Margot szeme éberen figyelte Lenora ügyetlen mozgását. A kopott, szakadt farmer, és a favágóing mellé most kicsiny, zöld kancsó társult.
- Légy óvatos! - intette rutinosan.
A lány a szájába tömött egy marék chipset, amit a nadrág zsebébe rejtett titokban.
- 'i bajo' lehetne locsolás közbe'? - kérdezte teli szájjal, és megvonta a vállát.
Margot ráhagyta, a lány pedig hamarosan eltűnt a kertben. A többiek még csak most ébredeztek.
Jéghideg kéz ért meztelen alkarjához.
- Szent ég! - sikkantott fel. Bernadeth leutánozta. Aztán még hangosabban... aztán... - Sh! - pisszegte le Margot. Kai, te meg...!
- Kaiii! - Bernadeth végképp felébredt. Búgva suhant Kai felé, a nyakába vetette magát. Cserepes, vékony száját a fiú arcbőrére tapasztotta.
- Szia Bern – köszöntötte mosolyogva. - Bocs, Margot, nem akartalak megijeszteni...
- Persze.
- Csak szólni akartam, hogy elmegyek.
A nő elhúzta a száját.
- Tudod, hogy nem örülök neki.
- Tudom – bólintott komoly arccal. Bernadeth még mindig a nyakában csüngött.
- Főleg most – jelentőségteljes pillantást váltottak.
- Mi van most? - érdeklődött Bernadeth.
- Cselekvésidő – nézett rá szúrósan Margot. - Úgyhogy menj és segíts Lenorának, vagy találj ki más elfoglaltságot. Mondjuk menj át és kérdezd meg Jane-t, hogy miben tudsz neki segíteni!
- Jó – hajtott fejet, és végre eleresztette Kait.
Egy utolsó, mindent tudó tekintettel sújtotta a srácot.
- Bernadeth, ígérd meg, hogy kedves leszel Rainbowval, még helyettem is!
- Jó – bólogatott, hangja üresen és semmitmondóan csengett. Olyan volt, mint egy vízbe dobott kavics. Hamar elsüllyedt és aztán már senki sem emlékezett rá...
Bernadeth távozott a bejárati ajtón.
- Hajj – sóhajtott Margot fáradtan. - És még el sem kezdődött a nap... Mikor jössz vissza?
- Nem tudom – rázta a fejét. Mereven bámulta a fapadló szálkáit, mintha az apró barázdákban akart volna elveszni.
- Nem örülök – ismételte Margot. - Nagyon nem!
- Muszáj! - fakadt ki Kai. - Most tényleg muszáj!
- És mit mondjak majd Rainynek? Hová tűntél? Mikor is leszögeztem neki, hogy a birtok területét tilos elhagyni!
- Miből gondolod, hogy kérdezni fogja? - vonta fel jobb szemöldökét, de aztán szélesen elmosolyodott. Margot visszamosolygott rá.
- Körülbelül két órája feküdt le aludni... odakintről jött. És én tudom, hogy veled volt.
- Nem velem volt – vont vállat. - Sétáltam a birtokon... hé, esküszöm, hogy csak a birtokon! Tudod, drága Margot, hogy az engedélyed nélkül sosem hagyom el...
- Elég legyen! - rázta le Kőszívű Margot a hízelkedő szavakat, mint ahogyan a kutya rázza ki a bundájából a vizet.
- Szóval én csak sétálgattam. És ő is sétálgatott.
- Kérdezgetett téged, ugye?
- Persze – tárta szét a karját. - Az lett volna a fura, ha nem kérdezget.
- Hát persze – dünnyögte.
- És te?
- Általánosságokat mondtam. Olyasmiket, amiket úgyis megtud, körülbelül két hét után. A többiek hülyeségei, kis történelem... ilyesmik.
- Ezt tőlem is kérdezhette volna – jegyezte meg Margot. - Tetszel neki, igaz? - kérdezte lágyan.
Kai különös arckifejezést öltött. Arca kisimult, a szemei fáradhatatlanul ragyogtak. Az íriszében kavargó barna árnyalatok melegséggel vonták körbe a fiút.
- Nem'tom. Adrian az tetszik neki. Hiba volt ebbe belemenni, Margot – szólt végül. - Idehozni egy teljesen épelméjű lányt... Te, mi lesz ha Adriannak megtetszik?
- Adrian sohasem közeledik az őrültekhez, ezt te is tudod – legyintett.
- De ő nem őrült.
- De ő ezt nem tudja – kacsintott. - És nem fogja annyira érdekelni a lány, hogy ez ki is derüljön...
- Ki tudja? Rainy csinos. Bár kicsit soványka, de csinos...
- Soványka? Anorexiás!
- Ugyan már. Az itt olyan, mint egy megfázás, nemde?
