Pine Apple fái különösen hallgatagok voltak aznap. Margot, a kövérkés, világosbarna hajú, szelíd tekintetű, ámde vad természetű tünemény szorgosan seperte a régi faház verandáját, s közben fel-felpillantva várta az első cseppeket. A levegőben harapni lehetett az elektromosságot, a szél kicsiny sugallatai hatalmas vihart ígértek. Ha másról nem is, úgy az égen gyülekező, szürkés gomolyagokról rítt le, hogy mindjárt a Pine Apple Ranch fejére szakad az egész.
Margot gyorsított a tempón, kötényének alja csak úgy suhogott, a domboldal felett fényes, cikk-cakkos villámforma szakította ketté az eget, éles sikoltás kísérte azt.
- Bernadeth! - pirított rá a háta mögül elősompolygó lányra. - Ne sikoltozz. Még nincs itt a vihar...
- Villámlott – Bernadeth magas volt és karcsú, és abban a zsákszerű, fekete ruhában úgy imbolygott, mintha csak gólyalábakon állna. Az arca sápadt volt, vékony, a szeme alatti karikák kirívón ütöttek el halovány bőrétől.
- De nem dörgött – jegyezte meg okosan, seprűje nyelére támaszkodva Margot. - Majd ha dörög, akkor visíthatsz.
- Jó – egyezett bele álmodozó arccal, s várakozón kémlelte a láthatárt, mikor lát végre újra fényfoltot, amelytől halálra rémülhet.
Ekkor Kai jelent meg előtte, csak úgy, egyik percről a másikra. Margot közben már serényen sepert tovább, a szél néha felkapott egy-két tejes dobozt, de máskülönben a munka végénél járt – és e miatt nagy elégtételt érzett. Gyorsabban végzett, mint tegnap. A kis piszkok kevesebb szemetet csináltak ma. Valami rejtélyes oknál fogva, ha vihar jön, vagy nem süt a nap, sokkal nyugodtabbak. Kivéve persze Bernadeth, aki sikolt, ha villámot lát, és üvölt, ha napfény éri a bőrét.
„Elégek, Elégek...!” Így rohangál egész nap a tűző verőfényben, aztán estére tényleg lepirul az arca, olyankor meg könnyesre sírja amúgy is vörös szemeit... Margot felsóhajtott. A lány sziszegve ugrabugrált hátra.
- Kai Kai Kai Kai...! - így Bernadeth. Margot hátra pillantott. Kai ott állt, zsebre vágott kezekkel, lezseren. Farmerdzsekiben, meg fekete csőnadrágban.
- Előkerültél végre? - jegyezte meg epésen Margot.
- El sem tűntem – vont vállat unottan. - Sétáltam az erdőben.
- Megmondtam, hogy ne menjetek egyedül a birtokon túlra. Veszélyes – pörlekedett a nő, Kai kissé hátra vetette a fejét, amitől frufruja látni engedte a homlokát.
- Aztán mi veszélyes van ott? A mókusok? Nyugi, nem tátottam el a számat, nehogy valamelyik belefialjon – kacsintott szemtelenül.
- Kai eltűűűűűűnt – süvített ekkor Bernadeth.
- Megmondtam már, hogy nem tűntem el – forgatta szemeit a fiú.
- De. Előtűntél – pontosított. Őrült fény villant a szemében, de valami különleges értelem bújt meg a közepén. Egy tűhegynyi értelem... éppen elég volt ahhoz, hogy senki se higgyen neki. - Az előbb még nem voltál sehol. Aztán huss... megjelentél.
Kai elmosolyodott. Gúnyosan, fanyarul.
- Szellemeket látsz, Bernadeath.
Aztán Margottal együtt visszafordultak a táj felé, mert a ház ablakai sötéten, bolondosan ásítottak rájuk. Addigra már az eső is eleredt Pine Appleben.