Az ajtó egy folyosóra nyílt, nem előszobára, komplett folyosóra. Rainbow megállt, és várta, hogy Kai visszanézzen. Egészen addig várta, míg tekintete fokozatosan végigkúszva a falakon és az abba épített újabb és újabb ajtókon túl megállapodott azon a kilincsen, amelyre a fiú rátette a kezét.
- Azt ne mondd, hogy minden szobában lakik valaki – préselte ki magából nehézkesen. Kai felvonta a szemöldökét, a lágy, barna szemek ravaszul csillantak, de mire Rainy különösebb jelentőséget tulajdoníthatott volna a kósza fénynek, már újra barátságosan, de távolságtartóan meredt rá.
- Nem – nyugtatta meg, aztán kinyitotta a lány előtt az ajtót. Rainbow hezitált, a nappali felől dorgálás foszlányai hangzottak, majd vékony és éles női sikoly térítette ki még inkább elvesztett hitéből. - Csak Bernadeth – Kai megint azon a nyugodt, lágy hangon szólt hozzá és ő végre besétált a szobába. Barátságosnak tűnt, s úgy vélte, a rács csupán biztonsági okokból van az ablakra szerelve. A szobácska falai halovány barackszínben pompáztak, az ablak előtt közvetlenül egy takaros, kockás terítővel lefedett asztalka állt, a falak mentén pedig négy, mély pink lepedővel fedett, egyszemélyes ágy. A ruhásszekrény régiesnek hatott, és ormótlanul foglalta el a helyet... az egész helyiség furcsán szívmelengető volt. A lány úgy érezte magát, mintha Csipkerózsika szobájába csöppent volna.
- Egyedül... fogok itt aludni?
- Igen – bólintott Kai. - A szekrénybe nyugodtan elkezdhetsz pakolni, de Margot majd úgyis mindent elmond neked...
A srác lustán az ajtófélfának dőlt, egy pillanatra lehunyta a szemeit, s már úgy tűnt, hogy ott alszik el.
Rainbow agya azonban nyughatatlanul dolgozott, ami azt illeti, idegei pattanásig feszültek, és közel állt hozzá, hogy akkorát sikítson, mint az a bolondnak tűnő lány...
- Hadd kérdezzek valamit! - szegezte neki a felszólítást, hisztérikusabban, mint azt szerette volna. - Te miféle hozzátartozója vagy Margotnak? Csak mert ez kezd nekem kicsit...
- Elmehetsz Kai! Innen átveszem, köszönöm, hogy megmutattad neki a szobáját – Margot hatalmas árnyéka a lány lábára vetült, Kai pedig egy szemvillanás alatt eltűnt az ajtóból.
Egy darabig csak némán meredtek egymásra, s Rainbow közben hallani vélte, hogy a nő háta mögött halk léptekkel haladnak át a folyosón, majd halk ajtócsapódások jelezték a szobák újbóli elfoglalását.
- Szóval – dörzsölte össze lapáttenyereit halkan a nő -, tetszik a szoba?
- Barátságos.
- Nem kell megijedni – erőltetett mosolyt kerek arcára.
- Kik ezek? - kérdezte hűvösen. Nem csak a szavai voltak azok, hanem a levegő is azzá vált. Átfonta a testét a karjaival, gyengéden ringatózni kezdett.
- Ők lesznek a lakótársaid.
Rainbow a fogát csikorgatta. Tudta, hogy ezzel Margot nem hazudott neki, éppen ezért nem is tudott mit kezdeni a válasszal.
- Telefonálni akarok – jelentette ki végül, cseppet sem udvariasan. Margot elnézően csóválta a fejét. - Jó. A vezetékes telefon a nappaliban van...
Úgy viharzott el Margot mellett, mintha az élete múlott volna rajta. A nő észrevétlenül követte.
A falra szerelt készülék fehérségével kirítt a többi bútor közül, ő pedig annyira erősen szorította a kagylót a fülére és az arcára, hogy azon is fehéres mintákat hagyott.
Tárcsázta az anyja számát. Ki volt kapcsolva.
Az arca megfeszült, szemeit a falra szegezte és arra összpontosított, hogy a kétségbeesés első könnycseppjeit visszatartsa.
Lehet, hogy alszik még – gondolta. De már ez sem tartotta vissza. Az otthoni telefonjukat hívta... de az nem csengett ki. Kihúzta a falból – semmi kétség. Dühösen csapta le a kagylót, ezzel egy időben Margot ujjai a vállába fúródtak.
- Nem tudom, mit mondott neked az anyád... de én nem bírom tovább nézni, ahogyan szenvedsz.
Rainbow térde megrogyott, akár egy ázott kis kóbor eb, úgy bámult fel Margotra. A szeme üres volt, a fájdalom apró ponttá szűkült a pupillája mélyén.
- Maga nem áll velem rokoni kapcsolatban...
