A fűszálak csiklandozták a bokáját, a fülledt levegő még inkább fejére lapította a haját. A farmerját rövidnadrágra cserélte, meztelen talpa belesüppedt a hűvös talajba. Senki sem látta, és ami a legfontosabbnak számított, hogy ő sem látta saját magát.
A hangok az őrületbe kergették, szinte a fejében szóltak. Meg volt győződve róla, hogy valaki szórakozik vele, mégis, hiába nézett körül...
Lábujjhegyre állt, lehunyta a szemét. A megannyi, földbe szúrt, napelemes kis lámpás továbbra is átragyogott a szemhéján, csupán mint kopottas fényketrecek egy-egy utolsó reményfoszlány körül...
- Sötétedés után tilos a kijárás.
Majdnem elesett, úgy érezte, a szívét egy vákuum szippantja be. A fiú hangja nyugodtan ült meg a térben, kitöltötte azt, simogatta a fülét – és el is borzasztotta.
- A frászt hozod rám... - megfordult, és Kai valóban ott állt. Mögötte óriás fenyvesek alakjai ringtak a mindent felemésztő sötétségben, de akár a pokolból felszabadult kóbor lelkek is lehettek... Az egész zavarosnak tűnt.
- Bocs – vont vállat.
- Nem láttál erre valakit... kószálni? - kérdezte váratlan indíttatásból.
- De – bólintott komoly arccal. A szeme szinte világított, az ajkai penge vékonyra préselődtek össze, a testtartása semmit sem árult el. Lazán, kényelmesen állt, nem érezte magát feszélyezve, úgy, mint ő, Rainbow...
- Igazán? - kapott a szaván. - Csak mert... nem tudtam elaludni. Mindenféle zajokat hallottam... Kiborító...
- Téged láttalak.
Rainbow felnyögött. Fájdalmas arccal, lesújtó pillantást vetett rá. Kai felnevetett.
- Ne szívass! - hordta le a lány.
- Szóval hallucinálsz... - dünnyögte, és körbenézett. - Ha ezt elmondom Margotnak... Meg azt is, hogy rohamod volt és kijöttél a tilalom ellenére...
- Micsoda? - az arca eltorzult, a hajába túrt. Ideges lett. Ellenség... mindenütt, mindenhol.. akárhová megy, ellenségekbe ütközik. Hűvösen, higgadtan kérdezte hát: - Tényleg megtennéd?
Kai megint nevetett. Egészen sajátságos humora van – állapította meg Rainy.
- Nem.
A lány mélyet sóhajtott. Tücskök ciripeltek, és a kaparást, meg a sírást már nem is hallotta. Igazából akkor szűntek meg a hangok, amikor kikelt az ágyból. Lehet, hogy mégiscsak hallucinált...?
- Én nem vagyok bolond – mondta, mintha bármi jelentősége is lenne.
- Óh, ismered a mondást, nem? Minél inkább próbálod elhitetni magadról, hogy normális vagy...
- … annál kevésbé hiszik el – fejezte be.
- Ott a pont – mutatott rá Kai.
- Körbevezetsz? Egy kicsit... - kérte a lány.
Kai elhúzta a száját.
- Nem szívesen – mondta könnyedén, semmiféle szégyen nem bujkált a hangjában.
- Akkor megyek egyedül – vont vállat.
- Nem tartózkodhatsz itt! - szólt rá erélyesen.
- Te is itt vagy – bökte oda szúrósan.
- Az... tök más.
Rainbow agyában különös gondolatok kergették egymást. Egészen megfelejtkezett a kioktatásról, és az ellenszenves viselkedésről... és már-már lágyan kérdezte Kai-t.
- Te... élsz a farmon?
Kai rámosolygott. Melegen és olyan barátságosan, amely semmissé tette az iménti viselkedését. Rainbow végképp nem tudta ezt hová tenni... talán viselkedési zavarai vannak?
- Időtlen idők óta... Na gyere! Sétáljunk...
Elindult, s várakozón pillantott hátra a válla felett. Rainbow kelletlenül követte. Még véletlenül sem a kikövezett kis utakon haladtak.
- Valójában nincs itt sok látnivaló – kezdett bele Kai. Gépiesen beszélt, mindenféle lelkesedés nélkül, ezért a lány közbevágott.
- Hé. Nekem nem kell idegenvezetőt játszanod, ha nincsen kedved...
Kai elmélázott. Aztán mosolyra húzta a száját.
- Van kedvem. Legalább... addig sem unatkozom. Vagy nem érdekel? Mert akkor hagyjuk. Nyilván azt hiszed mindenkit én pesztrálok mikor idejön. Tévedsz – most megállt, a világosbarna szemekből sütött az öntudat. - Ezek itt őrültek – világosította fel a lányt.
- Tudom, magam is rájöttem – bólogatott.
- Nem! Úgy értem igazán bolondok! - Kai arca ragyogott a sötétségben. Sápadtsága versenyre kélt a Holddal, de túlragyogta azt.
