Valamikor, november közepe felé...
A figyelmem lankadt. Na nem a szokásos módon, nem az érdektelenség és az unalom kettős játszmájának kereszttüzében szenvedtem épp... Nem. A fejem nehéz volt, a szemhéjaimat vaskosnak és súlyosnak éreztem, olyan képtelenségnek tűnt őket nyitva tartani...
Aznap reggel is könnyen ébredtem, oly könnyedén, mint amilyen nehezen aludtam el minden este. Az adipex fentermintartalma megviselte a szervezetemet. Álmatlanság, s most már nem a folytonos feldobottság dominált, helyette új barátként üdvözölhettem a szüntelen feszültséget, idegességet... és fáradékonyságot. Anyám aznap reggel kifordított bugyiban ébredt. És még ő jegyezte meg, hogy fogytam.
- Te nem vagy eszednél – morogtam az orrom alatt.
- Mi?
- Úgy értem, rosszul látod.
- Pedig nem. Mondd csak, fogyókúrázol?
- Miért fogyókúráznék? - fintorodtam el, és közben majdnem elnevettem magam.
- Nem'tom. Mert dinka vagy – borzolta meg amúgy is borzas hajam, miközben elhaladt mellettem. Cigarettafüst töltötte meg az amúgy is szűkös és levegőtlen előszobát.
Csak bámultam anyám karcsú alakját. A háta vékony volt és íves, tudjátok, mint azoknak az idióta animeszereplőknek. Rémes... Hogyan örökölhettem én ilyen alakot?
Az apám állítólag műkorcsolyázott. És Franknek hívták. Többet nem tudok róla.
Akkor hogyan? Talán valamelyik nagyim, vagy papám...
Anyám váratlanul újra felbukkant, kezében felbontatlan kekszes zacskóval.
- Mi ez itt? - kérdezte. Vörös haja úgy omlott le a fején két oldalt, mint valami lávazuhatag. A szeme csillogott. Mintha mindent tudna...
- Keksz – vontam vállat. - Nem ismered fel?
- Ne szemtelenkedj! - vigyorodott el. - Szóval keksz. És milyen keksz?
- Csoki...darabos.... - és a nyál váratlanul elárasztotta a számat. Éhes ugyan nem voltam, de fel sem tűnt, mennyire hiányoznak az ízek...! Az illatok szimplán jól estek. Ha végigsétáltam a McDonald'son Jamesszel – mert James mekifüggő, ha ezt nem említettem volna, hajj, régen azok a nagy zabálások együtt... -, csupán csiklandozta az orrom az illat, jól esett belélegezni – de NEM KÍVÁNTAM MEG!
- A kedvenced – bólintott. - Fogyózol – állapította meg ezzel együtt. Morogva fordultam el. - Jó! - kiabált utánam, mert addigra már bezárkóztam a szobámba. - Csak ne vidd túlzásba! Megígéred, hogy nem viszed túlzásba?Merengve bámultam a lassan teljesen lecsupaszodó faágakat. A helyükbe képzeltem a csontjaimat. Arra gondoltam, hogy a háj ugyanígy mállik le a testemtől, midőn a rőt és barna falevelek szakadnak el az ágaiktól... Hozzájuk tartoznak, igen. Az a tömény zsír, amely a csípőmre, hasamra, combjaimra (stb. ) rakódott le, az is... hozzám tartozik. Rainbow = háj. De ennek vége... Vége kell, hogy legyen....
A fejem lassan lecsúszott a karomra, s elpilledtem. A tanárnő hangja bódító álmot hozott... és a telefonom rezgésére riadtam.
Az SMS a következőt tartalmazta: Rainy, találkozzunk a nagyszünetben a tetőn. Miattam ne aggódj, majd felviszem az ebédemet. A te ebédedről meg majd beszélünk. Csak, hogy ne érezze magányosan magát... XXX James
Önkéntelenül is elmosolyodtam. James utánozhatatlan. Gyorsan válaszoltam neki, ugyanakkor nem titkolt bosszúságot vittem a kedves sorok közé...
Találkozzunk a tetőn. Miért van olyan érzésem, hogy fejmosást kapok? Na mindegy. Az ebédem köszöni jól van, nem magányos – ott van neki a tegnapi, meg a tegnapelőtti adag társnak ;) XXX Rainy
- Mrs. Star! Tegye el azt a telefont, vagy fáradjon ki! - a biológia tanárnő hangja ostorként csattant rajtam, rémülten kaptam fel a fejem. Másfél hete mintha kicserélték volna! Szedje össze magát, vagy megnézheti a félévi jegyét.... - a kezeim ökölbe szorultak. Csak hallucináltam, hogy dagadt tehénnek nevezett? Felálltam, s abban a minutumban meg is szédültem. Az asztal szélébe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el. - Rainbow, minden rendben? - hajolt előre a tanári asztal felett, a teremben minden szem rám szegeződött. Szó nélkül hagytam el a termet, noha kissé kóvályogva.
