A keze zsibbadt, haja a szemébe lógott és arcát is kellemetlenül csiklandozta, mégis, csak akkor eszmélt fel, mikor hunyorítania kellett. A sötétség a vonatablakon kopogtatott, az első csillagok és a hold sziluettje odafent ragyogott lassan feketébe forduló égbolton. A lámpák kigyulladtak felette, mély sóhajjal lapozta végig az oldalakat. Rengeteget írt.
Kitekintett, s a szívéhez kapott.
Hol a jó... büdös... francban vagyok? - az első gondolata ez volt. A válasz hamar érkezett, egy reklámtábla formájában. Valami új filmet hirdetett, s alatta az Atlanta felirat virított kéken.
- Atlanta – suttogta elhűlve. Még nem ért a városközpontba, egyenest a pályaudvarra robogott vele a vonat, de a tükörablakos felhőkarcoló, melyet a leereszkedő sötétségen át vélt látni, izgalommal öntötte el. Hirtelen pisilnie kellett, a gyomra meg teljesen összeszorult – már amennyire a koplaláshoz képest össze tudott zsugorodni e szerencsétlen szerv.
Minden igyekezetét összeszedte, hogy felálljon, és levegye a bőröndöket a tartóvázról. A felállás közben megszédült, a hatalmas súly alatt összecsuklott a könyöke. Csaknem a fejére esett...
Az első pakk tompa puffanással ért földet, ám a benne felhangzó csörömpölés rémisztően hangzott.
- Csak a hajvasalómat ne! - nyögött fel, és a másikat érdektelenül rántotta le maga mellé. Abban csak élelmiszereket hozott.
A vonat csikorogva fékezett. Nagy nehézségek közepette vonszolta ki a folyosóra a bőröndöket, a leszállásnál pedig a peronra taszította őket.
Egy könnyednek szánt mozdulattal leugrott a szerelvényről és körbehordozta fáradt tekintetét. A hátizsákját szorosan tartotta az oldalához, a naplója és az iratai pihentek a mélyén.
Amikor valaki megérintette a vállát ijedten rezzent össze, ujjai elfehéredtek, olyan erősen markolta meg a leopárdmintás táskát.
- Rainbow...? - a hang egy nőé volt. Ő megpördült a tengelye körül, és szembe találta magát a félig bizonytalan hangsúly, ámde rém erős és határozott hang tulajdonosával. A nő enyhén molett, világosbarna hajú, szép arcú teremtés volt. Valahogy... elbizonytalanította. A tekintete félelmetes volt. Fekete írisze irreálisan bizalomgerjesztőn hívta magához.
- Igen – felelte. Valami oknál fogva nem tudott úgy hozzászólni, hogy az rideg és elutasítóan hangozzon... - És ön...? Margaret... ha nem tévedek – zavartan köhintett egyet.
- Margot – helyesbített mosolygás nélkül, valamiképpen mégis kedvesen. - Gyere, nem messze parkoltam le a kocsimmal – s mielőtt Rainbow válaszolhatott volna, könnyedén felkapta a nehezebbik bőröndöt. - A másikkal boldogulsz?
A lány sután bólintott, és nem tudta nem észrevenni, ahogyan újdonsült nagynénje sajnálkozva, már-már félve méri végig törékennyé vált testét.
Rengeteg emberen kellett átverekedniük magukat, mire kiértek az kora éjszakai fényekbe burkolódzott utcára, Margot mindvégig a szeme sarkából figyelte.
Odakint aztán megkönnyebbülve lélegzett fel.
- Hát ezen is túl vagyunk. Bevallom, attól tartottam, hogy szökni próbálsz majd – félszegen rámosolygott.
- Szökni...? - ismételte a lány zavartan. Hát persze... Biztosan az anyja mondott róla mindenfélét. De azt biztosan kihagyta a sorból, hogy drogokat próbált, meg heteken át koplalt míg végül az ő szemében olyanná vált, mint egy csontváz.
Persze Rainbow még mindig nem volt elégedett az eredménnyel...
- Menjünk – indítványozta Margot.
Elindultak. Egyik lábát kényszeredetten emelte a másik után, a teste fáradt volt, de az agya most ébredt fel igazán.
Érdeklődve szemlélte a várost... azt kívánta, bárcsak itt lakna a nagynénje, meg a népes famíliája.
Akkor aztán szabad lenne, mint a madár. A francba is, még sokkal jobban érezné magát, mint odahaza Grazban... Elvégre, ha több órányi vonat, repülő, majd újból vonatutat tett meg, joga van hozzá...
És úgy tűnik még sincs.... Egészen elkalandozott. A McDonald's logója hívogatón sárgállott, de Margot ekkor kinyitotta a zöld Honda ajtaját.
- Szállj be! Elteszem a csomagjaidat.
