1.
Forró kis fuvallat, alig érezhető az ereje, de melege mámorító volt. Összerezzentem, s mint ki megijedt, a levegőt olyan gyorsan szívtam tüdőmbe, hogy az szúrni kezdett.
Újra láttam, újra kiszabadultam képzeletem árnyas fogságából, bár sötét volt már a táj, én mégis olyan fényesnek láttam mindent.
Fényesnek Gladwin szemét, és egyúttal rémisztőnek a mosolyát.
- Nem tudod megtenni – mondta, és ekkor két forró tenyere már a két karom fogta oldalt. A kard nem volt a kezemben, rég mellettünk pihent a fűben.
- Nem... - még nem ébredtem fel teljesen a kábulatból, néztem az arcát, ép volt és csodaszép. Önkéntelenül siklott végig tekintetem a testén, a ruhája sértetlenül olvadt egybe fess alakjával. Képtelen voltam megszólalni, a fák suhogtak, talán az örömtáncuk volt az a szelíd mozgás, a hold most erősnek és ragyogónak tetsző fénye pedig a természet sugárzó mosolya.
Ránk mosolygott, kettőnkre. Gladwin ujjbegyeinek melege megnyugtatott, de hirtelen ébredt rettegésem nem oszlatta el. Ő egyre csak bámult rám, én meg oldalra néztem sután – jaj, csak rá ne kelljen!
Mintha az a töménytelen harag, mely még az imént tépett szét belülről, most mind félelemmé hunyászkodott volna.
- Nézz rám! - mondta, és mutatóujjával az állam alá nyúlt.
A szemem egy vonalba került az övéve, de lehunytam inkább.
- Sheyla! - szólongatott finoman, de csak a fejemet ráztam. Csorogtak a könnyeim, a csukott szempilláim alól ömlöttek alá.
- Ne... - ráztam a fejem még mindig lehunyt szemekkel, nem volt már erőm hozzá, hogy elszakadjak az érintésétől. Szörnyű bűnbánatot éreztem, megannyi mocskot... és azt, amit még soha, soha ezelőtt. Meg akartam halni. - Hagyjál kérlek, most már... most már te ölj meg engem!
Gladwin felsóhajtott. Ami a legrémisztőbb volt, hogy nem szomorú, vagy dühös fújtatás volt az... Mintha derűt éreztem volna az arcomon, a kifújt levegő által szállított üzenetben.
- Tudod miért tettem, amit tettem?
- Mert így volt rendjén – mondtam, és még inkább haragudtam magamra, mert akkor rádöbbentem arra, hogy a haragot, az utálatot nem is Gladwin iránt éreztem!
Nem, ehhez neki nem is volt köze. Elvette Adam életét, kioltotta a lángját, de nem csupán Adamét. A szerelmemét is, mert mikor Adam meghalt én már réges-régen nem őt szerettem. S nem azt a fájdalmat éreztem amit egy szerelmes érez – és ez a bűntudat haraggá emésztődött bennem. Fel nem ismert érzés volt, de nem valós. Ökölbe szorult a kezem, oly erővel, hogy a körmeim a húsomba vájtak.
- Micsoda? - kérdezte elnéző oktatással. - Nyisd már ki a szemed, és nézz végre rám!
Lassan, nagyon lassan nyitottam fel, és a kéket a zölddel láttam eggyé olvadni. Az arcunk közel volt, és Gladwin két kezét megint rajtam pihentette.
- Megölted őt – szedtem össze a méltóságom utolsó, megmaradt törmelékeit. - mert az ellenséged volt. És az én ellenségem is, mert veled közösséget vállaltam – a szemébe néztem, igyekezvén megacélozni a szemeim, de hiába, minden érzelem felszínre bukott... És ő csak mosolygott, mosolygott rajta szelídséggel, és szeretettel.
- Így van, de azt is tudod, hogy nem erre céloztam, buta lány – csóválta fejét. Az eget csillagok ezrei pettyezték be aznap éjjel.
- Ne kínozz! - kértem, és próbáltam ugyan elfordítani a fejem, de képtelen voltam. S ennek nem fizikai okai voltak, elárulhatom. - Nem hoztál nekem saját fegyvert – adtam meg magam végül. - Könnyű szerrel legyőzhettél volna talán... Miért nem tetted?
- Mert tudtam, hogy nem tudod megtenni. Érted, Sheyla? Biztos voltam benne, hogy a végén remegve omlasz majd a lábaim elé, bocsánatért esengve! Ilyen egyszerű... - tárta szét a karját, de nyomban újra körém fonta őket. A könnyeim lassan felszáradtak.
