Kai pizsamáján a kockák érdekfeszítően illeszkedtek egymáshoz. Legalábbis Bernadeth már több mint negyed órája követte az ujjával a fekete peremeket, néha áttért a parányi négyzetek világoskékjére is, de látszólag eltökélt szándéka volt az egész négyzethálót körberajzolni.
Kai ráérősen kapcsolgatta a televíziót. Minden alakalommal, amikor egy-egy éjszakai, felnőtteknek szóló műsorra tévedt, a lány mellette különös, búgó hangot hallatott.
A fiú szórakozottan ásított egyet, karamellre emlékeztető szemei könnybe lábadtak.
- Most már hagyd abba! - szólt a kanapén kucorgó teremtésre. Egyáltalán nem volt ingerült, vagy bosszús. Kedvelte Bernadethet. Szerette az őrültségeit. Egészen mélyen magába nézett ilyenkor, és hálát adott az égnek, hogy mennyire normális. Pontosabban képes volt ennyire normálisnak maradni.
- Jó – felelte ő, azon a furcsa, búgó hangján. Minden alkalommal úgy hangzott, mintha egy gömbakváriumot húztak volna a barna fejére.
- Menj aludni! Későre jár... - állapította meg, amint a digitális óra számlapjára pillantott. Fél négy múlt, és Margoték még mindig nem tértek haza. Tökéletesen higgadt maradt, nem hagyta, hogy az idegesség telefonhívásra ösztökélje, vagy ami még rosszabb, kényszeredett evésre.
Erről önkéntelenül is a szobájában mélyen hortyogó Lenora jutott eszébe. Persze a lány nem kifejezetten idegességében ragaszkodott megrögzötten az ételhez. Evett ő bánatában, örömében, magányában, társaságban... Ha meg éppen nem volt éhes, hát azért.
Bernadeth eközben felegyenesedett, csontjai megroppantak, ami nem is volt csoda... Órák óta feküdt már abban a kényelmetlennek tűnő macskapózban.
- Talán rossz a füle, kisasszony? - viccelődött vele Kai, és hirtelen a lány oldalához kapott. Finoman csiklandozta meg, Bernadeth mégis akkorát visított, mintha... Kai elnyomta magában a perverz gondolatot. - Sh! - szigorú arccal és szándékosan kiguvasztott szemekkel tapasztotta tenyerét a lány szájára. Vékony arcaik milliméterekre derengtek csupán egymástól a televízió által kibocsájtott gyenge fényben. - Ne keltsd fel a ház bolondját! Elengedlek. De előbb ígérd meg, hogy csendben maradsz!
Bernadeth nyöszörögni kezdett.
- Ezt beleegyezésnek veszem – azzal eleresztette a csontos lányt. Amaz meg csak úgy kapkodta a levegőt, mintha legalábbis fojtogatták volna. Kai rámosolygott. - Tűnés aludni. Margot megölne, ha tudná, hogy megengedtem neked az éjszakai tévénézést. Nincs jó hatással a lelkivilágodra – mondta komoly arccal.
- Margot hazahozza őt, igaz? - kérdezte.
Kai hallgatott, a képernyőre szegezte barna szemeit. Két nő kényeztette egymást, buja idomaik mégsem vonzották a tekintetét.
- Ne tegyél úgy, mintha felizgatnának – Bernadeth hangja... csattant rajta. Felkapta a fejét.
- Nem teszek úgy – ajka felfelé rándult, aztán rákacsintott. - Tudod, hogy csak arra gerjedek be, amikor visítva menekülsz a napsugarak elől!
A lány komoran bólintott.
- Haza hozza – felelt hirtelenjében a levegőben lógó kérdésre Kai. - És most menj!
Bernadeth, akár egy gép, felállt, s engedelmesen vonult át a sötét szobán. Egyszer sem botlott meg, és nem is nézett hátra. Könnyű súlya alatt megreccsentek néha az öreg deszkák, máskülönben a lak békés éji csendje háborítatlan maradt.
Már a hálószobákhoz vezető folyosó ajtófélfájánál járt, mikor megfordult, zöld szeme szikrát hányt abban a kicsiny világosságban, melyet Kai csatornaváltása okozott.
- Azt hittem Margot sohasem szegi meg a fogadalmait. A szívembe most sötétség költözött és érzem, ahogyan lassan elevenen rothasztja el a húsom... - végül eltűnt a feketébe vesző folyosón.