Egymásra mosolyogtak. Kai képéről eltűnt a vigyor.
Még lezuhanyzott, átöltözött, meleg pulcsit rejtett a hátizsákjába, és szendvicset, aztán... eltűnt.

Rainbow nagyot nyújtózott.
Ideje kipróbálni a zuhanyzót – gondolta magában, és a bőröndjéből előtúrta a törülközőjét, meg tiszta ruhákat. Még mindig nem szánta rá magát, hogy a szekrénybe pakolja a cuccait. Az annyira... beletörődő lett volna.
Fürdőpapucsot és köntöst öltött. Lassan sétált, nem tudta, ki alszik még, és ki nem, de semmi esetre sem akart bolondokat felkölteni... Ki tudja, még a végén valamelyik hisztérikus rohamot kap és rátámad... Még belegondolni is rémisztőnek hatott!
A zuhanyzó tetszett neki. Határozottan nem olyan volt, mint a kórházi fürdők. Itt csak két kabin volt, azok is hidromasszázsosok, olyan igazi otthonos, rózsaszín csempékkel, süppedős, puha, vízfelszívós szivacsszőnyeggel és halacskás fali díszekkel.
Fogat is mosott, és a szív alakú tükörben sokáig szemlélte az arcát. Kaira gondolt, és az éjszakára. A bizonytalanság megmaradt, de a félelem elmúlt.
Talán... még jót is tesz majd egy kis pihenés. Semmi tanulás. Csak három hónap. Aztán ősszel visszamegyek, és folytatok mindent... tiszta fejjel. Igen...
Ez némileg jobb kedvre derítette. Bár nem így képzelte el a nyarat...
Alessával, meg a többiekkel sok paryt terveztek, még több szintetikus anyaggal és még több pasival. Összeszorult a gyomra.
Előbb-utóbb szembe kell majd néznie velük... és abban a pillanatban rájött, hogy minél később érkezik el az a pillanat neki annál jobb. Tehát mindent összevetve most védett helyen van. Távol a civilizációtól...
Maga sem tudta miért, de elkezdte feltupírozni a haját.
Mikor végzett, felkarolta a dolgait, és meglepetten konstatálta, hogy az egyik törülközőtartó alatt az ő neve virít. Gondolkodás nélkül feltette rá száradni nedves törölközőjét, majd kiment.
Margot éppen Riku társaságában készített ebédet.
- Sziasztok – köszönt rájuk Rainbow határozatlanul.
Riku szőke fürtjei helyett most a fiú szemei mosolyogtak rá.
- Madárcsicsergős jó reggelt, hölgyem – rávillantott egy világító mosolyt.
- Jó reggelt – felelte Margot hátra sem pillantva. - Segíts nekünk ebédet készíteni! - jött a parancs.
- Rendben – bólintott ő.
Ismerős dallam ütötte meg a fülét.
- A mobilom...
- Vedd csak fel – mondta a nő. - A kaja nem szalad el... Hat főre kell elkészítenünk, még délután három előtt.
Rainbow a zsebébe nyúlt, és visszaoldalgott a folyosóra. Gondosan bezárta maga mögött a nappalira nyíló, faajtót. Szívéhez kapott.
James...
Reszkető ujjakkal vette fel, a fülére szorította.
- James...? - lehelte.
- Haló? Rainy...? Ott vagy?
- James – ismételte, immár jól hallhatóan.
A fiú hangja olyan selymesen simult a fülébe... nem is hitte, hogy ennyire hiányzott neki. De...Pontosan tudtam. A szemébe könnyek szöktek.
- Igen... Én vagyok.
Nem tudott mit felelni. Egyszerre járt örömtáncot a szíve, és egyszerre gyásztangót.
- Rainbow?
- Itt vagyok. Bocs. Nem jutok szóhoz.
James szívszaggatóan mély sóhajától recsegett kissé a vonal.
- Hiányzol – mondta. - Rémesen hiányzol.
- Ó James! - most már patakokban folytak a könnyei. - Te is nekem, te is nekem! Legalább nem gyűlölsz... Jaj.
James felhorkant.
- Gyűlölni? Fel sem fogtad, hogy miért csináltam mindent, ugye?
- De, én tudom, hogy féltettél, meg ilyesmik... - hadarta érdektelenül. Önzősége vadul követelte magának James szeretetét és törődését.
- Meg ilyesmik?! Rainbow, én majd megdöglöttem az aggodalomtól! - mondta mérgesen. - És igen. Jeremy kurvára megérdemelte, amit kapott. Ahogyan az a két ribi is jobb helyen van a javítóban. És még örülhetsz, hogy idejében kiszálltál és nem végezted ott...
Rainbow keserűen felnevetett.