- És milyen igazad volt... - szipogtam. - De én már... túl sokszor kértem bocsánatot. Nem érdemlem meg. Gladwin, én ebben a néhány órában, ugyanazt tettem, mint Eaven. Én fellázadtam ellened, megtagadtalak, mint királyt és mint a barátomat is. És ha barátként nem is... de úrként az lett volna a legkézenfekvőbb és érhetőbb, ha az életemet veszed...
- Hallgass! - tapasztotta a számra az egyik tenyerét, most már nem mosolygott, most már fájdalmat láttam felcsillanni a szemében... és olyasmit, melyet minden nő észrevesz egy férfi szempárban. - Hogy miért nem öltelek meg?
- Miért nem? - motyogtam a tenyerén át, lassan ellazult, és én kibontakoztam az öleléséből.
Féltem a választól... és vágytam is egyszerre.
- Mert nem vagyok király! - szólt végül, a kelleténél hangosabban, és a szívem mintha öt emeletnyit zuhant volna...
- Eavent mégis megöletted – suttogtam csalódva. - A tekintélyed miatt. Mert tudod, hogy nem neveznek fenségnek, de mind úgy néz rád.
- Ennyire meg akarsz halni? - vette lejjebb a hangerejét ő is, és újra értem nyúlt. Jól esett az érintés. - És ha igen? - kérdeztem kirívón. - Megölnél? Megtennéd? Itt és most?
- Nem – felelte kurtán.
- Miért nem?
- Azért, mert beléd szerettem.
Alig hallható nyögést hallattam, ás a gát átszakadt a szívemen... Nem repedezett, nem résnyi helyen kezdett szivárogni belé a szerelem, nem. Mindenestül öntötte el, és én éhesen akartam az ajkára borulni, mégis minden női gyengeség és nem csak gyengeség, gyöngédség is végigáramlott az ereimen az árral együtt.
Gladwin nem szólt többet, csak nézett rám, megkönnyebbült lélekkel mégis hatalmas terhet véve a vállára, a homloka lassan az enyémhez ért, még csak félig hunytuk le a szemeinket.
Ujjaim a hajába furakodtak, gerincemen simított végig a keze, és én attól az egy érintéstől olyan lángba borultam, mint soha ezelőtt.
Ajkaink végtelen lassan nyíltak ki és simultak egymásra, leheletünk forró és elnyújtott volt, és csodálatosra festette a pillanatot, melyben végleg lehullt rólunk minden nehezék.
Sokáig csókoltuk csak így, egymás száját. Aztán a nyelve lassan megtörte a varázst, hogy egy új mámorba ringasson. Úgy ízleltem meg, mint a legfinomabb bort. Lelt a hideg, tüzes volt az ölem, és vágytam, még többet. Talán ha kéri, aznap éjjel nekiadom az ártatlanságom. De Gladwin nem kért, nem beszélt, csak csókolt, gyengéden simogatott és időnként megállt egy pillanatra, hogy elmélyülten nézhessen a szemembe.
Egy ilyen pillanatot kihasználva, a mellkasához támasztottam a tenyerem, úgy néztem fel rá.
- Én is beléd szerettem, Gladwin. A tiéd vagyok – mondtam.
Ajka megremegett, ujjai görcsösen zárultak össze derekam körül.
- Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet...
- Én sem...
- Te még fiatal vagy – intett le. - És ő az első szerelmed volt...Elmúlt volna, mint a szalmaláng.
- Meglehet – bólintottam. - De ez más. Már most magamban érezlek téged... nem csak lángolok, Gladwin. Nem csak szerelem ez... Szeretlek is, mély szeretettel. Te vagy a családom...
- És én ugyanígy érzek. Talán bolondság volt hagyni, hogy ez az érzés befolyásoljon a döntésemben, amely a népemmel kapcsolatos... Soha korábban nem adtam erre a fejem.
- Talán tényleg meg kellett volna ölnöd – hagytam rá fájdalmas mosollyal.
- De... és ezt nem tőlem hallottad; úgysem tud senki a pillanatnyi elmezavarodról. Ugye....?
- Hát, ami azt illeti... találkoztam Selenával meg Marcóval idefelé jövet – sütöttem le a szemem.
- Teringettét.... - szegezte a csillagos, fekete égre a szemeit. - Ez igazán csodálatos.
- Egyet se félj, majd elsimítjuk – hajtottam a fejem a mellkasára, belélegeztem az illatot, és hagytam, hogy a nyugalom legfelső fokára ringasson. - Otthonra találtam – suttogtam, és ő magához szorított, ajkát a hajamba fúrta.
- És most már itthon is maradsz, bármi történjék is... Gyere, menjünk haza!
- Hová haza? - emeltem rá a tekintetem, hisz' az iménti szavaim képletesen értettem.
- Hozzám... hozzánk – mosolyodott el, s én teljes szívemből mosolyogtam vissza.