A fáradtsága helyébe irtózatos düh lépett... a keze úgy remegett, hogy a villa majd' kiesett belőle, ellenben a szíve heves dobogása az újjáéledés illúzióját keltette benne. Margot türelmesen üldögélt mellette, és minden falatot, amelyet a lány kínkeservvel nyelt le, elismerő biccentéssel, mosollyal jutalmazott.
- Tudom, hogy nehéz – mondta megértően.
Rainbow csaknem az asztalra öklendezte a párolt zöldséget.
- Egy szart.
- Mióta csinálod... ezt?
- Mit? - tette le az asztalra az evőeszközt. Kirívó, gúnyos mosollyal nézett a nőre. - Azt, hogy nem eszem, vagy mióta drogozom?
Margot lassan bólintott.
- Mindkettőre kíváncsi volnék...
- Ha orvosra lett volna szükségem, akkor anyám otthon küld el. Heti egyszeri kezelés. Vagy tudom is én...
- Az anyád kétségbe van esve. Amit meg is tudok érteni, és mindahányszor csak rád nézek, ez az érzés megerősödik bennem.
Rain felfortyant.
- Az anyám meg akart szabadulni tőlem... és tudja mit? Mindahányszor csak tükörbe nézek... én is megértem!
- Nyugodtan tegezhetsz. És most edd meg a maradékot!
- Nem vagyok...éhes.
- Muszáj enned.
- És ha nem? Ha egyszerűen nemet mondok és kisétálok innét?
Margot szélesen elmosolyodott, hurkás karjait összefonta a mellén.
- Csak tessék.
Rainbow nem hitt a fülének... azt hitte Margot majd mindenfélével fenyegetni fogja őt, vagy nemes egyszerűséggel bead neki egy nyugtató injekciót...
- De ha már menni készülsz, kérlek áruld el, hová mész!
A lány a kezébe temette az arcát, s Margot forró tenyere a hátára kúszott.
- Kérlek... működj együtt!
- Én nem vagyok... őrült – rázta a fejét, a sírás fojtogatta a torkát.
- Senki sem mondta, hogy az vagy. De segítségre van szükséged...
- Egy rohadt mérlegre van szükségem! - vinnyogott.
- Óhó... szóval innét fúj a szél. Mindegy is... edd meg az ételed, aztán menj és aludd ki magad! Én most a többiek körmére nézek, a mai napot pihenéssel töltöd, holnap meg majd... Majd meglátjuk mit hoz a holnap.
Rainbow hitetlenkedve bámult utána... Egy orvos, egy szakképzett doktor nem így viselkedik. Noha nem volt még dolga eggyel sem, így, közvetlen közelről, na de épp elég filmet látott ő, s épp eleget hallott ahhoz, hogy tudja...
Sosem bízhatna meg benne, mint … jaj, még belegondolni is borzalom volt.. a betegében.
Tudhatná, hogy ahogyan kiteszi a lábát, ő azonnal a szemétbe kotorja az ételt...
Így is tett. Volt valami különös csapda-illata a dolognak, de azért megtette. Körülnézett a konyhában. Barátságos volt és teljesen hétköznapi. Az egész hely... túl nyugodalmas. Túlontúl vidéki... túl...természetes. Különös energiát észlelt magában, azóta, mióta idejött. Talán csak a düh, a harag tette... Persze, tudhatta volna... az egész ügy szaglott. S valahol tudta, igen... de mégis, mit csinálhatott volna? Még csak nagykorúnak sem számított. Ha az anyja lemondott róla, mit tehetne...?
A szobájába vonszolta magát. Nem volt képes tovább gondolni az emberekre, akikkel kapcsolatban állt. Az anyjára, és Jeremyre... és nem bírta elviselni James tekintetét az agyában. Mintha most is látná a gondolatait...
Nem akart az életével foglalkozni. Elaludt.

Hűvössé vált a levegő odabent, a szobájában, nem tudta, ki vitte be, de nem is érdekelte igazán. Magára húzta a puha takarót, összekucorodott, majd kibámult az ablakon. Az est leszállott... Tiszta, kék égbolt feketéllett a farm felett, rajta az otthonihoz viszonyítva hatalmas, ezüst csillagok függtek. Ki akart kelni az ágyból, kimenni, körülnézni... de a bátorsága semmivé foszlott az elhatározásban, és az ereje ismét elhagyta. Feje kókadtan pihent a párnán, haja lelapult és abban a percben bármit megadott volna egy erős nyugtatóért és öt cent vodkáért.
Még inkább összegömbölyödött, körmei vékony combjának húsába mélyedtek. A bensője megváltásért reszketett... és a szíve tudta mire van szüksége. Ösztönösen kotorta elő a naplóját.
Hasra feküdt, mintegy emlékezvén arra a hópihényi érzésre, mely elringatta őt a vonaton. Felkattintotta a kislámpát, mi az éjjeli komódon árválkodott, és a sárga fényben fellapozta.
A toll már a kezében vágyódott a papírhoz érni.

