Közel fél órán át aggodalmaskodtak és néztek egymásra tanácstalanul. Jill többször is megölelte Ericet, és biztosította róla; örül, hogy semmi baja nincsen. Andreas félszeg bocsánat kérése kiskutyaszerű örömöket váltott ki a fiúnál.
Aztán, mintha az egész meg sem történt volna, lementek enni a hotel éttermébe. A többiek közül senkibe nem futottak bele, Andreas szerint még aludtak, de Jill úgy vélte, Las Vegasban lehetetlen aludni, biztosan valamelyik kaszinóban, vagy non-stop nyitva tartó sztriptízklubban múlatják az időt.
Ettek, s végül a szobában Andreas meg Eric valami hülye autós játékkal szórakoztak az XBOX-on, Jill meg úgy tett, mintha elaludna. A fiúk is lefeküdtek, hárman bújtak össze a franciaágyon.
Jill kinyitotta a fél szemét. Forróságot és melegséget érzett.
A családom – fogalmazódott meg benne akkor először. Szeretettel, végtelen gyengédséggel nézett rájuk, a békésen szuszogó Andreasra – aki álmában meglepően ártatlannak tűnt, bár gyönyörű arca nem simult ki teljesen a sok, reá nehezedő gond miatt -, és a közéjük furakodó, álmában néha nagyokat rúgkapáló Ericre.
Egy könnycsepp gördült le az arcán, és most először nem a fájdalom és a csalódottság könnye volt. A boldogságé.
De tudta, hogy mennie kell. Neki. Nem másnak. Neki egyedül.
Hirtelen indíttatás volt, meggondolatlan, forró, még végig sem gondolta igazán, csak a bensője egyetlen pontja izzott fel, és a melegség izgatott bizsergésként terjedt szét mindenütt. A szeme ragyogott, mint két borostyánkő. Felkelt, olyan óvatosan, mintha tojásokra lépne. Andreas izmos karját finoman fejtette le magáról, alá párnát csúsztatott, és csókot lehelt rá. Csak nézte az énekest, az ő egyetlenét, és arra gondolt, hogy nem sodorhatja őt bajba. Mert bár az eredeti terv szerint is neki kellett, közvetlenül neki beszélnie Pablóval, az ő saját szavaival megzsarolnia – de a banda készenlétben állott volna. Igen... mind az életükkel játszadoztak. Kevesen voltak, és ő Jill, bele sem mert gondolni hány százan dolgoznak Pablo keze alá. S ha még tovább merészkedett, egyenesen odáig, hogy ez a mocskos kéz az ő Andreasát érinti meg... nem úgy ahogyan ő szokta, nem szeretettel és csodálattal, hanem durván, gyilkosan... Nem ragadhatja el tőle. Senki.
És Ericet sem. Márpedig ha elkísérik őt és balul ütnek ki a dolgok – mind meghalhatnak. Még az ex-colas klán tagjai is feldobhatják a pacskert...
Erőnek erejével fordította el a tekintetét Andreasról. Sosem volt ő lelkiismeretes, s mindenek elé a saját érdekeit helyezte. De azt, hogy ennyi ember élete múljon az ő, néhány mondatán, azon, hogy milyen okosan tudja előadni magát – vagy még inkább azon, hogy Pablo milyen alakká vált az elmúlt időben. - … nem tudta bevállalni.
Tudta már mit kell tennie, a forróság erősödött, a tettvágy átvette felette az uralmat. Mint egy rossz tanuló kis tizenéves, aki tudja ugyan, hogy egyesre írja majd meg a dolgozatot, de túl akar lenni rajta – mielőbb.
A lejátszóhoz sétált és kivette belőle a felvétel másolatát. Az persze meg sem fordult a buta kis fejében, hogy még nem alakították át olyan bizonyítékká, amelyen konkrétan szerepel, hogy prostitúcióra lett kényszerítve.

Délután lehetett, nem tudta, mert nem nézett az órájára. Az ég pedig különösen borult volt aznap Vegasban... sehol egy szikra, mely visszatükröződött az utcai lámpákról lógó diszkógömbökön, vagy a csinos táncosnők ruháinak flittereiről.
