Már nem emlékszem hányadika, és hány óra... Csak azt tudom, hogy rohadtul elegem volt. Akkor elkezdődhetett bennem valami megállíthatatlan folyamat, amiről még magam sem tudtam – és állíthatom, nem vagyok a nagy szavak embere, de megváltoztatta az életem.
Ahogyan görnyedtem annak a flancos szórakozóhelynek a mosdójában, az utolsó előtti WC-kabinban, a kagyló felett, a frufrum a szemembe lógott, és én félig felemeltem a hányadékmaradványos pofámat... A tükörbe néztem és újra okádnom kellett. (Aha, WC feletti tükör. Most aztán le vagy nyűgözve, mi?)
A fejem kerek volt és vörös, illetve valami zöldes-sápadt vörös, melyet a tömérdek Jäger elfogyasztása utáni rosszullét idézett elő. Nőiesnek és kifinomultnak éreztem magam így, a hideg csempén négykézláb. Igazán.
És közben azzal is tisztában voltam, hogy odakint, abban a hangos ricsajban, Jeremyt nem csak a kábító füsttenger öleli át. Nem ám. Ez a gondolat felkavarta a gyomrom, és bár a zene alapzaja ide is beférkőzött, jóval nagyobb békességet éreztem, mint húsz perce a parkett melletti kis asztalnál. Mindenki benne volt már valaki szájában, kivétel nélkül mindenki, és a diszkógömb meg a reflektorok is mintha mind ciklámenre meg rózsaszínre akarták volna festeni az egész helyiséget.
Az ajtómat – a békés kis szigetem ajtaját! - felrángatták, aztán a csaj a fülkének zuhanva nyögött fel.
- Bocs. Kokózol? - kérdezte, azon a tipikus, részegesen elnyújtott hangján. Hátra pillantottam, tudjátok, mint amikor a pasid hátulról oszt, és te a szemkontaktus miatt szerelmesen hátra nézel...
- Uhh – nyögtem fel, még, hogy kokain? Hánytam még egy keveset, aztán feltápászkodtam. A lány még mindig csak állt ott, a hasa kint volt, meg az a kevés, nyeszlett kis cicije is, de a csípőcsontja volt az, ami a legfeltűnőbb volt mind közül. Meg a kulcscsontja. - Akkor nem így néznék ki – feleltem megvetően, és végignéztem magamon. Nekem is kint volt a hasam – bár abszolút de nem szándékosan. A tíz dolcsis Philip Russel pólóm résnyire látni engedte a röcögős hájamat, a kínaiban vásárolt csípőfarmer meg lecsúszott a seggemen, kificcent a vágány, no.
A csaj valami roppant idióta módon nyerített fel, legszívesebben ott hagytam volna...
Csakhogy, akkor valami mást is mondott. Valami mást, a kokón, meg az idióta drogokon kívül, ami felkeltette a figyelmem – és a szívem olyan vadul kezdett ficánkolni odabent, mint mikor Jeremy először, mosolyogva kérdezte meg....
„Kell cigi, Rainbow?” Életem legfájdalmasabb és egyben legcsodásabb mondata volt.
Először is: mert sosem gondoltam volna, hogy ő, ő fog egyszer cigivel kínálni, másrészt meg nem vallott szerelmet egyből, ez lohasztó volt. (Megjegyzem: ez utóbbi azóta sem történt meg... dolgoztam az ügyön...)
- Adi kéne neked. Az segít. Meg nem is drog... annyira – rám vigyorgott, a pupillája merev volt, az amúgy kék íriszéből nem sok látszódott most.
- Adi? - vontam fel a szemöldököm. Ő rágyújtott, én nem. Az arcomba fújta a füstöt, de mivel érdekelni kezdett a mondandója, úgy döntöttem, nem rúgom le a veséjét.
- Adipex. Ja. Volt egy ismerősöm. Na az pont olyan volt, mint te... - kissé megingott, a cigi csak úgy parázslott, olyan erővel szívta. Ez önkéntelenül is mocskos gondolatokat keltett bennem, ez a csaj csupa szív. Mocskosul tud szívni. De tudhat valamit, ha ilyen vékony. - Nem is olyan. Még sokkal hájasabb! És ez bók, hé ne vágj már ilyen fancsali képet. Szóval elkezdte szedni. Jó, tény, hogy speedezett is mellé és ez a kettő aztán teljesen lenullázta a kalóriaszükségletét. Fogyott is, végül semmi nem maradt belőle. Aztán leállt a szíve.
