érte. Annál inkább végezni akartam hát vele!
Létezik Isten?
Soha nem kérdeztem kisleány koromban. Nem azért mert nem merült fel csepp lelkemben, nem azért, mert nem kételkedtem a papok szavaiban...
És nem is azért, mert a természet rendjének tudtam be azt, hogy megannyi ismerős arc tündökölt lázpírban, de nem abban a rózsás csodaszín boldogságos pirosságban úsztak...! Ez kíntól és fájdalomtól terhes, hideg verejtékcseppeket szült. Bele is haltak mindnyájan.
Mégsem kérdeztem soha...
Létezik Isten?
Vajon ő, ő, a bukott király kérdezte valaha? Kérdezte, mikor hamuszürke, ámde rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogyan kedvesét mostohán kényszerítik a túlvilágra?
Vagy mely percben testvére szemébe nézett – és Godwin lesütötte az ő szemét, mert nem bírta tovább az árulók keresztjét cipelni gyönge vállán?
Hát még, mikor eretneknek akarták beállítani és még akkor sem tagadta meg a ti Isteneteket!
Akkor én bizony szembe fordultam volna az éggel és teli torokból üvöltöttem volna: NINCS ISTEN! NINCSEN! HA VOLNA ISTEN AKKOR NEM ENGEDNÉ EZT ITT, EZT A LÁZADÁST, EZT A TÖRVÉNYTELENSÉGET!
Aztán kiszáradt és rekedt torokkal rogytam volna a földre zokogva tovább – nincs isten.
De ha mégis létezik, akkor szíves figyelmébe ajánlom ezt a néhány percet... Avagy ajánlottam – ez már múltidő, ez már jelentékét vesztette.
Felmarkoltam hát a kardot a földről, a markolata meleg volt még Gladwin kezétől. Arcom elé emeltem, s bámultam a pengén tükröződő, elnyúlott tájat, a fák koronáit, a naplemente rózsaszín és vérvörös csókjaihoz érintettem az ajkam... Tudtam, nem sokáig tükröződik már ott ez a csoda, ez, melyben majdnem otthonomra leltem. A nap lemegy.
És minden pecsét feltörik... egyszer minden pecsét feltörik.
Gladwin elé sétáltam, nem nézett fel, egyenletes légzésétől finoman emelkedett a háta, vállai kissé remegtek, ahogyan előre támaszkodott a szálló porszemcsék között.
- Állj fel – suttogtam. Ő nem mozdult, én pedig kardját a torka alá csúsztattam finoman. Ott kissé nyomatékosítva a parancsot, a bőrébe karcoltam. - Nem így akarom.
Egyszerűen és gyorsan állt talpra, kirívó, felkészült tekintete az arcomon égett.
- Csináld – mondta ő, olyan normális hangon, mintha csak a napi időjárás felől érdeklődne. Még el is mosolyodott hozzá.
- Nincs Isten.... - sziszegtem és neki rontottam. Egyszeri döfésre akartam átszúrni a szívét, s közben arcát kémlelni, látni, ahogyan a vér ajkai közül buggyan ki, végigfolyik az állán, a nyakán, a mellkasán. Akartam hallani a fülem vértől áztatott ingére tapasztva, a kard mellett, hogyan veszi az utolsó levegőt, s hogyan fullad belé hörögve.
Elsőre nem sikerült. Még csak nem is a kard hegyével érintettem, hanem annak élével vágtam bőrébe hosszú csíkot. Ahhoz volt csupán elég mély, hogy vörös vére máris a legsötétebb meggy színére nyalogassa fekete ingét.
- Nincs benned elég elhatározás? - kérdezte lágy mosollyal. Határozottan állt a két lábán, most még határozottabban, mint én, ott a nyárfalevélként reszkető térdeimmel, indulattól remegő kezeimmel... és riadt lihegésemmel. Gladwin vérzett!
