Fáj a kezem az írástól. A gyomrom meg ettől a fűszeres szartól... Mindegy is.
Minden mindegy, mert itt vagyok, távol az otthonomtól, távol az életemtől, önmagamtól... Ki is az az én?
Megijedtem egy idegen nőtől. Szánalmas volt... ahogyan rám bámult, a hatalmas szemeivel, az egész örvényleni kezdett. Olyan volt, mint a kibaszott tenger, komolyan... Azokban a másodpercekben kellett rádöbbennem, hogy Margot nem különleges kisugárzású, természet feletti személy. Egyszerűen félelmetes. Én pedig túl gyenge vagyok/voltam ahhoz, hogy szembe szálljak vele.
Eleinte zavarban voltam. Borzalmasan zavarban, de mindahányszor elkaptam a pillantásom, vagy lesütöttem a szemem, ő rám szólt, sőt, néha kiabált. Miféle terápia ez..?!
És... te jó ég... az a szőke, mocskos szájú srác... mindent végighallhatott. Még most is alig kapok levegőt, de érzem, hogy később képtelen leszek leírni. Ha nem írom le, az azt jelenti, hogy még mindig nem tudok szembe nézni vele. És ha itt és most nem... hát akkor hol és mikor?
Az a buli volt a legdurvább mind közül. Akkor már fogyni kezdtem, bár az eredmény nem rítt ki szembetűnően. Furcsa belátni, de azt hiszem... azt hiszem normális alkatom volt.
Természetesen az új barátaimmal mentem bulizni a hétvégén, és nem Jamesszékkel, a megszokott klubba. Hívtak. Többször is. De én tudtam, hogy ha velük tartok, esélyem sincs rá, hogy legyek valaki. Hogy... engem is észrevegyenek. Emma majd ott táncol, némileg becsípve, de azért még öntudatánál – és fél óránként leszólítja majd valaki. És a többiek is mind. Én meg berúgok, hogy egyáltalán fel merjek állni a székből. Aztán persze mikor a jókedv és bátorság illúziójának hullámai ellepik az agyamat, akkor vágom a figurákat, a pofákat, a laza mozdulatokat és mindenki jófejnek tart. Hurrá.
… majd hajnal körül a toalettkagyló fölé görnyedve okádom ki a belemet. Pont, mint azon az éjszakán, amikor Alessával először találkoztam. Fordulópont volt. Mérföldkő. Kár, hogy a fejemre zuhant.
Fogalmam sem volt, hová visznek. Ültem a kocsiban, és az első csík speed lassan felpörgette a szívemet. Citrom illatú füst szállt az arcomba, cigit dugtak a számba, valami ízesített dohányú vackot. A zene stílusos lágysággal lebegett a kocsi fülledt, illatosított légterében. Ők nem azok a feltűnően üres kölykök voltak. Nem.
Jeremy mellettem, a karja a vállamon... a másik meg Ella csontos combján. A szívem kétszeresen fájt. Egyrészt, mert mint kiderült Jeremy nem egy monogám típus. Na persze, én lovalltam bele magam, ő nem ígért semmit. Jeremy igazából nem sokat beszélt. Édesen mosolygott, néha rágyújtott egy jointra. Ritkán szólt, de ha megtette mindenki odafigyelt rá.
És most ott ültünk, a kocsi hátsó ülésén, és Ella úgy bámult ki az ablakon, mintha az ég világon nem történne semmi...
Jómagam persze másként éltem meg a jelentéktelen helyzetet. Graz éjszakai fényei bizsergették a bőrömet, a puszta látványuktól felgyúlt bennem a szenvedély. Csak magamnak akartam ezt a fiút. Csak magamnak akartam Ella keskeny derekát, szúrós, erősen kiálló csípő -és kulcscsontjait, a hosszú arcát és lábait... És még a fiúsan hegyes melleit is.
Elmosódott piros és sárga fények húztak el mellettünk, ahogyan az autópályán téptünk. Alessa ült az anyósülésen, Jay vezetett. Alessa időnként hátra pillantott, és rám mosolygott. Néha mindent tudóan, néha sokat ígérően, de én valósággal szerelmese lettem a mosolyának. Úgy éreztem, hogy megmentett engem.
- Ez lesz az, nem? - dünnyögte Jeremy mellettem.