- Mennyi idő alatt? - kérdeztem egyből, persze gondolhatjátok, hogy nem az érdekelt, mikor állt meg a megboldogult szíve....
- Hát olyan három hét alatt dobott le... tíz kilót asszem. Ja. De ez is olyan mint a többi csudi diéta. Minél több a felesleged, annál többől fogysz. Érted... - hadonászni kezdett, gyorsan megnyugtattam, hogy igen, értem. Mielőtt még kiégethetett volna azzal a francos cigivel.
- Hol lehet ezt szerezni?
- Háát, az necces. De én tudok egy biztos forrást.
- Drága?
- Nem sokkal drágább, mint a calmophirin – vigyorgott. - Csak nem érdekel a dolog?
- De. Érdekel. Nagyon is.
Túl részeg és túl kövér voltam ahhoz, hogy ez ne érdekeljen. Átlagos, idióta, tinédzserpicsa lettem volna? Meglehet. De ne mondja nekem senki, hogy életében legalább egyszer nem élte meg ezt az elbaszott, elkeseredett, kilátástalannak tűnő szakaszt.
És nekem nem volt ott a családom, hogy támogassanak. A bogaras anyám még azt sem tudta fejben tartani, hogy mégis melyik nap kell dolgoznia...
- Akkor várjá' … - a zsebében kezdett kutatni, s miután ott semmit nem lelt, a táskájához nyúlt, ahonnan végre előhalászta a kinyithatós mobiltelefonját. - Megadom a számom, add meg a tiédet is.
- Jó – feleltem, és számot cseréltünk.
Aznap este új reményekkel indultam haza.
- Mi van veled? Különösen szótlan vagy – jegyezte meg Jeremy, de én csak sejtelmesen mosolyogtam.
- Nincs mondanivalóm – csak ennyit válaszoltam, ő meg nem foglalkozott velem többet, hanem inkább valami szöszit ölelgetett.
A szemem könnyes volt, de a számra mosolyt erőltettem. Majd meglátjátok... Csak az nem tűnt fel, hogy senkit sem érdekelt igazán, mert senki sem látta azt, amit én.
A malac, aki a tükörben létezett vajh' csak az én agyamban röfögött ennyire hangosan?

November 3. 09:10 AM
Hogy miért emlékszem olyan tisztán erre az időpontra? Ködös agyam legtisztább foltja az a nap/óra/perc volt, amikor az első, sárga kis bogyó lecsúszott a nyelőcsövemen. A kezem kissé remegett, ahogyan a számhoz emeltem, de az a határozottság, az a fájdalmas felismerés, midőn tükörképem gúnyos húsába meredtem... arra kényszerített, hogy nyeljek. És én nyeltem. A gyógyszer édeskés íze még sokáig ült meg a nyelvem alatt. Undorodva mosolyogtam a tükörbe.
Aznapra semmi programom nem volt. Emmáék ugyan mozit terveztek, de kihúztam magam a programból. Fogalmam sem volt, hogy mit fog művelni a testemmel ez a szer, a biztonság kedvéért bezárkóztam hát.
Leültem a tévé elé, és vártam. Néztem az ostobábbnál ostobább műsorokat, a teleshopokban különféle, legális, gyógynövény alapú fogyasztókat árultak – természetesen az adipex kétszereséért. Unottan kapcsolgattam... s akkor... a mellkasom... mintha fel akart volna robbanni. A szívem a fülemben dübörgött, mintha kilométereket futottam volna. Az ereimben zubogva száguldott a vér... a tükör elé rohantam ismét és amit ott láttam, a kitágult pupilláim, mint egy beamfetaminozott állatéi. De én tudatomnál voltam, és nem is voltam annyira bepörögve. Igazán, a reggeli fáradtság tovatűnt, és tettre kész voltam. Úgy döntöttem futok néhány kört a telepen. Futócipőt húztam, meg tréninggatyát, és futottam. Könnyedebben, mint valaha, a szívem dobogott, a pulzusom az egekben szárnyalt, jól éreztem magam, bár furcsa érzések tartották fogva a testem. A kezeim és a lábaim... mintha lebegtek volna. Tudtam, hogy ez egy mellékhatás, de nem törődtem vele. Ahogyan azzal sem, hogy a nap további részében elfelejtettem táplálékot venni magamhoz.

November 5. Suliban.
