A hely ismerős volt, és az utca is... Minden egyes háztömb, mintha már látta volna őket valahol... Emberek jöttek szembe, az arcukat nem látta, rövidujjú pólóban meg farmerben mászkáltak, és a szavak, melyek elhagyták ajkaikat, mind német szavak voltak. Akkor a sarok után egyből megpillantotta a kerítést és a felismerés, mint egy életlen bárd hasított belé - nem fájt, de elég meglepetést okozott ahhoz, hogy elakadjon az amúgyis nehézkes légzése.
- Graz! - suttogta.
Besétált az iskola nyitott ajtaján. Hétvége lehetett, mert sehol nem tartózkodott senki. Az ösztöne a tetőre vitte, s el sem gondolkodott azon, hogy miért vannak nyitva az ajtók, különösen a főkapu.
- Ha álmodom, akkor ez így van rendjén - gondolta. Megszemlélte magát a lánymosdó tükrében. A haja tökéletesen állt, hajlakk illata áradt belőle, a szeme vastagon, feketével kiemelve, szinte világított.
Ott hagyta a most is tipikusan WC illatú helyiséget, és felkaptatott az épület tetejére vezető, keskeny lépcsőn. A szél a hajába kapott... nem volt már nyár. Ugyanaz a hideg, tél előszele fogadta, mint azon a napon, amikor James aggodalmát fejezte ki felé. De James most nem volt ott. S valahogyan mégis ott állt... Rainbow lehunyta a szemét.
James arca megjelent előtte, de nem merte kinyitni, mert félt, hogy elillanhat... mennyire szeretett volna belekapaszkodni a fiú vállaiba, és jól kibőgni magát!
- Rainy - szólongatta. A hangja kedves volt és visszafogott, mint mindig. James... a jó fiú, a rendes James... a barát.
- James? Itt vagy?
- Itt vagyok. Nyisd ki a szemed!
Rainbow szemhéja megremegett, de lassan felnyitotta a szemeit, és James arca közvetlenül az övé előtt volt. Olyannyira közel, hogy a szemeit abnormálisan nagy, UFO-szemeknek látta, és mikor James a szájára szorította az övét, elfelejtett tiltakozni. Ami azt illeti mást sem tett, mint felengedett, és visszacsókolt, közben meg rejtekhelyet keresett a kabátos, ölelő karok között.
- Fáj, ha itt megnyomom? - érdeklődött a hang finoman. Kinyitotta a szemét. Fekete masszát látott... homályosan... és a kellemes, langyos szobahőmérséklet megrémítette. A kontúrok élesedtek, és az ágy mellett, melyen feküdt a görnyedő Adriant látta, ahogyan ellenőrzi az ő csontjainak, végtagjainak épségét.
- Nem - a torka és a nyelve száraz volt, annak ellenére, hogy az imént még olyan élénken csókolózott... a legjobb barátjával.
Az egykori legjobb barátommal - tette hozzá magában kesernyésen. - Aki azóta sem keresett...
- De legalább keresett.
- Hogy mi?! - kapta fel a fejét, felült, kicsit szédült, de jól tudta, hogy ez az étkezések hiánya miatt van.
- Tessék? - kérdezett vissza Adrian. Nem volt zavart, bár furcsán nézett rá, Rain tudta, hogy nem egy ilyen esettel találkozott már... S nyilván teljesen bolondnak tartja őt is.
- Azt mondtad:"De legalább keresett."
- Nem mondtam semmit - hagyta rá Adrian, majd visszatért a térdeihez. - Erre a lábadra estél rá. Kérlek próbáld meg magadtól behajlítani!
Rainbow engedelmesen felhúzta a bal lábát. Majd kinyújtotta. Közben Adrian keze végig rajta pihent, segítségre készen... a tenyere hideg volt. Mit hideg, egyenesen fagyos! A nyári melegben. A lány borzongott, ha csak arra gondolt, hogy a meztelen testét érinti ez a hűvös bőr...
- Azt hiszem mégiscsak fáj egy kicsit - nyöszörgött. A szeme megvillant. Adrian homlokán ráncok jelentek meg, a szeme összehúzódott.