Ez az egész egy kurvanagy kuszaság, igen, de azt hiszem képtelen vagyok kihámozni a sorrendet... most az fáj a legjobban, hogy itt vagyok... nem, nem is! Az, hogy James miatt vagyok itt, mert James köpött.
Az egész úgy kezdődött, hogy Jeremy meg én dugtunk. Azazhogy mégsem, atyaég, a fejem hol áll, baszottul kéne egy rivotril, hogy kitisztuljak... Szóval ha belegondolok az egész probléma a fogantatásommal volt, aztán meg azzal, hogy anyám felhizlalt. Undorító vagyok.
És most mégis túl vagyok az elsőn, életem szerelmével – legalábbis amennyire tizenévesen, zavarodottan és depressziósan az ember meg tudja ítélni a szerelmet. Az első alkalom... Aztán a sokadik első...
De a legelsőt, az... az felejthetetlen élményként maradt meg. Ha másért nem is, azért mindenképpen felejthetetlen mert kamerával rögzítettük. Az egész Jeremy ötlete volt, én meg... be voltam tépve.
Lassan lecsúsztatta a csípőmön – az akkor még kicseszett széles csípőmön – a nadrágot, a bugyim pedig magától adta meg magát. Szemérmesen eltakartam magam, de ő megemelte az állam, és belenézett a szemeimbe.
- Hé. Csodás vagy.
- Hé. Ne hazudj – vigyorogtam. Aztán vihogtam. Olyan füves nevetéssel...
- Soha. De hát tudod... - és akkor... a fiókhoz lépett, én minden másodpercben fáztam, amikor nem ölelt át, vagy csak azért mert hetek óta a napi kalóriabevitelem nem haladta meg a kétszázat. Kamerát vett elő, a sarokból szétnyitható kis állványt.
- Mi a szart csinálsz?
- Felveszem magunkat – kacsintott csillogó szemekkel. - Kifogás?
Megdermedtem. Akartam őt. És nem csak őt... a szüzességemtől is meg akartam már szabadulni. Kegyetlenül ribancosan hangzik egy lánytól, de a lelki fájdalom, a torzulás erősebb volt. Nem túl lenni akartam rajta. Csak érezni, hogy... engem is lehet kívánni.
És James ezt sohasem fogta fel. Még akkor sem, amikor agyrázkódás miatt öt napig kórházban feküdtem.
Senki sem látogatott meg – rajta kívül. Lehajtott fejjel jött be, zsebre vágott kezekkel, a fejébe kapucnit húzott, és egyszer sem nézett rám. A kezemet viszont órákig szorongatta, én meg a fájdalomcsillapítóktól kábán könnyeztem.
- Szeretlek – suttogtam neki. Elengedett. - Tudod, hogy én nem akartam...
- Mit? Megdugatni magad Jeremyvel, vagy felvenni videóra?
Hogy honnan tudta? A folyosón csuklottam össze, a faliújság előtt. Persze csak egy napig hirdette a testem a link, csak addig, míg az ügyeletes tanár észre nem vette. De én még azelőtt zuhantam fejjel a kemény kőpadlóra, mielőtt ez megtörténhetett volna. Hogy ismételten az energiahiány, vagy a sokk játszott velem csúf játékot – nem tudom, nem számít.
- Anyád nemsokára bent lesz – mondta végül. Felállt.
- James!
Nem fordult vissza.
- Ugye nem... ugye nem szóltál neki? Tudod, hogy... bajom lesz belőle.
- Nem érdekel – felelte hűvösen.
Anyám az első kórházi napomon közölte, hogy ez nem marad ennyiben. Nem tudta felfogni mi történt az ő édes kincsével. A többi napon nem jött be hozzám – mint utólag kiderült, intézkedéseket tett, hogy Jeremyt kirúgják az iskolából -, és én azért rimánkodtam, hogy Alessa, vagy az új barátaim egyike majd bejön hozzám.
Senki sem jött. Se régi, se új.

Összerezzent. Olyan hangokat hallott az ablaka alól, mintha... valami a faház oldalához súrlódna. Mintha... éles karmok szántanának végig rajta. Le-föl.
Aztán sírás... legalábbis ahhoz hasonló. Túl mély ahhoz, hogy nőé legyen.
Felpattant, s ettől megszédült. Belekapaszkodott az ablakpárkányba. Kihajolt, de senkit sem látott.
Biztosan csak... az őrültek – gondolta. Elvégre csak az őrültek kaparják a ház falait zokogva.