- Nem, James. Én egész' máshol végeztem – szólt szomorúan.
Rövid szünet következett, aztán James izgatott zihálását hallotta.
- Tudtam... anyád gyanúsan tagadott le téged!
- Te voltál nálunk? - döbbent meg.
- Igen. Kétszer. Tegnap este... és ma reggel is.
- Anyád azt mondta, hogy fertőző vírusod van. Mire azt feleltem nem érdekel... de ő lerakta a kaputelefont. Ma reggel meg direkt az ablakod alá mentem. És vártam. De a szobádból semmi fény, semmi üvöltő zene... pedig máskor már az utca felénél hallom...
- Jaj, James – sírt fel megint. - Ha tudnád... Közelebb vagyok Grönlandhoz, mint Grazhoz.
- Te jó isten – szinte látta maga előtt, ahogyan James fehér bőre még inkább elszíntelenedik, és ahogyan a kék szemei kiguvadnak. - Hová küldött az a bolond nő?
- Pont oda, ahová ő való – morogta.
- Ugye nem adott nevelő szülőkhöz?
- Hát majdnem.
- Jaj, ne őrjíts! Hol vagy?!
Rain kínjában elnevette magát, aztán vékony, lányos hangon fakadt dalra.
- Sweeeet hooome Alabamaaa, where the skies are so blue...
- Alabamában vagy?! - hördült fel.
- Ja. Pine Appleben.
- Úh. Még csak nem is hallottam róla...
- Nyugi. Ezelőtt én sem... Ne tudd meg. Állatira durva hely. Ez egy diliház. Szó szerint. Magánklinika, állítólag anyám nagy pénzeket csengetett ki azért, hogy itt hozzanak rendbe... Szerintem meg szimplán arról van szó, hogy házon kívül akart tudni.
- Durva – James elgondolkodott. - Bár... lehet, hogy jót fog tenni neked... őszintén mondom.
- Lehet – felelte foghegyről. - De nem'tom, James. A főmufti nem úgy fest, mint egy pszichodoki. Érted, semmi kezelés, terápia, meg gyógyszerek. Ellenben van itt egy rakás bolond, egymás hegyén, hátán.
- Rákeresek a neten – ígérte. - És még hívlak.
- Ajh, ne tudd meg, mennyire hálás vagyok!
- Ez csak természetes. És ugye eszel rendesen?
- És mondd... - mohón kapott James szavain, képtelen volt ellenállni a kísértésnek. - Nem tudnád megszerezni Jeremy új számát? Csak, hogy beszélhessek vele...
- Szia Rainy. Vigyázz magadra!
Lerakta. Rainbow fogát csikorgatva tért vissza a konyhába.
- Minden rendben? - kérdezte Margot.
- Hát persze – felelt, de közben majd' szétvetette az ideg. Margot végre felé fordult.
- Jobb, ha őszinte leszel velem.
- Őszinte voltam! - csattant fel.
- Akkor jó – nézett a szemébe. - Mert, csak, hogy tudd: jogomban áll elkobozni a telefonod, ha úgy látom, hogy a régi környezeteddel való érintkezés hátráltat a gyógyulásodban.
Rainbownak meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, hogy ne essen össze.
- Nos? Még mindig úgy érzed, hogy minden rendben van? - szadista mosoly jelent meg Margot arcán.
Hogy ne beszélhessek Jamesszel...? Hogy ne tudjak semmit Jeremyről...? Nem.. az nem lehet.
- Egy régi barátom hívott... - kezdte.
- Riku! Kavard meg a szószt! - suttogta Margot csillogó szemekkel. - Folytasd, drágám!
- Megkérdezte hogy vagyok és hol vagyok...
- És ez kavart fel ennyire?
- Nem.
- Hát?
- Elkértem tőle... a szerelmem telefonszámát. Az újat. Mert... azóta megváltozott a száma, és nekem beszélnem kell vele.
- Miért kell?
- Mert még mindig szeretem.
- Mióta van új száma?
- Hát... úgy... néhány hete. Nem tudom pontosan...
- Ez milyen eseményhez köthető?
Jesszus – gondolta Rainbow. Ez a nő vagy maga is beteg, vagy kitűnő érzéke van hozzá, hogy mire kell rákérdeznie.
- Riku, nem kell annyi bors! - szólt hátra, de szemeit le sem vette a remegő Rainbowról.
- Kai hol van? - kérdezte akadozva a lány. Úgy érezte, szüksége van valakire, akiben bízhat. És maga sem értette miért, de Kait ilyen személynek vélte. Egy tiszta, rendezett foltnak ebben az új káoszban. Bár őt sem értette.
- Elment. De most én kérdezek. Úgyhogy mesélj nekem, Rainbow. Időnk, mint a tenger...