Jay lassított, és kinézett az ablakon. A háztömbök egymást mellett sorakoztak, szorosan. A kapualjakban non-stop boltok, s éjszakai bárok neonfényei villództak. Elmosódottan drótkerítés körvonalai rácsozódtak a retinámon.
- Aha – mondta szórakozottan. - Hé, Rainbow, minden ok?
Összerezzentem. Ránéztem.
- Persze. Miért?
Jay hosszasan fürkészett, aztán megrázta a fejét.
- Csak úgy.
Ellával egymásra mosolyogtunk. Vele sem beszéltem túl sokat. De mindig mosolyogtunk egymásra, és olyan szép pillantásokat váltottunk, mint a szerelmes párok. Irigykedtem rá, de nem akartam, hogy megtudja.
Hideg volt odakint. A kocsi melege után csípte a bőröm a levegő. Összekucorodtam. Fáztam.
- Enned kéne – mondta komolyan Jay.
- Hűvös van – vontam vállat, pedig tudtam miért fázom.
- Hagyd már! - lökte meg a vállát játékosan Alessa. - Nem kisbaba már. Félted, hogy nem kajál, de azért Reginát a szájába nyomod! - forgatta a szemeit. (A Reginát, a Regenon Retard nevű fogyasztószerre használtuk)
Jay egészen apróra összehúzta magát – ami már önmagában véve is fura látványnak minősült, a maga, széles vállú sráctól. És a jellemét tekintve is különösen hatott. A neppereknek nincsen lelkiismeretük. Ez az egyes számú törvény, amit el kellett sajátítanom az új világban.
Elindultunk. Jól láttam. Drótkerítés volt. Méghozzá öt méter magas, a tetején szögesdrót, tüskékkel. A hatalmas fémajtón óriás, vörös betűkkel állt a hirdetés:
Magánterület. Belépni szigorúan tilos!
Nagyot nyeltem, az adrenalintól csillogott a szemem, az az egyetlen csíkocska speed lassan elpárolgott a véremből, de az érzés, hogy érzem az életet, a lüktetést, a szívdobogásom és a vénám pulzálását... leírhatatlan volt.
- Mi ez a hely? - kérdeztem Alessát, miközben elindultunk hátrafelé, megkerülve a tömböt. Szürke köd gomolygott az épületek között, az ég is szürkén húzódott felettünk, bár lassan egészen sötétszürkébe kapaszkodott, és az első csillagok fényei néhol felderengtek – ott, ahol a felhők kissé felszakadoztak.
A beton illata eső után. Imádtam.
- Rave partyhely – vigyorgott Alessa.
- Hű.
Megálltunk egy lyuknál. Pontosan embernagyságú lyuk volt, mind magasságra, mind szélességre. Felnéztem, és az épület vészjóslón betontömege fenyegetőn magasodott fölém. Az ablakai mint ezernyi sötét pupilla bámultak vissza rám, némely tükrében még láttam is az alakunkat. Hátborzongató volt.
- Kihaltnak tűnik – jegyeztem meg, ám abban a pillanatban újabb arcok tűntek fel mögöttünk. Nem köszöntek ránk, de mosolyogtak. Bemásztak a lyukon.
- Olyan mint egy elhagyatott irodaház... - motyogtam.
- Valami olyasmi – biccentett Jay. - Hölgyeké az elsőbbség – közölte aztán. Alessa bemászott.
Gondoltam, hogy előre engedem Ellát, de ő csak titokzatosan mosolygott, és félreállt. Néhány másodpercig így álltunk, némán, aztán felsóhajtottam és átbújtam a résen. Féltem, hogy a kiálló drótok majd kiszaggatják a ruhámat... de ahogyan vigyázva emeltem az egyik lábam a másik után, meglepetten vettem észre, hogy... nincsenek kiálló, szúrós, éles részek. A nyílás mintegy direkt-szabálytalanul húzódó, szándékos hiba a kerítésen, szívélyesen fogadott mindenkit. Egész kis sor halmozódott fel mögöttünk.
Vörös szemek, tág pupillák... mobiltelefonból szóló techno-szerű zaj... A partyhangulat kezdett magával ragadni.
Alessa bevárt bennünket, én pedig jólesőn helyezkedtem el a társaság közepén.