- Itt..? - hüvelyk és mutató ujja közé fogott egy kisebb részt.
Rainbow jobb kezével megfogta a fiú kezét, míg a ballal felhúzta a nadrágját, és a csupasz lábára tette a kezét. Simogató mozdulatokra késztette a meglepett srácot, aztán elmosolyodott.
- Most már nem is olyan rossz... még egy kicsit feljebb, és egyáltalán nem fog fájni... - a gerincét ívbe feszítette, kidomborította a melleit.
Adrian, mint ki tüzes vashoz ért, úgy kapta el a kezét.
- Ne szórakozz! - sziszegte. Az arcáról eltűnt a törődés és az érdeklődés. Színtiszta megvetés és undor tükröződött rajta. De a teste jelt adott, és Rainbow antennái most mindennél jobban érzékenyek voltak ezekre a jelekre. Adrian megremegett, a légzése alig észrevehetően bár, de szapora lett. És a kék, rideg szemekből valami egészen más kifejezés áradt, mint korábban...
- Nem szórakozom - suttogta Rainbow, és az egészen elvékonyodott karjait odacsúsztatta Adrian vállaihoz, a nyaka köré fonta. Adrian durván fejtette le magáról a kezeit, a feje mellé csapta, és leszorította.
- Ha nem viselkedsz normálisan, az ágyhoz kötözlek! - mondta, de higgadtságát nem sikerült megőriznie.
- Oh - Rainbow elvigyorodott. - Azt én is szeretném...
- Benyugtatózva, úgy, hogy két napig ne térj magadhoz! - dörrent rá. Ettől kissé összébb húzódott. A fiú ott magasodott felette, a haja előre hullott, így, alatta a vágy teljesen hatalmába kerítette.
Milyen rég volt már - futott át az agyán. Az öle forró lett és nedves.
- Hol vagyunk? - suttogta a lány érzékien. - Ez nem a Nem-bánta-lak. Annak már minden szobáját láttam.
- A Fekete Házban - felelte kimérten. Rainbow tekintete felragyogott. Körülnézett a szobában... olyan volt, mint egy egyszerű hálószoba, azzal a különbséggel, hogy két, egyszemélyes ágy állt a falak mentén. A szomszédos üres volt. A szoba halvány, kék színben pompázott, bár szegényes volt a berendezése.
- Hű. És miért hoztál ide, Adrian? - incselkedett. - Miért nem vittél egyből vissza a szobámba? Vagy adtál át Margotnak? Csak nem...
- Fogd be a szád, őrült liba!
Rainbow megemelte a mellkasát, épp annyira, hogy keblei Adrian mellkasához préselődjenek.
- Az vagyok... őrült. Na és most mit kezdesz velem?
Adrian arca elsötétült. A markai még erősebben rászorultak Rainbow csuklória. A lány felszisszent, mert bár keményen odamondogatott a fiúnak, és kellette is magát... azért mégiscsak rosszul volt egy kicsit, és magányosnak és elhagyatottnak is érezte magát.
- Áú...
- Ha nyugton maradsz elengedlek... - közölte.
- És ha nem? - szaladt fülig újra a szája.
- Akkor szólok Margotnak!
- Megijedtem - elkerekedtek a szemei, mesterséges fintort erőltetett az arcára. Aztán elnevette magát. Adrian fanyar mosolya láttán azonban lelohadt a mosolya.
- Jobb is... fogalmad sincs mekkora szivességet tettem neked! - Adrian elfordult, arcát a kezeibe temette.
Rainbow újra felült. Gyorsan megdörzsölte fájó csuklóit... a fiú durva viselkedése, és hidegsége felizgatta, és most már nem akart nyugodni... Itt volt, egy őrültek házában, ami ráadásul nem is szokványos... mi vesztenivalója maradt még...? A vágya pedig tombolt... most nem gondolt Kaira, nem gondolt Jeremyre, semmire... csak a fekete hajú, kék szemű, sötét hercegre, és arra, ahogyan maga alá kényszeríti őt, és többszörös lökéseivel extázisba ejti...