A mögötte lévő padhoz táncikált, valami elképesztően légies mozdulatokkal, és lehuppant rá.
- Gyere ide! - egyik kezét Rainbow felé nyújtotta, aki bizonytalan léptekkel indult meg felé. Árnyak között sétált és nem tudta mi vár rá. Félt és egyszerre vágyta azt, hogy valódi veszélybe kerüljön.
Itt vagyok, az isten háta mögött. Egy diliházban. Egy elhagyatott diliházban. Egy beteg fiúval, hajnalban, kettesben. Ha eddig még nem történt meg, most biztosan elment az eszem.
Megállt Kai előtt. Várt.
- Látod azt a házat? - Rainbow megpördült, aztán értetlenül nézett vissza Kaira, s közben azt gondolta, a srác valóban bolond.
- De hiszen ott lakom. Nem vagyok hülye, persze, hogy látom...
- Nem azt – nevetett fel hátra vetett fejjel. - Jobb felé... egészen arra.. még még...
Rainbow aprót sikkantott izgatottságában.
- Baszki! Hiszen alig látszik! Csak...
- Válogasd meg a szavaidat, kérlek. Visszataszító egy hölgytől – Kai lehunyta a szemeit, arca kisimult. Rain felvonta a bal szemöldökét.
- Szóval csak a mécses látszik...és talán...az egy ablak?
- Az.
- Furcsa... mert a másik ház körvonalai akkor is kivehetőek. Elmosódottan, de kivehetőek, és ezek a kis lámpácskák – bökdösött sorra a kertben elszórt fényekre – mindenütt megtalálhatóak. Optikai csalódás talán?
- Az ott a Sötét ház – mondta a fiú.
- Sötét ház... - ismételte, s megborzongott. A gerincén felálltak a pihék, meg a tarkóján is. Átölelte magát. - Miért hívják Sötét háznak?
- Mert... talán...hát... tudod... mert Sötét?! - forgatta a szemeit Kai.
- Igen. De én nem csak ezt érzem. Valami rossz van odabent, igaz? Valami rémes...
- Túl sok Stephen Kinget olvasol.
- Nem szoktam olvasni...
- A súlyosabb esetek laknak a Sötét házban. És az ápolóik.
- Súlyos esetek? - kerekedett el a lány szeme. - Itt?! És én meg egy ápolót sem láttam... azt hittem ez afféle... természetbarát, gyógyszermentes kettyó. Szóval érted... vannak olyanok akik a rákot sem kemóval gyógyítják.
- Értem mire gondolsz – biccentett. - De akármennyire is fáj elfogadnod, ez egy kórház. Hivatalosan is, bár már nem fogad több vendéget. De attól még kórház.
- Akkor én...? Bassza meg... ez így... szar! Annyi mindent tudnék kérdezni! És aztán megint rájönnék, hogy nem tettem fel mindet. Egy perccel tovább sem tudok itt maradni...
- Ne akadj ki! Válaszolok a kérdéseidre... De előbb hallgass végig, lehet, hogy nem is kell majd kérdezned.
- Jó... - Rainbow leült. Először a pad másik szélére, aztán kissé közelebb húzódott. Kai nem nézett rá, miközben mesélt. A lassan pirkadó eget bámulta, és a dombok tetejét, melyek fokozatosan bukkantak elő a fojtó sötétből.
- A két ház nagyon régi. A Sötét ház egy istállóból lett átalakítva, és mint mondtam, a súlyosabb eseteket gyógyítják itt. Persze a Nem-bánta-Lakban is elég reménytelen szerencsétlenek tengődnek. Ott van például Lenora. Tegnap reggel láthattad őt, ott ült a kanapén. A dagi lány. Megrögzött evő. Ha bánatos eszik. Ha boldog eszik. Egyszer beszélt róla... akkor azt mondta, az étel egyszerűen kitölti a lelkében tátongó ürességet. Mire Margot azt felelte: azt egy barát is kitöltené. Lenora meg elmosolyodott: nekem az étel a legjobb barátom.
Néha persze rájön az öt perc, olyankor gyűlöli magát, és elhatározza, hogy fogyókúrázni kezd... aztán persze jön a magányérzet. És az evés. Ördögi kör.
- Te jó ég.... - a lány teljesen elhűlt. Kai rásandított.
- Lehet, hogy jó hatással leszel rá. Ti evési zavarosok jól megértitek egymást.
- Nem vagyok evési zavaros.
- Meg őrült sem – vigyorodott el, s még mielőtt Rainbow sértődötten visszavághatott volna, folytatta. - Aztán ott van Riku, egy finn srác. Alapvetően hányingerem van már attól is, ha csak megszólal. Olyan mézes-mázos, behízelgő kis bájgúnár, hogy az embernek kedve lenne... - Kai nevetve olyan mozdulatot tett, mint aki épp' eltöri Riku nyakát. - Aztán huss, egyik végletből a másikba! Két másodperc leforgása alatt Riku kikel magából, ontja a szitkokat, káromkodik, vérről, erőszakról és perverz dolgokról beszél. Persze teljesen ártalmatlan...