- Ahogyan anyáddal sem – biccentett helyeslőn. Komor és tárgyilagos maradt, és mégis, Rainbow úgy érezte, mintha Margot belemarkolna a vállára nehezülő súlyba, s a sajátjára helyezne belőle egy keveset. - Előre fizettek nekem, három hónapot.
Rainy egyszerre csuklani kezdett, s a gyomra torka felé kúszott lassan, míg a nyál a szájában tócsába gyűlt össze. Nagyot nyelt, mert tudta, hogy úgysem volna mit kihánynia...
- Három hónapot... mire?
- A kezelésedre.
- Miféle hely ez?
- Afféle maszek klinika – adta meg a választ, a lány megszédült. - Atyám, te tényleg nagyon érzékeny vagy – Margot elkapta őt, nem esett nehezére egyenesen tartani a vékonyka testet. - Vagy csak a koplalás viseli meg a szervezeted? - tette fel a költői kérdést. Gyengéden, de biztos kézzel terelte a lányt a szobája felé.
- Hát ezt is tudja? - megrökönyödését nem is titkolhatta volna.
- Lefekszel egy kicsit, addig készítek neked enni.
- Nem kérek enni – rázta a fejét, s már nem is vágyott másra, csak egy álomtalan álomra, egy menedékre, tudatának sötét legmélyén... és a naplójára a párnája alatt. Nem tudta pontosan, hogy miféle magánklinika ez, még sohasem hallott róla ezelőtt – de nem is érdekelte. Az anyja elküldte ide, csakhogy neki ne kelljen szembenéznie a felelősséggel...
- Nem kérdeztem, hogy kérsz-e – felelte kurtán Margot.

Margot zöldséget vágott, olyan precízséggel és gyorsasággal, mint egy robotgép. Ujjai serényen dolgoztak, valami egészségeset és táplálót akart készíteni az új jövevénynek. Borzasztó bőrben volt, de ami ennél is aggasztóbbnak hatott, az a megtört, szürke tekintet...
Kai szinte a semmiből bukkant elő.
- Segítsek? - ajánlkozott.
- Nem – mondta ő, és serpenyőt, meg olajat vett elő. Fáradtan hajladozott, mégsem akart lepihenni addig, amíg nem tudta rendben Rainbow-t.
- Elég kimerültnek tűnsz – állapította meg Kai. - Majd én megcsinálom! - a serpenyő nyeléért nyúlt, mire Margot rácsapott a kezére.
- Ne lábatlankodj! - pirított rá.
A fiú nem sértődött meg, hozzá volt már szokva a nő keménységéhez. Ráérősen a pultra könyökölt, ujjai közép kapott egy fűszeres üvegcsét. Elmélázva forgatta, szórakozottan játszadozott vele.
- Három hónapra előre? Nem tűnik milliomos csemetének – bambult maga elé. Felidézte a lány borzas haját, leopárdmintás táskáját, a kopott csőnadrágot és szúrós mosoly jelent meg az arcán. - Itt a csel. Három hónap több évnyi gondtalan életért cserébe.
- Ne légy ilyen! Az anyja valóban aggódik.
- Aha. Ally Corner anyja is kurvára aggódott... - morogta sötéten.
- Hogy beszélsz?! Három napig a televízió közelében ne lássalak! - ripakodott rá váratlanul. Kai még csak meg sem rezdült.
- Bocs'. De azt hittem abból az esetből tanultál...
- Nem Ally tehetett róla.
- Persze, hogy nem. Ne tereld el a szót, kérlek, mert nem is mernék ilyet említeni... szegény skizofrén kis Ally... - ingatta fejét Kai.
- Az a nő megtalált engem – Margot némileg erősebben dobott egy szelet cukkinit a serpenyőbe, amelytől az olaj kifröccsent. - mert segítségre volt szüksége. A hirdetéseket jó fél éve leszedettem mindenhonnét. Sőt, már a telefonkönyvben sem vagyunk benne, a netes honlap is megszűnt. Az a nő mégis megtalált... mert a lányának segítségre volt szüksége. Hát segítünk.
Az olaj gondtalan, vidám sercegése elárulta, hogy Margot lezártnak tekinti a vitát. Kai a helyére tette a fűszeres üvegcsét.
- Az a lány nem beteg – mondta, de úgy, hogy azt csak ő érthesse. - Megyek. Megnézem mi a helyzet a Sötét házban. Felbosszantom egy kicsit Adriant.
- Menj csak – helyeselt Margot, mintha az utolsó mondatot meg sem hallotta volna. És ha meg is hallotta...
Adrianra úgyis ráfér egy kis társalgás. Még ha mérges is lesz... a végén még ő maga lesz az igazi beteg.
Mélyet sóhajtott, a szíve meg úgy facsarodott össze, mint a citrom bivalyerős ujjai között.