A mosolyt le sem lehetett volna törölni az arcomról. Két centimétert fogytam derékból, két nap leforgása alatt, napi egyszer ettem, és akkor is keveset, a torkomon nem csúszott az étel... ellenben egész nap ásványvizet vedeltem, mint egy ló. Szinte két óránként pisilni rohangáltam, de akkor semmi sem izgatott jobban, mint az eredmény.
- Furcsa vagy – jegyezte meg Emma.
- Aha – hagytam rá.
- Jó a cipőd – mondta aztán, és ezzel bebizonyította, hogy teljességgel napirendre tért a dolog felett.
Az első órán a szokásos, lapos, punnyadt, még beszólás -és viccelődésmentes hangulat uralkodott. Fáradt pislogások, hatalmas ásítások... Az én lábam meg úgy járt a pad alatt, mintha felhúzták volna. Képtelen voltam leállítani, csak mozgott és mozgott...
- Rainy, ideges vagy? - fordult oldalra Olivia, a padtársnőm, egyben jó barátnőm is.
- Nem különösebben – motyogtam, hogy Mrs. Andrew meg ne hallja. - Miből gondolod? - szórakozottan tördelni kezdtem az ujjaim. Csak mozogjak, alig vártam a testnevelés órát, ami aztán abszolút de nem volt rám jellemző.
- A lábad... - bökött rá szegény jobbomra – Meg aztán úgy ülsz, mint aki karót nyelt. A szemeid meg egészen guvadtak – elnevette magát. Sok kávét ittál?
- Asszem – bólintottam.
Az idő repült. Máskor alig tudtam kivárni a szüneteket, hogy végre haraphassak valamit, most meg... kettőt pislogtam és itt volt az ebédszünet. Együtt mentünk az ebédlőbe, a szokásos bagázs. Emma, Olivia, James, Claudie meg én.
- Ma ki foglal asztalt? - kérdezte Caludie felhúzott orral. Claudie volt a legcsinosabb az osztályban, az évfolyamon... ne túlozzunk, a suliban nem, de attól még igazán sokan érdeklődtek felőle. És én mindig féltékeny voltam rá. Meg Emmára. Meg minden nőre, aki a Földön élt és vékonyabb volt nálam.
Mellesleg ez az asztalfoglalás nálunk afféle szertartás volt. Amíg egy valaki az asztalnál ült, a többiek elmentek kajáért, az őrszem meg csak azután állt be a sorba, ha ők visszatértek. Így sohasem kellett a kuka mellé ülnünk.
- Majd én! - ajánlkoztam fel lelkesen, s valami furcsa elégtétellel vegyes büszkeséget éreztem. James finoman oldalra biccentette a fejét, miután a többiek elmentek. Szöszke haja így a szemébe hullott kissé, aranyosan rám mosolygott.
- Rain... ha akarod akkor majd én átveszem a helyed. Menj csak! - mondta udvariasan. Megráztam a fejem.
- Nem, James. Menj.
Felsóhajtott.
- Hát jó... Nem vagy nagyon éhes?
- Egyáltalán nem vagyok éhes – vigyorogtam rá.
- Oké – felelte ő, s eltűnt a diákok között.
Elfogott az undor. Hát olyan hihetetlen ez? Rainbow nem éhes? Lehetetlen, hiszen Rainbow mindig csak... zabál! Igen, zabál, nem is eszik, hiszen enni az emberek szoktak. Nem, Rainbow Star zabál, kérődzik, mint egy tehén, és közben röfög mint egy disznó.
Az alsó ajkamba haraptam, a mellkasom nehézzé vált, a torkom elszorult, és megint éreztem... hogy nem tudom pontosan megmondani micsoda, de fáj. Kibaszottul... rohadtul... fáj. És most nincs nyugtató, most adipex van. Megmarkoltam az asztal szélét és vártam, hogy elmúljon. A többiek mergakodott tálcákkal tértek vissza, nyomukban vonult be Jeremy, meg Nicol. Mosolyogva köszöntek nekem.
- Jól kiütötted magad a múltkor – kacsintott rám cinkosan Jeremy.
- Ki hát – röhögött Emma. - Még mindig rosszul van, azért nem kajál.
- Így már érthető – sandított rám együtt érzőn James.
- Hát, skacok... - mosolyodtam el kényszeredetten. - Ha mindent értetek... az nagyszerű.
Igazán, kurvára nagyszerű.