Kai elgondolkodva dőlt végig a kényelmes szófán, tökéletesen egyenes orra felé fújta ki a levegőt, amelytől némely hajtincse felröppent, s borzasan fészkelődött vissza a helyére.
- És még téged tartanak bolondnak? - dünnyögte, aztán lehunyta a szemeit. Tudta, hogy nem fog aludni, de a szemei olyan fáradtak voltak, mintha napok óta nem hunyta volna le őket.

Rainbow izgatottan fészkelődött a kocsiban, türelmetlenül várta, hogy Margot kihalássza a bőröndjeit a csomagtartóból. A nő eztán kinyitotta neki a kocsi ajtaját, és ő végre teleszívhatta a tüdejét a tiszta, friss, vidéki levegővel.
Az égre emelte tekintetét, a nap első sugarai hűvösen, de aranyos fényt adva bukkantak elő a fenyvesek mögül. Az országút túloldalán sűrűn, katonásan magasodtak a fenyőfák, ha jobbra tekintett, akkor a telket látta, és végtelenbe nyúló, makulátlan zöld síkságot, néhol a síkság dombokba kapaszkodott, aztán a tekintete megint fákba ütközött... S így ment ez, akármerre nézett, és érezte, hogy az itteniek minden szívdobbanásukig szerelmesek ebbe a csodába... Amit ő semmiként sem tudott gyönyörűnek találni.
Hatalmas, kétszárnyú vaskapu előtt parkoltak, hová kocsikerék-szántotta földút kanyarodott le. A kerítés jó fél méterrel volt magasabb, mint a kapu. Az egész fából készült, combnyi vastagságú cölöpökből állt össze, köztük csupán annyi rés bújt meg, hogy fél szemmel lehessen ki, vagy éppen bekukkantani....
- Furcsa a sok szmog után, nemde? - Margotnak annyira rémesen állt ez az erőltetett csevegés, hogy Rainbow legszívesebben rászólt volna... Helyette hatalmasat nyelt és átvette az egyik bőröndöt. Egyre csak bámulta az óriás kerítést.
- Jó szomszédság titka a jó kerítés, de ez mégiscsak...
- Brutális?
- Az.
A nő elvigyorodott. A lány feltupírozott haja lelapult, szemeiből aggodalom sütött, a gyomra görcsbe rándult. Margot vigyorgása még inkább megrémítette attól, ami odaát várt rá.
A testes nő ekkor az ajtó felé indult.
- Várj! - kiáltott. Csak úgy kiszaladt a száján. Utálta ezt a kiszolgáltatottságot, hogy kimutatja, mennyire ideges... de nem tehetett róla.
- Igen?
- A családod... szóval... mind tudják, hogy jövök?
Margot nem fordította el a fejét, mereven állta a lány tekintetét, ám szemeiből olvasni lehetetlen volt.
- Nem akarok neked hazudni... - elcsendesedett, a lágyság, mely szavaiból sütött félelmetesnek hatott. - Kaion kívül senki sem tud rólad.
- Kai...?
- Majd megismered. Gyere! - intett, és ő eleget tett a kérésnek. Reszkető lábakkal sétált oda ő is a kapuhoz. Margot lenyomta a csengőt. Hosszú dallamot játszott a készülék, majd a kaputelefonba szóló, szemcsés hang érdeklődve kérdezte:
- Ki az, miben segíthetek?
- Margot.
Több kérdést nem intézett hozzá, jó két perc elteltével egy magas, fekete hajú fiú jelent meg a kerítés mögött. Rainbow először mintha mosolyogni látta volna... de aztán az arca komorságot, mi több, ellenséges ridegséget tükrözött.
- Jó reggelt – köszönt kimérten. Fel nem tett kérdése jegeskék szemében izzott.
- Helló – emelte fel szabad kezét a lány, de csak néhány másodpercig tudta feltűnésmentesen kémlelni a fiú helyes, de zord arcát. Hosszú haja egészen a háta közepéig ért, nyílegyenes volt, csakúgy, mint a tekintete. Valósággal keresztüldöfte az embert...
- Adiran! - köszöntötte meleg mosollyal Margot. Az ajtó közben nyikorogva adta meg magát a fiúnak. Ő volt tehát Margot fia... - Kérlek, beállnál a kocsival a garázsba?
