A rácsokat felhúzták, a kaput kinyitották és mi vártuk, hogy a tengernyi katona elárasszon bennünket. De semmi sem történt.
- NEM ÉRTETTÉTEK?! - bőgte Wimarc, s az első csoport élén álló hadvezér ledobta a sisakhát.
- Nem harcolunk! - jelentette ki. Gladwin, az én, s állítom még sokunk szíve egyszerre dobbant meg.
- MI!? MIND MEGHALTOK! - dühöngött magából kikelve az egykor apámként tisztelt öregember, de már csak tehetetlen dühében toporzékolt.
- Vagy te halsz meg! Meg te, Godwin! - szólt vissza egy másik, aki szintén levette a sisakját, sőt, még a kardját is eldobta. - Testvérre nem támadok!
Godwin ekkor felzokogott, érezte a vesztét, mind, mind a vesztüket érezték, hiába volt ott már bűnbánat, vagy félelem...
- Sheyla! - vont magához Gladwin. - Te menj vissza az erdőbe, míg vége nincs ennek!
- Jó – bólintottam. - Megyek. Gladwin! - ragadtam meg még egy pillanatra.
- Igen? - fogta meg a kezem lágyan.
- Ne öld meg az apámat....
- Mi?!
- Ne bántsd! - kértem. - Száműzheted, vagy bánom is én... de ne bántsd! Kérlek!
- Ezt... ezt nem kérheted tőlem.
- De! Ha bántod én...
- Te?
- Én nem leszek a feleséged.
A forgatag ekkor elsodorta tőlem, így nem válaszolhatott.... Én pedig futni kezdtem az erdőbe, a többi asszonnyal együtt. Nem volt harc, de ahogyan utólag az okosak mesélték, csúnyán meghurcolták Godwint. Négy felé vágták a testét, aztán felgyújtották, pogány módra. Isten szemet hunyt aznap a halál felett.