Engedelmeskedett. Az autóillatosító szaga befészkelte magát az orrába, és ez végtelenül idegennek hatott. Beletemette a szaglószervét a táskájába, mélyeket szippantott belőle.
- Minden rendben? Csak nem vagy rosszul? - kérdezte a nő.
- Nem. Mehetünk. Nem fogok rókázni, vagy ilyesmi – nyugtatta meg, majd magában hozzá tette:
Nincs is mit kihánynom, szóval no para.
Margot kényelmesen elhelyezkedett, beindította a motort, majd egy CD-t rakott be a lejátszóba.
Fejét lágyan ingatta a zene ütemére, miközben belevetették magukat Atlanta forgatagába.

Rainbow feje az ablaknak dőlt, de ezúttal nem szándékosan okozott magának kellemetlenséget. Képtelen volt tovább nyitva tartani a szemét, mindenféle fényeket látott, meg szórakozni induló fiatalokat... Az otthoniakra gondolt. Alessára, és arra, hogy mekkorákat buliztak ők ketten az utóbbi időben... Aztán James arca villant be. Az aggódó, finom, mégis szigorú arca. Majdnem elbőgte magát...
Tudta ki következik most a soron, de most nem akarta felidézni a Jeremyvel közös élményeit. Lehunyta a szemét és tízig számolt... és hatnál már el is szunnyadt.
- Hé! - arra ébredt, hogy Margot erőteljesen megrázza a vállát.
- Mi? - kapta fel a fejét, kábultan nézett körül. A város üdítő pezsgése, mint utolsó emlékkép foszlott szerte. Fákat látott elsuhanni, egyre sűrűbben egymás mellett. - Megérkeztünk?
- Nem – rázta a fejét. - És még jó darabig nem is fogunk... Aludj nyugodtan, de tegyél valamit a fejed alá, mert még hallgatni is fáj a homlokod kocogását az üvegen.
Margot a hátsó ülés felé bökött a fejével.
- Találsz ott párnákat, én most inkább az útra figyelnék. Nem szeretek sötétben vezetni...
- Köszönöm – bólintott. Nem tudott nem hálás lenni az odafigyelésért. A hátsó ülésen talált egy helyes, puha kispárnát. Ezen kívül látott még ott egy plüssmackót, meg egy üres Burger Kinges zacskót. - Vannak gyerekeid? - kérdezte. Feje alá csúsztatta a párnácskát, féloldalasan bámulta Margot profilját.
A nő helyeslőn bólintott.
- Van egy fiam, Adrian. Most tölti a huszonhármat.
Akkor nem lehet övé a plüssállat – állapította meg magában.
- Értem.
Hallgattak. A csend nem volt különösebben kínos, de Rainbow aggodalmát szinte harapni lehetett. Ahhoz már hozzászokott, hogy az anyja szabadjára engedi őt, na de, hogy egy olyan nő parancsolgasson majd neki, akit nem is ismer... ráadásul lehet, hogy gyűlölni fogják egymást.
Nyilván Margotban is ugyanezen gondolatok játszódhattak le, mikor azt mondta örül, hogy nem próbált szökni....
Hatalmas kétségbeesés uralkodott el rajta. Akkora, hogy gondolkodás nélkül kapta elő a telefonját, és tárcsázta az anyja számát. Géphang jelezte, hogy a szám jelenleg nem elérhető. Káromkodva tuszkolta vissza táskájába a készüléket.
- Valami gond van talán? - érdeklődött a nő, le sem véve szemét az országútról.
- Semmi – felelte foghegyről. - Megpróbáltam felhívni anyámat. Úgy gondoltam talán érdekli, hogy mi van a lányával... egy több ezer kilométeres utazás után. Belátom, naiv feltételezés volt.
Margot nem felelt és Rainbow próbálta megfejteni mire gondolhat most a nagynénje.
- Majd ha hazaértünk felhívod – mondta végül. - Most pedig aludj nyugodtan.
- Oké – dünnyögte, s lehunyta mogyorószemeit.
- Aludj, csak aludj, csendesen – duruzsolt, és az álom, amely eddig nem akart jönni, egyszeriben ólomsúlyúvá varázsolta a szemhéjait. Olyannyira, hogy nehezére esett felnyitni őket. Margot hanga hipnotikusan megnyugtatóan hatott. Vagy az egészet csak a fáradtság miatt képzelte be...? - Vigyázok rád – most egyszerre suttogott és zümmögött, aztán a következő szavak, bármily csodásan csengtek is, jeges rémülettel itatták át a szívét. - Háromszáz kilométeren át pihenhetsz zavartalanul.
Ugyan, ki az az őrült, aki egy ismeretlen rokon miatt éjszaka vág neki egy ekkora távnak...?