Ahogyan átvágtunk a lebetonozott placcon, szinte éreztem, hogy összeprésel a levegő, a köd és ez a valamiképpen hideg pára. Leírhatatlan hangulatba kerültem, még a szemerkélő esőcseppek sem zavartak tökéletesre tupírozott hajamon.
- Hangszigetelt az egész – magyarázta Jay. - Semmit sem hallani idekint.
Az ajtóban két kidobó ember állt. A többiek valami apró kis kártyát vettek elő, mire az őrök beengedték őket.
- Ő velünk van – tette hozzá közben Alessa.
Beléptünk. A zene ritmusa azonnal felkapta a hátára a szívemet. Már a csigalépcsőben végződő rövidke, vörös folyosón is hallatszott a...
- Érezd a kibaszott basszust! - üvöltött fel Alessa, és karon ragadta Jay-t. A csajban már dolgozott a drog. Ella megérintette a kabátomat.
- Gyere – súgta, valahogyan még a zene foszlányain túl is tisztán hallottam lágy hangját.
- Hová?
Nem felelt. Mosolygott. Fekete haja borzasan, tincsenként meredt az égnek, míg frufruja egészen az álla alá lógott, szögegyenes, fényes tincsekként. A kék szeme csak úgy ragyogott. Az egész lány bódító szépségként volt jelen, és ki voltam én, hogy Jeremy meg közé álljak? Alessa és Jay eltűntek a lépcsőn, Jeremy meg tétován várt.
- Jöttök? - kérdezte.
- Nem – intett a fejével a lány.
A srác vállat vont.
- Odafent leszek. Megkeresem a többieket.
Ellát nem érdekelte. Kézen fogott, vékony, csontos ujjait az enyéim közé fűzte. A keze jéghideg volt. Lágyan vezetett, visszafelé. Azt hittem kimegyünk, de mikor egy csapat fiatal elhaladt mellettünk, vállal lökte be a folyosó falát – mint kiderült egy rejtett ajtót.
Sötétség borult ránk, de olyan igazi vaksötétség. Mielőtt megnyikkanhattam volna a fény, arany, szúrós fény – mindent elárasztott. Egy kicsiny kamrában álltunk, onnét nyílt a következő ajtó, amelyen átvezetett.
A háttérben andalító zene szólt, néhány karosszék sorakozott, a pultra egy félmeztelen nő könyökölt, és a körmét reszelte.
Döbbenetem még csak leplezni sem tudtam.
- Heló – köszönt Ella mosolyogva.
- Sziasztok – pillantott fel. Figyelmen kívül hagyta a látványomat, mint egy igazi profi.
- A tizenketteset, légyszi, ha még nem foglalt.
- Nem az. Pillanat.
Matatni kezdett a pult alatt, fémek csilingelését hallottam. Kitett elénk egy kulcsot.
- Jó szórakozást – mondta gépiesen.
- Gyere – lehelte Ella, én pedig szó nélkül követtem. Még láttam, hogy néhány bankjegyet hagy a pulton, úgy félfordulatában, de aztán már csak az ajtókat bámultam. Egymás mellett a falban, fémkeretes, nehéznek és biztonságosnak tűnő ajtók.
A tizenkettesbe mentünk, és amit odabent láttam megdöbbentett.
Egy üveg dohányszóasztal körül hófehér bőrkanapék, arrébb egy termetes vízágy, amelyen akár hatan is felértek volna. A falak élénksárgák voltak, a bútorok és az ágy borításai meg bordók. Szatén mindenütt. Egy kis polcon bilincsek, szőrös és sima, lovaglópálca, és mindenféle eszköz, egy másikon meg vibrátorok síkosítóval.
S szemközt, a falba építve, kilenc miniatűr képernyő egymás alatt, melyen bulizó, egy emberként hullámzó tömeg, fények, és drogmámor.
- A kurva életbe.
Ella óvatosan elnevette magát. Volt valami furcsa sikk a nevetésében, épp olyan, mint ami az egész lényét körbelengte. Ledobta a kabátját az egyik kanapéra, alatta csak egy, mell alá érő, halványkék top. A köldökében szintén kék, csillogó ékszer, lapos hasa láttán összeszorult a szívem. A fekete nadrág ehhez képest szolidan fedte el az egész lábát.