Úgy döntöttem nem várom meg az ebédet, már most felmegyek a tetőre. A folyosók kihaltak voltak, némely teremből kiszűrődött a tanóra alapzaja, végül elértem a lépcsőt, mely felfelé vezetett.
Hűvös, már-már rideg szél csapta meg az arcom, a hajam ezernyi hajszálra cincálta volna, ha a vaxom nem bivalyerős. Lehuppantam egy padra. Fáztam. De nem a hideg levegő férkőzött kéretlenül a kabátom alá... a táplélák hiánya kezdett ledönteni a lábamról. A vizes flakonomat kutattam a táskában... üres volt. Ekkor egy teli kólásüveg került a látóterembe. Felpillantottam. James pulcsis karjában folytatódott.
- Light? - sandítottam rá, ő pedig mellém ült a padra.
- Light – felelte kimérten.
Egy ideig némán ültünk, ő egy papírzacskót nyújtott felém. Csirke és krumpli illata.
- Köszönöm, drága vagy – mosolyogtam rá melegen, aztán egy mozdulattal a pad melletti szemetesbe hajítottam a csomagot.
- Rainbow! - csattant fel, kék szeme villámokat szórt, olyan haragosan nézett rám... hogy kedvem lett volna elszégyellni magam. Csakhogy engem nem abból a fából faragtak. Érdekes tekintete volt Jamesnek. A szemei egészen jegeskékek... és mégsem hidegek. Annyi szeretet és melegség fért beléjük, számomra egészen érthetetlen volt...
- Ez nem neked szólt – mondtam csendesen, kissé lehajtottam a fejem.
- Tudom – ciccegett. - Tudod miért hívtalak ide? - kérdezte váratlanul.
- Aha. Hogy a lelkemre beszél. Egyél, ez nem célravezető, mozogj, stb.
- Nem! - kiáltott rám élesen. - Nem... - a hangja ellágyult, megragadta a pink, leopárdpulcsis vállam, és maga felé fordított. Elmázolt, fekete szemfestékem az ő szemében tükröződött. Amúgy is borzas, szőke haját összefújta a szél, komoly, mély hangja visszazökkentett a valóságba. Hahó. Ő itt James. A legjobb barátod. Bízz benne! - Emmáék mind neked akartak esni. Mert szeretnek – mosolygott rám futólag, aztán komor arccal folytatta. - Én meg mondtam, hogy ne tegyék, majd én beszélek veled!
- Jeremy is? - csillant fel a szemem váratlanul. James ajkai résnyire nyíltak a döbbenettől.
- Nem... ő nem is volt ott annál a beszélgetésnél...
- Ó az istenért! - mordultam fel. - Hiszen két hete sem tart ez a szar fogyókúra! Nyávogok, hogy éhes vagyok?! Nem! Bosszantalak titeket a kalóriaszámlálásommal? NEM! Nyávogtam valaha is...bármikor is... az alakom miatt?
- Nem de... - James összezavarodott. - Árulj el valamit! - mélyen, áthatóan nézett a szemembe. - Neked mi bajod az alakoddal.......?
Nyerítve nevettem fel. Erőltetetten és vadul. James csak bámult rám, és én nem tehettem róla, két könnycsepp elszabadult.
- Nem lesz semmi bajom, fogod? - felálltam. - Köszi. Édes vagy, rendes meg kedves. De ezt muszáj megcsinálnom, érted? Muszáj.
- De ne koplalj! - förmedt rám! - Nézz magadra! Az arcod beesett, a szemeid karikásak...! A kaja teljes hiánya kikészít... illetve máris kikészített.
A telefonom megcsörrent. Unottan halásztam elő, miközben James rosszalló pillantásait tűrtem.
Alessa neve villant a kijelzőn. A lány, akitől a gyógyszert szereztem...
Arrébb mentem, el is fordultam, de éreztem, hogy a fiú fülel és figyel.
- Hé – szóltam bele flegmán.
- Szasz, csajszi. Na mizu?
- Semmi – feleltem lezseren. - Tök punny.
- Nem halsz még meg éhen?
- Nem. Faszán érzem magam. Tényleg.
- Este ütközünk? - kérdezte. - Ott lesz még pár haver. Bemutatlak a bandának... - ajánlotta, én pedig elmosolyodtam.
- Jó. Hol?
- Fél tízkor, a mozi mögött.
- Ahol a múltkor lezavartuk a bizniszt?
- Ott.
- Ott leszek – biztosítottam.
- Helyes.
Köszönés nélkül nyomta ki. A vigyor letörölhetetlen volt a képemről. Aztán James vádló, féltő, veszett dühöt sugárzó szemeivel találtam szemben magam.
- Mit szedsz? - suttogta vészjóslón.
- Hagyj engem békén, hülye fasz – dörrentem rá egyszerre, vállal löktem belé, ahogyan elrohantam mellette. - Oké, hogy aggódsz, de drogosnak ne nézz!
Hihetetlen haragot éreztem. S valamiért közben a szívem facsarodott össze.

Este, a pláza mögött.