- Azt... csak... hiszed! - felsikítottam hozzá, úgy lendítettem ismét neki a kardot. Most a felkarjába metszettem sebet, a kard hegyével, már majdnem a hegyével..! Mélyebb is lett, mint az előző, Gladwin felszisszent, szemében fájdalom tanúságai csillantak.
Halkan felnevetett.
- Sheyla, ez így nem lesz célravezető... - mondta bölcsen és az a kis félelem, mi tán benne volt, most egyszerre mind elpárolgott.
- Majd meglátjuk! - kiáltottam, óriás szél kerekedett, és én egyszerre három, vagy négy sebet is ejtettem rajta. A hasán, a mellkasán, a karjain. Erősen vérzett, de még nem elég erősen ahhoz, hogy a vérveszteségtől essen össze...
Fáradtan, szomorúan sóhajtott fel akkor, mikor a szél is elcsendesült, utolsó suhogásra késztetve a fenyveseket.
- Nem tudsz gyorsan végezni? Mint az igazi harcosok? Egy szúrás, egyetlen suhintás és vége...
- Úgy csinálom, ahogyan akarom, ne szólj bele! - két marokra fogtam a kardot, felemeltem és már épp lesújtani készültem vele, egy hosszú, függőleges csíkban, de ekkor újra megszólalt. Az a halk szó elegendő lett volna ahhoz, hogy a pengét megállítsam, még mielőtt lágy bőrébe vájom...?
- Igazad van. Sokkal egyszerűbb, ha addig sebzel, míg bele nem halok a vérveszteségbe – felelte gúnyosan. - Bár ezt is művelhetnéd hatékonyabban, mit ne mondjak... – szegezte az égre szemeit és abban a pillanatban megvágtam az arcát. Gladwin nyögött egyet, a szó benne akadt, most már csak bámult rám és nem szólt többet.
Mintha égi jelként kúszott volna az égre a Hold – vagy eddig is ott figyelt bennünket, csak épp nem vettük észre. A Holdra bámultam, jelet remélve, vagy segítséget, de a sápadt óriás megfontoltan hallgatott.
Gladwinhoz beszélt akkor vajon...? Már sohasem fogom megtudni.
Hátrálni kezdtem, kereszttűzben voltam. A holdfény és Gladwin égető tekintetének kereszttüzében, de ha azt hitte, hogy megfutamodom – hát tévedett.
Lendületet gyűjtöttem. És lelkierőt.
És megiramodtam felé, lehunytam a szemem, mert abban a percben megdobbant a szívem... Úristen, miket beszélek – Isten?! Hisz Isten sincs...! - a seb, mely a helyén maradt! Futottam és fájni kezdett, minden, minden porcikám, jaj, mintha tüzes vassal égették volna...! A lábam magától vitt, de az is tiltakozott ellene, minden lépést megfájdított egy kicsit jobban, egy kicsit erősebben.
Nem akartam már elképzelni Gladwin arcát, a halálát sem... és most, hogy nem akartam mégis űzhetetlenül tódult agyamba a sok kép...
Üvöltöttem.
A csend elviselhetetlen lett volna... hallani engedte volna azt, ahogyan a penge a testébe fúródik.
Nem akartam hallani... és mégis hallottam, ahogyan feljajdul. Egészen halkan tette, de felrázta a világot is akkor. Sikoltott és megnyílott az ég vele együtt, a búzák pedig mind egy irányba lengtek, hol jobbra, hol balra, noha nem is fújt a szél. Talán így tisztelgett az utolsó nagy király elhamvadó élete előtt.
Így volt hát egyszerre halálosan csendes és fülsiketítően gyászos Gladwin Van Tine halála.
S eláruljam mi volt, mi annál a szerencsétlen kis nyöszörgésnél is hangosabb volt...?
Az, ahogyan elakadt a lélegzete, amikor átszúrtam a szívét. Azt a zajtalan, hangtalan hangot sohasem felejtem el...