Az asztalon fehér por, előre felcsíkozva. Tíz csíkot számoltam össze.
- Kokain?
- A legtisztább.
Kiropogtattam az ujjaimat.
- Azt hittem ezt egy sima klotyóban is meg lehet oldani – próbáltam lazának tűnni.
- Nem sülsz meg? - kérdezte oldalra döntött fejjel.
- De – levettem a kabátom. Kezdtem magam rendkívül idiótán érezni.
A zsebéből szándékosan a célra készített szívókát vett elő. Látszott, hogy profi és eszében sincs papírpénz összetekerésével szórakozni.
Kényelmesen leült a kanapéra, és felszippantott egy csíkot. Ahogyan előrehajolt, a hasa alig gyűrődött meg. Kilelt a hideg az irigységtől.
- Ha nincs sajátod, odaadhatom az enyémet – ajánlotta kedvesen.
- Kössz – biccentettem. Mellé ültem.
Ugyan, mi történhet? - gondoltam. - Itt vagyunk egy szobában. Nyilván ad a stílusra, és nem akar igénytelenül, egy WC deszkáról kokaint szívni. Van ilyen.
Én magam is felrántottam egy csíkocskát, a por egészen az agyamba szállt, s mégsem, nyálkahártyám pajzsként feszült, abba ivódott bele a keserű, édes... világot mozgató méreg. A torkomon kisvártatva kesernyésen folyt végig. Kriháltam és undorodva nyújtottam ki a nyelvem.
- Ezt a részét én is utálom – mondta megértően. Italért hajolt a kanapé mellett lévő kicsiny bárszekrényből. - Jó lesz üvegből? - kérdezte az édes Martinira mutatva.
- Ennyit az igényességről – dünnyögtem.
- Hogyan?
- Semmi – legyintettem. - Csak... puccos ez a hely. Úgy értem... minek hoztál ide?
- Itt jobban tudunk beszélgetni – adta meg a választ, mintha ez magától értetődő lenne.
- Mennyibe került? Mégis...
- Az téged ne foglalkoztasson! - hajolt közel, lecsavarta a kupakot, és a számhoz illesztette a szélét. Hagytam, hogy megitasson.
Jólesőn sóhajtottam.
- Hmm. Furcsa.
- Én? Vagy a hely?
- Is-is. De... nem értelek.
- Nem is kell – nyugtatott meg.
- Azokon a képernyőkön... az itteni buli folyik? - érdeklődtem. - Egy régebbi felvétel?
- Élő – pontosított. - Csúcs, nem igaz?
- De. Mondd, neked nincs kedved táncolni?
- Majd később csatlakozhatunk – mondta ő – ha még lesz kedved - tette hozzá.
Miért ne lenne? Hiszen ezért jöttünk...
- Jó – hagytam rá végül.
- Te nem tartod különösnek? - tette fel a kérdést, miután hosszú másodpercekig csak bámultunk egymásra.
- Mit?
- Hogy eddig még sohasem beszéltünk egymással...
- Ja... hát... nem'tom. Elvégre még alig pár hete vagyok veletek... Nem ismerlek. Ahogyan más embereket sem... legalábbis nem olyan közelről.
- Aha. De Jay. Meg Alessa. Velük mindig elhülyéskedsz. Én olyankor csendben állok és figyelek.
- És mosolyogsz... - kortyoltam az italba.
Erre megint elmosolyodott.
- Mondd, hogy csinálod? - bukott ki belőlem. A kokain és az alkohol édes egyvelege feloldotta bennem a gátakat.
- Micsodát? - kérdezett vissza. A hangja bársonyos méznek tetszett akkor.
- Hát... nem véletlenül nem merek hozzád szólni. Az ilyen tökéletes lányoktól... mindenki tart. Vagyis... én. Én tartok – ismertem be.
- Tökéletes? - ívesen szedett, vékony szemöldöke a hajtövéig szaladt.
- Csak nézz magadra! - böktem rá. - Gyönyörű alakod van. Gyönyörű arcod. És ez a kisugárzás... ez ez... bámulatos. Kibaszott féltékeny vagyok rád, Ella! - nevettem fel, s ez jóval hisztérikusabbra sikeredett, mint akartam.
Hosszú másodpercek repültek tova ismét.