A gyomrom nem volt határozottan üres, bedobtam egy(!) üres pirítóst, meg ettem hozzá némi paradicsomot is. Tökéletesen telítettnek éreztem magam, és a közérzetem is jobb lett. A kimerültségemen azonban mit sem változtatott. Csinosan öltöztem fel, vagányan, de nőiesen – ahogyan mindig. A csőnadrág ülepe mintha kevésbé feszült volna a fenekemre. Elismerőn néztem végig a tükörképemen. Elismerően, de nem elégedetten...
Anyám nem volt otthon, így nem kellett magyarázkodnom. A mozi mögötti társaság első pillantásra kissé meglepett. Volt ott két lány Alessán kívül. Egy rövid, zselézett, fekete hajú, igazi csontkollekció(mint később kiderült Ella), meg egy barna, aki kissé teltebb volt, de jól állt neki: mellei majd' átszakították az őszi kabátka finom, drapp anyagát (Carol). Két fiú is volt velük. Egy kopasz, piercinges (Jay), egy félhosszú, emos hajú, erősen buzi feelingű, seggbevágós gatyás(Landon)... és mint kiderült, még egy tagot vártak.
A társalgás feszülten indult. Alessa folyton mosolygott valamin.
- Hogy csúszott a cucc, kiscsaj? - kérdezte Jay.
- Óh... Jól.. köszi.
- Bár nem értem egy ilyen bulának minek fogyasztószer – hümmögött. - De nem beszéllek le. Elvégre nekem pénz – mosolygott rám.
- Heh - mosolyogtam vissza.
- Na. Én most már tekerek – nyögte be Carol. - Két napja nem téptem be rendesen...
- Nem! Megvárjuk Jeremyt! Nem tahózunk! - jelentette ki Alessa. S még szélesebben vigyorgott.
- Jeremy... - motyogtam. - Gyakori név.
- Itt vagyok – a hátam mögött mély, ismerős hang csendült. Hátra fordultam... A szívem kihagyott egy ütemet. Nem... ez nem lehet...
- Kicsi a világ – suttogtam.
Jeremy lazán, szexisen nevetett fel. Vidáman mosolygott rám, a szeme gyönyörű volt... az arcvonásai férfiasak, de mégis finomak. Enyhe borosta fűszerezte amúgy is egyedi arcát, az álla közepén az a kis gödröcske majd' megőrjített.
- Dehogy. Csak a klub, ahová járni szoktunk.
Jeremy lekezelt a srácokkal, aztán puszit adott a lányoknak. Mikor mellém lépett, férfias illata kérlelhetetlenül az orromba férkőzött.
- Na szívjunk be! - csapta össze a tenyerét, és meglepő mód eztán kezét nem vonzó teste mellett, hanem az én vállamon pihentette tovább. - Nem is tudtam, hogy te is tépsz... - suttogta aztán, félig a fülembe, félig a nyakamba.
- Én sem – vontam vállat kába mosollyal.
- Adira nem biztos, hogy jó ötlet! - figyelmeztetett Jay, de Alessa leintette.
- Hagyd már a csajt! Nem kisbaba, tudja mit csinál! Amúgy, Rainbow, hány éves vagy? - kérdezte mellékesen. Mind feszülten figyeltek. Összepréseltem az ajkaim.
- Tizenhat.
- Én meg tizennégy – vigyorgott rám Ella cinkosan.
- De úgy szop, mint egy kiélt harmincas! - szólalt fel aznap először Landon. Az emokid nem zárta a szívembe magát.
Ezen mind nevettek. Még Ella is. Úgyhogy én is nevettem.
A cigit besodorták, kíváncsian figyeltem, azelőtt még sosem füveztem... Nem mintha alkalom nem lett volna... de valahogyan... annyira... normális akartam maradni. Igen. A színes ruhák, a feltűnő haj csak tomboló tinédzser lelkem mellékhatása volt. De valójában mindig szerettem biztonságban lenni. A spangli lassan hozzám ért... de Jeremy nem adta a kezembe.
- Még sosem szívtál, ugye? - mosolygott rám, úgy suttogott, hogy csak én hallhassam. A többiek jókedvű trécselése csaknem elnyomta bársonyos hangját. A szeme... a csodálatos, zöld szeme... úgy belevesztem...
- Nem – suttogtam vissza. - Honnan tudod?
- James mondta...
- Ti beszéltetek rólam? - hökkentem meg, s a kezem aznap sokadjára szorult ökölbe James gondolatára... Hogyan hallgathatta el?!
- Aha – felelte, mintha nem is érdekelné, közben kezében ott parázslott a dzsoint, tüdeje mélyén füst kavargott, hangja egészen más tónusban simogatta a fülem. - Mondtam, hogy jó csaj vagy... ő meg közölte, hogy ha tényleg kedvellek, mint a banda tagját, meg barátot stb. akkor hagyjalak és ne vonjalak be ebbe az egészbe...
Megcsörrent a telefonom. Elővettem, kíváncsian nézett a kijelzőre. James neve villant fel... csak azért, hogy egy gombnyomással elintézhessem... és, hogy Jeremy egy mozdulattal a számba adhassa a cigi végét.