A kevéske vacsora, amit a gyomrába erőltetett, nyugodt álmot hozott. Egészen jó érzésnek tartotta a meleg étel kitöltő erejét a pocakjában, már nem fázott, és az a folytonos üresség sem kínozta odabentről.
- Lehet, hogy igazából olyan vagyok, mint Lenora? - Nem tudta, hogy hangosan mondta ki a kérdést, vagy csak álmodta.
Mókusok jelentek meg, a szoba falain mindenütt. A mókusoknál mogyoró volt, de nem rágták őket, hanem úgy tartották, mintha meg akarnák őt dobálni vele. Megkövezni, mint egy bűnöst. Az ártatlan mókusok...
És akkor embertelen ordítás hangzott fel, a mókusok szétszaladtak, ki az ablakrésen, a mogyorók pedig hangos morajjal gurultak szét a földön, kopogásuk az egész Nem-bánta-Lak-ot felverte tán.
Rainbow úgy ült fel az ágyában, mint a hamvasztókemencében a hullák, mikor összeég a hasizmuk.
- Nem vagy olyan – sziszegő hang hatolt a fülébe, hátra kapta a fejét. Az ablakrésen kellemes szél süvített be, a felforrósodott levegőt elzavarta a lány körül. Néhány mamutfenyő zord árnyéka derengett előtte. Máskülönben semmit sem látott. Se mókust, se egyebet. Újabb üvöltés, de ezúttal halkabban. Aztán keserves, mélyről jövő, s mély tónusú zokogás.
Felpattant. Az álom már nem kerülgette, gyorsan papucsba bújt és ahogyan volt, lábujjhegyen osont át a folyosón. A kert odakint csendesen üdvözölte. Megnyugodott. Maga sem tudta miért, és hogyan... de az a kezdeti, üres félelem, amely álmából hirtelen ébredve éri az embert, eltűnt. Próbálta kivenni a Fekete házat, de nem sikerült neki. Eszébe jutott most Kai, és azt kívánta, a fiú bárcsak itt lenne most és magyarázatot adna a hangokra.
Biztosan azt mondaná, hogy valamelyik fekete házi őrült nyugtalankodik. Hangos, éles füttyszóra rezzent össze. Aprót sikoltott.
- Ne ijedezz – susogás. Ugyanolyan, mint amely azt felelte neki: Nem vagy. Nem vagy olyan, mint Lenora. - Pszt! Itt vagyok!
Megpördült. A kertbe ültetett tölgy alatt egy alak kuporgott.
- Kai...?!
- Nem.
Lassú léptekkel közelítette meg. Ahogyan kibontakozott előtte, egyre inkább biztos volt benne, hogy a fiú az.
- Jaj! Hála az égnek! - kapott a szívéhez a lány. - Te is hallottad? Annyira megrémültem! Az őrültek azok?! Mondd, hogy csak ők és semmi remete, vagy sámán nem él az erdőben... A frász kitör, komolyan. Minden éjjel kaparászás, sírás, ordítás... esküszöm, a lakótelepen nincs ennyi rémes zaj...
Kai szemei világítottak a sötétben. Nem tudta megfogalmazni miként... de tisztán látta a karamella színű kavargást. Hosszan néztek egymásra, Rainy megfeszülve várta a megnyugtató választ.
- Én nem hallottam semmit – felelte legvégül.
A csend fülsiketítő volt.
-MI?!
- Sh! Ne hangoskodj, felversz mindenkit! És legfőképpen Margotot – hűtötte le.
- ÉN ne hangoskodjak? - előre hajolt, nem hitt a fülének. - Az előbb olyan hangosan jajveszékelt valaki, hogy csoda, hogy nem kelt fel az egész birtok!
- Képzelődsz. És hányszor mondjam még, hogy nem jöhetsz ki takarodó után?!
- Ne oktass ki, légy oly szíves!
Kai nem reagált. Nyugodt maradt, nyugodtan beszélt, s nyugodtan reagált, míg Rainbow egyre idegesebbé vált.
- Hol voltál? - kérdezte akkor már jóval kedvesebben.
- Nem mondhatom el – intett a fejével, és most a távolba révedt.
Rainbow nem erőltette. Tudta, hogy úgysem fog beszélni, ha nem akar. Márpedig nem akart.
- Tudod, igazságtalan, hogy te leléphetsz. Meg is szökhetnél, vagy valami....
Kai édesen nevetett rá. Csillogó szemekkel nézett bele Rainbow szemeibe, olyan mérhetetlen szeretettel... és váratlanul felpattant, és megsimogatta a lány arcát.
- Tudod... ha tizenhét lennék, most mocskosul beléd szeretnék.
- De hát, tizenhét vagy – jegyezte meg zavartan. A fiú még sosem ért hozzá ilyen közvetlenül, a bőre... mint az illékony nyári aromák, szinte nem is érezte meg. És mégis, mintha szellő simítaná végig az arcbőrét. Nem... - gondolta. - Ez embertelen. - Te magad mondtad! - emlékeztette.
Kai közel hajolt hozzá. Suttogott.
- Nem – mondta. - Nem vagyok.
Kai szemei csukva voltak. A szemhéjai és vékony arca kisimultak, inge Rainbow testéhez ért.
A lányt forróság öntötte el.
Milyen régen volt már – ötlött eszébe.... S annyira, annyira megkívánta ezt a titokzatos valakit, akit sehová sem tudott tenni... És váratlannak cseppet sem mondhatóan szájon csókolta Kait.
Kai mintha ott sem lett volna... egyszerre valahogyan mégiscsak hátra döntötte a fejét, a puszta csók élvezetétől eltorzult az arca, levegőért kapkodott, forróságtól izzott fel körülötte a levegő. A fűszálak a földhöz simultak egy apró körben körülöttük. Rainbow két lépést hátrált. Kai keze továbbra is az arcán maradt, mert a fiú kinyújtotta a könyökét, hogy ne szakadjon meg az érintés. A lehelet sima, hűvös érintés valódivá vált. És forróvá.
Aztán Kai mosolyogva leeresztette a kezét... és szótlanul elsétált a Nem-bánta-Lak irányába.
Rainbow két kezével a hajába túrt.
Megőrültem – gondolta. - Vagy álmodom ezt is, mint a mókusokat... vagy megbolondultam. Basszus, a mókusok...
- Hé, Kai! - kiáltott utána.
A fiú visszanézett a válla felett. A szeme ugyanúgy világított, mint a macskáé. Csak nem zölden. Hanem karamell barnán.
- Mit jelent az, ha valaki mókusokkal álmodik?
Kai ajka felfelé rándult, de ezt nem látta. Így azt hitte halálosan komolyan beszél.
- A mókus egy jelkép, ami játékosságot, és rejtőzködést jelent – rákacsintott. - Rakd össze.
- Ez rád vall... - motyogta.
- És mondd csak, volt annál a mókusnál mogyoró?
- Volt.... - a lány szeme elkerekedett. - Miért?!
- Mert... a kelta horoszkóp szerint a mogyoró típusú emberek túl sokat kritizálnak másokat. Az önbizalomhiányuk miatt.
Mielőtt még hang jöhetett volna ki a torkán, Kai eltűnt.
- Nem egy mókus volt... hanem több száz. Több száz... - ismételte elhűlten, és megérintette az ajkán. Kai valahogyan még mindig rajta volt.