- Hát szerintem meg egyáltalán nincs igazad – rázta a fejét komoly arccal. - Gebe vagyok. Hízni akarok. Mellre! Jó, hasra is... legalább ne látszana ki a gerincoszlopom, ha behúzom a pocakom... A lábaim, meg mint két piszkafa...
- Ne mondj ilyet! - tiltakoztam hevesen. A szívókáért nyúltam, és egy újabb csíkot küldtem a halálba vele. Követte a példámat. - Én... - nagyokat szippantottam, hogy a fel nem tapadt porszemek is helyükre kerüljenek az orromban - … ölnék érte ha ilyen testem lenne!
- Csodás tested van – nyögte szárazon.
- Mi?! Nekem? - felröhögtem. Keserűen és fájdalmasan.
- Neked...
- Hülye vagy!
Magához vont, a tarkómnál fogva. Martini illatú leheletét éreztem az orromban, szemei kéken vibráltak előttem.
- Kérlek...! Engedd, hogy megmutassam, mennyire!
(09. 20.) Ella szájon csókolt, én pedig mondhatnám, hogy váratlanul ért, s sorakoztathatnék ide valótlan, ámde regényesen és nagyszerűen hangzó dolgokat. Hogy annyival jobb volt egy nő csókja, mint egy férfié, és, hogy az eddigi csalódások felgyülemlett szemétdombján, mint egy aranypénzt vettem észre a lányt és bele szerettem és...
- Mmm! - méltatlanul nyögve toltam el magamtól. Egymás szemébe néztünk, hosszasan, és az az édes, pajkos elegancia egy pillanat alatt tűnt tova. Számító, hideg kékség. Az maradt a helyén.
- Mi baj van? - kérdezte, de inkább hangzott sziszegő számonkérésnek.
- Nem vagyok leszbi. Se biszex. Jó?
Ella elhúzta a száját.
- Azt hittem szépen is tárgyalhatunk – mondta lassan. - De ha nem... hát nem.
A kezem remegett, ahogyan a szívókáért nyúltam, de Ella durván rántotta el előlem.
- Ne nézz többet Jeremyre.
Összeszűkült a szemem.
- Először le akarsz velem feküdni, idehozol egy kéjlakba, aztán meg parancsolgatsz nekem? Mire véljem ezt?
Ella kikelt magából. Felállt, idegesen járkálni kezdett, néha vetett egy-egy pillantást a képernyőkre.
Aztán kihúzta az éjjeli szekrény fiókját és egy fekete távirányítót vett a kezébe. Megnyomott egy gombot, mire a képernyőkön megváltozott az adás.
Mi voltunk rajta. A beérkezésünk pillanatától kezdve, visszajátszotta a történteket, egyelőre hang nélkül...
- Te... Szutyok ribanc! - a felismerés lángja hevesen lobogni kezdett bennem akkor, és a kapcsolat kettejük között már is világosabbá vált, mint a Nap...
Jeremy videóra vette azt, amikor először szeretkeztünk... na jó, dugtunk. Ella meg...
- Hah. Bagoly mondja.... - fintorodott el. Hirtelen már nem is tűnt olyan szépnek és tökéletesnek...
- Te küldted be a videót a sulimba! Te kígyó!
Elvigyorodott. Most már nem azzal a kecses kis mosolyával. Ez egy igazi, alattomos vadmacska vicsora volt. Egy vadászé. És az áldozat most én voltam.
- Én voltam – felelt félhangosan. Suttogott és mégis hangosan beszélt. Nem'tom hogy csinálta. De dögöljön meg...! - És ha még egyszer meglátom, hogy a közelében vagy... Kirúgatlak. Elküldöm ezt a felvételt anyádéknak. Sőt, még a szoba részletes, áfás számláját is hozzátok rendelem. Ismerlek... az ilyen magadfajta kis tinédzserpatkánynak ez kurva nagy szart kavar – cinkosan rám kacsintott.
- Fasszopó... - hörögtem, már képtelen voltam tisztán gondolkodni. Azokban a másodpercekben úgy hittem, hogy nekiugrom és széttépem a girhes, kahexiás testét. - Mi van, ti erre élveztek? Felveszitek, ahogyan dugtok, aztán meg mutogatjátok?