- Természetesen – felelte. Mielőtt még birtokba vehette volna a járművet, Margot határozottan magához vonta őt a könyökhajlatánál fogva. Suttogtak, és Rainbownak fülelnie kellett, hogy elcsípje a szavakat.
- Felkeltek már?
- A Sötét házban még senki – rázta a fejét.
Összeborzongott. Sötét ház...? Miféle helyre csöppent...?!
- Az jó – sóhajtott megkönnyebbülten az asszony. - Hajnal van... kétlem, hogy a lakban már ébren lennének. Legfeljebb Kai...
A fiú nevének említésére Adrian felmordult, de aztán kelletlenül bevágódott az autóba. A pillantása hidegen kúszott fel Rainbow gerincén.
- Gyere csak... - tette hátára kezét Margot. A tenyere hatalmas volt és meleg. Jól esett az érintése. - Ő volt Adrian, a fiam. Elsőre kissé furcsa lehet – mosolygott.
A lány felnyögött.
- Jaj, kérlek... hidd el, nem lesz gond. Nem fog bántani, vagy ilyesmi – biztosította gyorsan, mintha nem először találkozott volna szembe ilyen tekintettel, miután bemutatta valakinek a kedves fiacskáját...
De Rainbow a fejét rázta.
- Ez... hatalmas.
És valóban. Ahogyan körülnézett a lélegzete a tüdejében rekedt. Közvetlenül a kapuhoz tartozó kerítéshez simuló faház jóval kisebb volt, mint a birtok túlsó felén elhelyezkedő társa, de már önmagában is gazdag tulajdonosokat sejtetett. Az egész olyan természetesen, mégis gyönyörűen festett. Mindkét ház faháznak tűnt, takaros tetőcserepekkel, és az udvar.... A kert... nem is tudta minek nevezze. Egy kút körvonalait vélte felfedezni, mindenfelé kikövezett, keskeny, kedves járóutacskák vezettek. Volt ott hinta, meg homokozó, amiből arra engedett következtetni, hogy gyerekek laknak ott.
Kakaskukorékolás csapta meg a fülét, mire a szeme kitágult.
- Hát igen, elég nagy – hagyta rá Margot. Felvonta a szemöldökét. - Lesz még időd körülnézni, most azonban megmutatnám a szobádat...
- Itt állatok is vannak? - kérdezte, mialatt követte Margotot a kapuhoz közelebb eső ház felé.
- Ez bonyolult. A birtok egyharmada voltaképpen nem az én tulajdonomat képezi. Norman él ott, meg Jane, a felesége. Farmerek, és mindent maguknak termelnek ki, amit fogyasztanak, és természetesen eladásra is... Mi magunk is tőlük vásárolunk. Nagyon rendes emberek. Havonta egy-egy hétvége alkalmával megengedik a … - Margot itt mintha elbizonytalanodott volna, aztán erőt véve magán folytatta – a gyerekeinknek, hogy átmenjenek az állatokkal játszani, istállót takarítani, meg ilyesmik.
- Értem – bólintott Rain. A gyerekeink szót úgy fogta fel, hogy Margot és a férjével közös gyermekeiknek engedi meg ez a kedves házaspár a látogatásokat.
Észre sem vette, és máris az előszobában álltak. Mahagóni lambéria díszítette a vékony, folyosószerű előteret. Ahogyan tekintete végigsiklott a helyiségen, megakadt a fogasokon.
Minden egyes akasztó alatt névtábla hirdette a tulajdonosát.
- Lenora Furnis, Bernadeth Lefu, Riku... - motyogta. - Ennél különfélébb neveket aztán...
- Mehetünk? - köszörülte meg torkát élesen a nő.
- Ja, persze. Csak rábambultam ezekre a helyes kis...
Beléptek a nappaliba, Rainbow mondatfoszlányokra ütötte fel a fejét, amelyek gyanúsan hirtelen haltak el érkezésükkor. A nappali tágas volt és világos, a falakat fűzöld tapéta fedte, mindenütt a föld színei domináltak. Mélybarna függönyök, homokszínű plafon, és fa berendezési tárgyak fogadták melegen és barátságosan.
És egy óriási szófa, ahol három személy foglalt helyet. Margot az alsó ajkába harapott.
- Hát ennyi – suttogta, hozzá lágyan bólogatni kezdett. Aztán csípőre vágta a kezeit. - Hát ti meg miért nem vagytok még az ágyban? - ripakodott rájuk.
