Ott ült, és a feje akár kényelmes, bársonyszerű, bordó anyaggal bevont, rögzített párnán is pihenhetett volna – mert bár a búcsú részéről nem volt könnyesnek mondható -, az anyja első osztályra váltott neki jegyet. Ha könnyes nem is volt, érzelmes annál inkább, elvégre a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny, így a „Baszd meg!” felkiáltás meglehetően érzékenyen érintette szegény Jessicát. Meg is könnyezte és sajnálta már, hogy így kell elválnia a lányától.
Ő pedig mindent elkövetett, hogy amennyire csak lehet pocsékul érezze magát, s ezt valamiféle telepatikus úton továbbítsa Jessica felé, hadd érezze magát ő is pocsékabbul, mint ahogyan jelen pillanatban is érezheti. Így hát homlokát az ablaknak préselte, ez valami felettébb kényelmetlen és kicsavarodott testhelyzetet eredményezett, ráadásul minden kicsiny, hát még nagyobb zökkenésnél erőteljes koccanáshoz vezetett.
Tudta, hogy ha sokáig őrzi meg ezt a pozíciót, csinos kis pukli éktelenkedik majd amúgy sima, pattanásmentes és fehér homlokán. Mégsem tett semmit. Bámulta az ablakot – még csak nem is az elsuhanó tájat, mely egy ideje furcsa mód változatlan erdőségeket, meg hegygerinceket sodort feléje -, hanem önnön képmását tanulmányozta elmélyülten. Éles arccsontja kiállt most, hogy olyan sokat fogyott, bőre már-már vakító sápatagsága most erős kontrasztban ütött el az ablak maszatos homályától. Fitos kis orrát felhúzta, mogyorószemek pislogtak laposakat – noha olyan kedves pillantással is illethették volna a borzas hajzuhatag jelen formáját. Nem. Ezek a barna szemek most erősen, feketével kihúzva tekintgettek a tükörképe felé, rémes unalmat... mit unalmat? Életuntságot közvetítvén a világ felé.
Meg hát unatkozott is. Már jó két órája csücsült egy helyben, az eső hol kopogtatott az ő fülkéjének ablakán, hol békén hagyta, néha még egy-egy kósza napsugár is bekéredzkedett hozzá, de amúgy eseménytelen és határozottan unalmas utat tudhatott maga mögött... s még az, ami előtte állt!
Az is unalmasnak ígérkezett. Félelmetesen unalmasnak.
Felsóhajtott. Jaj, ha nem félt volna attól az ismeretlentől, ami ott várta, nem sóhajtozik így. De nagyon is félt, zavarodott szívét különös aggályok bizonytalanították el ettől a világtól még inkább, és mivel ez még pillanatnyi, rémséges unalmából is kizökkentette még dühösebb lett. Dühösebb: az anyjára, aki belekényszerítette ebbe az egészbe. Még, hogy ő, meg az ismeretlen nagy nénje, a vidéki levegőn...! Meg azok a flúgosok ott... Az ember esze is megáll.
Nem akart tovább erre gondolni. Ami azt illeti, repülni sem akart. Soha életében nem ült még repülőn, és valami megmagyarázhatatlan okból még ez is sokkolta a tudatát.
Olyannyira, hogy voltaképpen másra sem tudott gondolni, mint az előre láthatóan rá váró borzalmakra. A régiek valahogyan semmiségeknek tűntek így, a vonat ablakban bámulva a saját, nyurga, csontos tükörképét, fakó szemeit és kefe-haját.
- Semmiség – mondta ki hangosan, csak úgy, magának, hogy hallja végre a saját hangját. Csak tudni akarta megvan-e még, számíthat-e rá a közeljövőben is. A hangja, az hűségesen kitartott mellette. Középmagas, lányos, de azért nem nyávogós. - Semmiségek... - ismételte kibővítve, és lassan a leopárdmintás, szakadt, több helyen biztosítótűkkel, meg különféle drótokkal összetűzött táskájához nyúlt. Abból egy apró, ezüst lakatra zárt könyvecskét húzott elő. Egy pillanatra elsötétült az arca. Ezt is az anyja vette neki.
„Azért, hogy belé vethesd a gondolataidat és az érzéseid. Majd ha... úgy érzed, hogy túlcsordulnak. Talán könnyebb lesz.”
Felhorkant. Elküldi a világ végére, csak mert szülői mivoltában csődöt mondott, és akkor még úgy tesz, mintha szívességet tenne neki ezzel a vacak könyvecskével.
…De az út hosszú volt és ő írni kezdett. S ha nem is a jelenlegi érzéseit véste bele kék tintával, hát akkor mindazt, amely ide juttatta, most gondosan kezdte el lejegyezni és közben valahogyan … pehelykönnyűnek érezte lelkét.