Hetek és hónapok...? Már nem számított az idő, mert boldog voltam. Anyámat magunk mellé vettük a kastélyba, az egyik szeme folyton sírt, a másik meg nevetett.
Az én szemeim eleinte csak zokogtak.
- Hidd el, Sheyla, én mindent megtettem. Deloresiek ölték meg az apádat...
- Tudom.
S ezzel minden el volt intézve.
Megsirattam, de többet nem érdemelt. Wimarc Prym nem volt jó ember – de az apám volt. Ezt a mondatot aztán fel is lehetne cserélni, nekem már olyannyira mindegy.
Nyugodtan, háborítatlanul éltünk a kastélyban. Blackwin végül beletörődött, hogy Cytheria már sohasem lesz az övé. Aracelit uralma alá hajtotta, s Delorest is gonosz, velejéig romlott, vasmarkú úrként vitte tovább – így Cytheria a mi saját kis paradicsomunk maradt.
Fiatal voltam, de már csak a testem maradt meg húsz évesnek. Az átélt borzalmak, csodák, és ezek ötvözete után nem tudtam már úgy látni a világot, mint annak előtte. Gyakran jött látogatóba Selena, meg Marco, az első kisbabájukat várták, Marianne pedig repesett az örömtől – Balthazar oldalán.
Mikor egy ilyen alkalom után elmentek, Gladwinnal magunkra maradtunk a szobában, és ő a hasamra tette a kezét.
- Nem – válaszoltam meg a fel nem tett kérdését.
- Biztosan...? - kérdezte ő, s én megsimogattam az arcát.
- Tudni fogom, hidd el – mosolyogtam rá, ő pedig megnyugodott.
- Tudod, én örülnék... - kezdte.
- De kinek hiányoznak még azok a trónharcok? - nevettem, és ő helyeselt.
- Na igen... Megyek, kedves, még sok elintéznivalóm akad a mai nap. Este találkozunk.
Megcsókolt és én boldogan csókoltam vissza.
S itt pontot lehetne tenni a történet végére, hiszen a királyfi és a királylány boldogan élnek, míg meg nem halnak, a királyi palotában, csodás birodalom fejeként. Mese ez csak, mese, akármilyen régi mese is, de itt nem hagyom még abba a mesélést, ha már ily sok szót áldoztam a történetemre.
Lett ugyanis örökös... de lett ám! Méghozzá három.
Igaz, hogy nem azokban a napokban, hanem jó fél évre rá, mikor is érezni kezdtem, hogy valami nincsen rendben. Híztam is, a szagokat sem bírtam már úgy, mint azelőtt, s mikor a tél közepén kijelentettem, hogy én dinnyét kívánnék, akkor aztán Gladwin elmosolyodott.
- Sheyla, most egészen úgy beszélsz, mint egy várandós asszony.
- Mert az is vagyok – kértem ki magamnak, erre meg leesett az álla.
- Mi..?
- Nem így akartam elmondani – mentegetőztem. - De anyám hiába tanított... jaj, Gladwin én nem tudok kötni!
Felnevetett, a karjába kapott és megforgatott.
Néhány hónapra rá, a kis Selena kidugta a vörös fejecskéjét, és érdeklődve nézett körül ezen a világon.
- Csodaszép kislány – Gladwin egészen elérzékenyült, én pedig egyszerűen zokogtam a gyönyörtől.
- Ami kislányunk... - szipogtam.
Két hónapra rá megint teherbe estem. Akkor már ikreket vártam, a jósnő megmondta... s azt is, hogy mindkettő kislány.
Gladwin legyintett, szerinte az ilyesmi képtelenség... a jósnőnek természetesen igaza lett.
Marianne és Edith, egy vörös, és egy fekete hajú kislány, s míg Gladwin a piciny Selenát tartotta, addig én a két újszülöttel a karomon, boldogan csóváltam a fejem.
- Életem... mi lesz ebből, mondd?
Gladwin a boldogságtól ragyogó, tiszta kék szemekkel, gyengéd mosollyal válaszolt:
- Világháború.

Vége