- Aha – bólintott nemes egyszerűséggel. - Tudod, nekem semmi bajom veled. És őszintén irigylem az alakod – fűzte tovább, miközben magára öltötte a kabátját, és az ajtó felé indult. Aztán a szeme, mint egy valódi kígyóé, résnyire húzódott. - De legyél bármilyen nőies és gyönyörű... te nem fogod elvenni tőlem. Mert ő az enyém!
És Ella elviharzott. Én meg csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség és arra gondoltam, milyen jó, hogy nem csábultam el, és nem nyaltuk ki egymást kölcsönösen. Az már a világörökség része lenne. Mint ahogyan az is, hogy egy kéjlakban szívtam kokaint, aztán meg csókolóztam egy nővel.
Vajon melyikünk a mániákusabb Jeremyt illetően...? S vajon melyikünk gyűlölte elvetemültebben a saját testét...? Már soha sem fogom megtudni.
Pár nappal később mentem csak újra iskolába. Valahogy nem akaródzott. És amikor beléptem... a barátaim nem jöttek oda hozzám. Leültem közéjük. Kurtán köszöntek vissza.
- Ötször hívtalak – mondta megrovón Emma. - Ötször.
- Tudom...
Aztán magyarázkodtam és lassan megnyugodtak. De James... James nem nyugodott meg.
S bár nem tűnt idegesnek, tudtam, hogy belül tombol. Rám sem nézett. A többiek nem váltottak jelentőségteljes pillantásokat, nem sandítottak egymásra és ebből arra következtettem, hogy nem tudnak semmit.
- James...? - próbálkoztam.
Semmi.
Hazafelé aztán a nyomába szegődtem. Egészen hazáig kísértem és faggattam. Kétségbeesetten kapaszkodtam az utolsó szalmaszálamba... Ugyan a többiek, Alessa, Jay, Jeremy és az új banda tagjai nem határolódtak el tőlem, de mégis éreztem, hogy a pókháló vezérfonala elszakadt. És ez nagyon megrémített.
Az pedig nem lehet, hogy egyedül maradjak... lehetetlen... egy szál magam... a szegény, kicsi, kövér Rainbow.
James nem csukta be maga mögött a kaput, hanem megvárta, amíg bemegyek. A lakásba is beléptem, illedelmesen levenni készültem a cipőm.
- Hagyd csak. Várj itt!
Bement. Mikor kijött, egy DVD lemezt tartott a kezében. Átadta, én pedig csodálkozón néztem rá.
- Ez mi? Talán én adtam kölcsön? James, igazán nem kell visszaadnod...! Csak mondd el, miért haragszol rám, jó? Beszéljük meg...
- Nem – intett. - Ez téged illet.
- Hát jó... De...
- Menj most el... nem akarlak látni.
Remegtem, rázott a hideg, és a lázam felszökött. Ez persze nem egy másodperc műve volt, a betegség ott bujkált bennem, de a hiányzásaim száma lassan elérte a maximum elfogadhatót. És most aztán igazán gyengének és betegnek éreztem magam.
Hazavonszoltam súlyosnak érződött testemet – noha akkor már tényleg le voltam fogyva.
Azonnal, ahogyan hazaértem, betettem a lemezt a lejátszóba. A puccos, franciaágyas szoba megjelent a tévén, Ella és én egymás után léptünk a képbe. Kirohantam hányni.

Máig sem tudom, honnan tudta Ella Jeremy címét, vagy, hogy honnét ismerte. Ennek több oka is van. Azóta ( mostanáig) nem beszéltem Jeremyvel. Valamint a társaságban sosem került szóba. Úgy tettünk mintha misem történt volna és ez így tökéletesen elégnek tűnt. Jeremy továbbra is vágyaim kielégítetlen tárgya maradt – de csak lapos oldalpillantásokat mertem rá vetni, valamint köszöntünk egymásnak. Még arra sem mertem nála rákérdezni, hogy tudja-e, történetesen a kis kurvája terjesztette el a mi szeretkezésünk felvételét az iskolámban – és most a legjobb barátom előtt is lejáratott. Beszari, gyáva alak voltam...
S most, hogy e sorokat lejegyeztem olyannyira szembekerültem önmagam árnyékával, hogy rájöttem... itt az ideje túlnőni rajta.