Összerezzentek. A középen ülő, dagadt lány lesütötte a szemét.
- Éhes voltam – mormogta alig érthetően. - Sajnálom – húsos ujjait kezdte tördelni, vörös haja a szemébe lógott, így nem látszódott tisztán a hazugság, éppen csak felsejlett a rőt hajszálak közül. Margot mégis teljesen átlátott rajta.
- Ahha. Bernadeth? - kérdezte élesen. - Talán csak nem te is éhes voltál?
Most egy piszkos-barna hajkoronával rendelkező, feltűnően vékony lány kocogtatta össze a fogait. Meg is csikorgatta őket, úgy, hogy Rainbow hátán felállt a szőr. Gondosan kerülte a lány pillantását. - Kérem, őt én ébresztettem fel! - az egyetlen fiú most átvette a szót, talpra szökkent, színpadias, mély meghajlást produkált Margot előtt. - A bocsánatáért esedezem – odalentről nézett fel rá az óriás, kék szemeivel, félig leeresztett szemhéjakkal. Göndör, szőke fürtjei úgy pöndörödtek tökéletes arca körül, akár egy angyaléi. Nem lehetett rá haragudni...
- Jól van, Riku, nem kell a műsor – hűtötte le Margot. Bosszúsan szorította össze a szemhéjait. - Kai. Most már gyere elő!
A három tettestárs mind egyetlen irányba nézett aggodalmasan, s ezzel végképp elárulták magukat.
A szekrény mögül egy magas, vékony, de jó vágású fiú somfordált elő. Az arca kifejezéstelen volt és ráérős, a következő másodpercben meg szélesen elmosolyodott.
- Örülök, hogy visszatértél! Visszatértetek – tette hozzá udvariasan, egy futó, üdvözlő pillantásra méltatva Rainbow-t.
A lány szeme összeszűkült. A srácban volt valami... furcsa. Olyannyira hétköznapinak tűnt... Vagy inkább annyira hétköznapinak akart látszani?
Kopott, kék farmert viselt, meg egyszerű, lezser, fekete pólót. Ott, ahol az anyag látni engedte testének körvonalait, tisztán látszódott, hogy vékony ugyan, mégis izmos és a teste tökéletes összhangban van a lelkével. Erről igazán csak a karamell és mogyoró ötvözetére emlékeztető szempár tanúskodott.
- Kai! Erről még beszélünk! - mordult rá Margot, a szeme dühösen villant.
- Margot ne már, ne bántsd Kait! - jajveszékelt a Bernadethnek nevezett vékony barnaság. - Ha őt bántod engem bántasz. És ha engem bántasz sikítok!
Rainbow valami fura félmozdulatot tett a kezével, hogy szükség esetén a fülére szoríthassa a kezét. Nem volt kíváncsi rá, hogy a fekete zsákruhát viselő lány miféle hangokat képes kiadni magából.
- Kai te szemét, te szar... - Riku fröcsögni kezdett. Mint derült égből a villámcsapás. Rainbow elképedve bámulta a szoba közepén álló srácot. A szemeire, a tiszta, kék függőkre most furcsa homály ereszkedett. Mintha nem is lett volna önmaga – bár a lány nem tudhatta biztosan, melyik a valódi énje. - Kitépem a beleidet!
- Nem bírom ezt a feszültséget! - a kövérkés lány a szájába tömte az öklét. - Va'amit 'uszá' enneb.
- Hogy mondtad? - fordult feléje Bernadeth. Az ököl egy szemvillanás alatt kikerült a szájából, ő pedig kétségbeesetten felugrott.
- Valamit muszáj ennem! - körülnézett, úgy, mint aki azt lesi, mi az első kezébe akadó tárgy, amit felfalhat. Úgy is volt.
Mindeközben a szőke fiú tovább káromkodott és szórta szitkait Kaira. Kaira, aki a káosz közepette is nyugodt maradt, mi több, mikor Margot a fejét fogta, ő akkor is csak mosolygott.
- Azt hiszem a bemutatkozáson túl estünk – fordult felé, Rainbow felé. - Gyere velem, megmutatom a szobádat, amíg Margot helyre állítja a rendet.
S mire a lány magához térhetett volna megdöbbenéséből, a fiú már mindkét bőröndjét a szemközti ajtó felé cipelte.