Az arca komor maradt, most nem szemlélte fensőbbséges elégedettséggel új lakhelyét. Egyenesen a Treausre Island felé tartott. Mivel sok pénz nem volt nála, úgy döntött busszal megy. Különben sem buszozott még Las Vegasban.
A közlekedési eszközön nem zsúfolódott túl sok ember, hiszen hétköznap volt, ráadásul munkaidő. Néhány diák, és teljesen átlagos figura, akik most mégsem ríttak ki a főutcák csillogó mivoltából.
Már a busz koszos ablakán át kibökte a hotel -és kaszinóként funkcionáló építményt. Óriási volt. Négyszögletű, aranybarna színben tündöklő – mely az éji fényeknél aranyosan és előkelőn csillogott - , az ablaki hófehérek és megszámlálhatatlanok. Előtte egy termetes, három árbocos hajó, Jill szája tátva maradt. Ez volt hát az ő egykori pasijának a kaszinója.
A szeme összeszűkült.
- Na megállj csak, te tetű...! - füstölgött, a sziszegve, sisteregve nyíló buszajtó pedig szabad utat engedett neki. Átvágott egy parkon, nem nézett a lába elé. Csak és kizárólag az épületet mustrálta, mintha Pablo állna előtte ilyen hivalkodón és pimaszul a szeme közé nézve, ezernyi ablakával.
Az utolsó néhány lépést futva tette meg. Fel sem tűnt neki több tucat, öltönyös, fekete napszemüveget viselő, kigyúrt, kopasz férfi.
Aztán mégiscsak feltűnt. Mert az ajtóban megállították.
- Hová lesz a séta, kislány? - dörmögte az egyik, mély hangján.
- Á, a kaszinóba – felelte lazán. Igyekezett állni a sötét napszemüvegből visszatükröződő arcképének riadt tekintetét. Nem akart tudni róla, hogy ezt az őzike szempárt most a nagydarab, erős férfi is látja...
A mellette álló társa lassan leeresztette a füle mellől a walkie-talkie-t.
- Vettem – morogta. Egészen lassan fordította a fejét Jillre, majd a másik kidobóra.
- Ő az? - kérdezte amaz, anélkül hogy levenné a szemét Jillről.
Aj...jaj...jaj – az ajkába harapott. Ez az „Ő az?” rossz kezdésnek tűnt. Nagyon rossz kezdésnek. Csak nem Pablo tudta meg, hogy itt tartózkodik?!
Ó, azok a mocsok colasosok! Biztosan árulók...!
- Ő – bólintott a másik.
Jill fülét léptek, nagyon sok, kopogó cipőtalp zaja csapta meg. Hátra nézett, és oldalra. És több mint hat, egyenruhás, sötét ruhás pasas indult meg felé.
Ajjaj. Most aztán tényleg szarban vagyok – gondolta. - Végem. Élve bebetonoznak. Vagy rosszabb... - bár el sem tudott képzelni rosszabbat.
- Mrs. Woods? - szólította meg az egyik.
- Nem! - tagadta le egyből.
- Kérem, ne tiltakozzon, nem akarjuk bántani magát.
- Nem! - visított fel. - Engem nem fognak a folyóba fojtani! RENDŐRSÉG! - sivította, s szinte látta, hogy a vele szemben álló, a napszemüvege mögött a szemét forgatja.
- Vigyétek... - mordult rá. - Csak gyorsan és csendesen, nem hiányzik, hogy elriassza a vendégeket – morogta a kidobó.
Ketten vezették egy hosszú limuzin felé, miközben befogták a száját. Megpróbált ráharapni a nyelvét féken tartó kézre, de levegőt is alig kapott.
Közben valaki telefonált mögötte.
- Főnök, meg van a lány! … nem, dehogy, olyan fél óra. Aha. Aha. Ott. A Treasure Islandnél bukkant elő...!
Jill lába összecsuklott.Végem.
- Na jó... most elengedem a szádat, de ne kezdj el üvölteni! - közölte vele a férfi, mikor már a légkondicionált limuzinban ültek
Lassú mozdulattal fejtette le kezét a vékonyka ajkakról, és Jill felsóhajtott. Aztán sírásra görbült a szája.
- Szentséges ég....