- Hová kerültem én...? - Rainy felhúzta a lábait, átkarolta a térdét, és fejét ferdén hajtotta rá. Kai profilját bámulta, a fiú meg csak beszélt és beszélt. Merengve nézett előre, ajka végig felfelé görbült. Tökéletesen kiegyensúlyozottnak és elégedettnek tűnt. Mint aki szeret itt lenni, és a betegekről is szeretettel beszélt.
- Még nincs vége. Ott van Bernadeath! Ó, ő a kedvencem. Imádom a csajt. Most huszonkét éves, bár nem látszik rajta. Valahogy olyan... kortalan. És jelentéktelen, mégis csodabogár. Nem tudom...
- Mióta él itt?
- Tizenkilenc éves kora óta. Mondd csak, Rainbow... Istenem, bocs, de erről folyton egy póniló jut eszembe...
- Akkor hívj Rainynek – morogta sötéten. - Vagy Rainnek...
- Rain – bólintott Kai. - Ez már komolyan hangzik. De hozzád túl komoly, szóval maradjunk csak a Rainbownál.
- Te...!
- Shh – pisszegett. - Figyelj csak. Szóval mondd csak, Rainbow, te azért kérdezgeted ennyit a jelenlévők itt tartózkodási idejét, mert félsz, hogy netán itt ragadsz? Ugye így van? Mondd, hogy a nagy Kai beléd lát és így van!
- Hagyd már! - legyintett türelmetlenül. - Én nem fogok itt ragadni...
- Hát jó. Bernadeth tizenkilenc évesen jött ide... Egy halál és vármániás idiótaként.
- És azóta javult az állapota? - érdeklődött reménykedve.
- Nem.
- Ó.
- Komolyan. Nem tudok mit mondani róla... Első blikkre olyan, mint egy bekattant gótikus liba. De... Bernadeth igazán mély. És ezt a mélységet embernek lehetetlen feltárni.
- És Adrian? - kérdezte hirtelen ébredő kíváncsisággal. - Ő Margot fia, nem? Mindig ilyen...
- Tahó? Ja.
Rainbow elcsendesedett. Felidézte Adrian arcát... gyönyörű arc volt. Gyönyörű szemekkel. Gyönyörű, de rideg szemekkel.
- Nem... ő nem tahó. Csak... hideg.
- Mint a jéééég! - Kai hevesen gesztikulálni kezdett. - Ja. Ő a Sötét házban dolgozik. És hát, mit ne mondjak, tökéletesen beleillik a környezetébe.
- Miért?
- Mert sötét. Mint az éjszaka.
- Nekem értelmesnek tűnt.
- Látszat – intett lekezelően.
- Kai... Nem beszélsz nekem róla?
- Ha akarod. Figyelj... Adrian jobban kötődik ide, mint bármelyikünk. Ha ő nincs, akkor ez a hely sincs. Volt egy kis családi zűr, Margotnéknál. Még nagyon régen, de ez az, amiről nem fogok veled beszélni... a lényeget viszont elmondhatom. Adrian nagyon durván leamortizálódott pszichikailag. Margot meg lelépett vele a városból, és megvette ezt a helyet. Felújításra szorult, de megérte. Jó levegő, béke, nyugalom... és Adrian lassan rendbe jött. Vagyis Margot szerint. Ekkor Margot új alapokra helyezte az életét. Afféle magánkórházat nyitott itt.
- Ez baromira érdekes – hümmögött Rainbow. - És félelmetes is.
- Miért?
- Mert itt vagyok – rázta a fejét. - Ez abszurd. Haza akarok menni...
- Hát... - nézett a szemébe Kai, és Rainbow úgy érezte, hogy attól a tömény érzésnek a mennyiségétől, amely Kai tekintetében kavargott, menten összeroppan. Az érzés hamar elmúlt, mert Kai levette róla a szemeit. - Jó neked, hogy van hová – mondta végül. Mert nekünk nincs hová. Nekünk ez az otthonunk.
- Te annyira másnak tűnsz.
- Mint?
- Mint azok, akikkel találkoztam eddig. Mármint itt...
Kai vállat vont.
- Tudod mit mondok én erre? Azt, hogy valahol mind ugyanolyanok vagyunk. Még azok is, akik különcnek hiszik magukat. És azok is, akik tényleg azok.
Rainbow egy pillanatra elszégyellte magát. Hiszen ő is különcnek tartotta saját személyét... most viszont az öklét a szájához kellett préselnie, hogy ne zokogjon fel.
- Sírj nyugodtan – suttogta Kai. - Tudom, milyen érzés ezt hallani. És tudom, hogy nem vagy dilis. Csak egy kicsit zavarodott... és félsz helyre rakni a dolgokat.
- Úgy beszélsz, mint egy százhúsz éves öregember – mondta sírós-nevetős arccal.
- Pedig csak tizenhét vagyok – mosolygott sejtelmesen.
Rainbow csaknem kinyögte:az ki van zárva! Kai szemei legalább... száz évesek voltak. Ha nem több.