- Akkor mondd el... - felállt, s hátulról akarta átölelni Adriant, de a lába megrogyott. - Á! - nyögött fel. - Na MOST, tényleg fáj!
- Bassz... - Adrian lenyelte a káromkodást, gyorsan felkapta Rainbow-t, és visszaültette az ágyra. Mindketten ziháltak. Rainbow a két combjával átkulcsolta a fiú vékony csípőjét, az pedig, mielőtt kivédhette volna a mozdulatot, már ágyékával simult a lánynak. És akkor minden elveszett... mert Rainbow megérezte a merevedését.
- Mit művelsz? - kérdezte iszonyodva.
- És te? - suttogta. - Ráizgultál egy őrült lányra! Az egyik betegedre...! Ez bűn!
Adrian fogcsikorgatva felelt.
- Nagyon jól tudod, csak úgy, mint én, hogy nem vagy bolond... legalábbis ez nem betegség - Rainbow szíve megállt. Hirtelen teljesen megfelejtkezett a szexuális vágyáról... Legszívesebben a fiú nyakába ugrott volna és kéri, hogy ismételje meg! Aztán elsápadt. Hát nem nézik őrültnek! De ha Adrian, az egyszerű kisegítő tudja, és látja... és milyen jól látja! Akkor Margot, a fő zseni, az istennő... Vele mi van? Vagy Adrian téved?
- Miből gondolod, hogy normális vagyok? - vonta fel jobb szemöldökét, gúnyos arccal hajolt egyre közelebb Adrianhoz. A fiú valamiért nem húzódott el.
- Ugyan már, - mondta megvetően - feltűnési viszketegséged van, az önbizalomhiányodból fakadóan... csak úgy, mint minden második tini libucinak... Nem tudom miért vagy itt, de az őseidnek biztosan megéri, hogy nem kell veled vacakolniuk...
Ez szíven ütötte a lányt. Most már mérges volt, dühítette ez a srác... és tehetetlen dühében a fenekébe markolt, Adrian felnyögött, és úgy estek egymás szájának, mint az éhes vadállatok.
Rainbow fél másodperc múlva már a hátán feküdt, a nadrágja pedig a földön hevert. Adrian nem lacafacázott... félrehúzta a bugyiját, és az ujjával belé hatolt, közben a lányt bámulta. Másutt nem ért hozzá, s mikor megérezte, mennyire nedves, lehúzta a sliccét és gondolkodás nélkül hatolt belé, tövig.
Lökött rajta, egyet, kettőt, ziháltak, a hajuk csapzott lett, Adrian kék szemei Rainbow mogyoróvajjá kenhető barna tekintetébe mélyedtek. Az ágy nyikorgott, és Adrian kihúzta Rainbowból a férfiasságát, mielőtt még beléélvezett volna. A lány engedelmesen nyitotta ki száját, s ott fejezték be a műveletet. Az utolsó cseppig lenyelte... de hiába várta, Adrian utána nem hajolt oda egy lezáró csókért...
Felegyenesedett, haját a füle mögé tűrte, felhúzta a nadrágját, Rainbownak pedig oda dobta a sajátját.
A lány még pihegett, a fiú pedig az ajtófélfától szólt vissza, úgy, hogy rá sem pillantott.
- Margot nem tudhatja meg, hogy bármi kapcsolatod volt Kai-jal - Kai nevénél undorodva megremegett a hangja.
- Miért nem?
- Lenora el akart árulni, de sikerült elnémítanom...
Rainbow nem jutott szóhoz a megdöbbenéstől.
- Te?!
- Jobb, ha... - itt elhalkult a hangja, de aztán nagy levegőt vett és folytatta. - Ha ezt sem tudja meg... A saját érdekedben, fogd be a szád! Most maradj itt, hatig. Aztán menj vissza, és mondd, hogy ráestél a lábadra, én pedig megvizsgáltalak, aztán beszélgettünk.
- Miről... még is?
- A múltadról. Rémálmaidról. Akármiről. Találj ki valami terápiás baromságot.
- Adrian várj...!
A fiú mögött bezárult az ajtó. Rainbow elsírta magát.