Sötétség. Pedig meg mert volna esküdni rá, hogy nyitva van a szeme.
- Talán éjszaka van?
- Nem. Az nem lehet.
Fel akart ülni. Természetesen nem sikerült neki. Pislogott párat, bár olyan volt, mintha igazán semmit sem tett volna... a sötétség nem oszlott, s most már le merte volna fogadni, hogy magánál van, csak éppen az összes fényt kilopták a világból.
Megpróbált az utolsó emlékére összpontosítani. Szöcskék ugráltak körülötte, a fülcimpáját az elburjánzott fűszálak csiklandozták, és ő csak bámulta a felhőket...
Hiába erőlködött, más nem jutott eszébe. Csak ő, meg a békés táj... aztán a semmi.
- Gyerünk! Mi történt előtte? Hol voltál?
- A birtokon... A többiekkel.
- Miért jöttél el...?
És a fény kigyúlt. Volt egy olyan érzése, hogy ezt nem az önmagával folytatott elmés párbeszédnek köszönheti, valamint, hogy ez a borzasztóan erős, vakító sugárzás nem is az elméjéből áramlik.
Amúgy is összezárt szemhéjait most még szorosabban tartotta, hunyorgása végül lassan, nagyon lassan hozzászoktatta a szemét az új világossághoz.
Sikolyra nyitotta a száját.
Tompa ordítását a szájpecek nyelte magába, végtagjainak ideges rángatózását a hófehér bőrszíjak kényszerítették megadásra.
Egy kórteremben volt, rácsos, kórházi ágyakkal, olyan igaziakkal... A fal is fehér volt, a szag meg steril... és vele szemben, teljes életnagyságban, ott állt maga Margot.
Basszameg mégsem szabadott volna engedély nélkül kisétálnom. Most aztán magyarázkodhatok...
Könyörgő szemekkel meredt Margotra. A nő csak állt, laza karokkal, semmitmondó, szelíd arccal. Félelmetes volt, noha az agresszivitás legkisebb jelét sem adta... egyszerűen minden pórusából a fölény áradt. Rainbow nem mert túl mély levegőt venni. Nyöszörgött egy kicsit, megpróbált szavakat formálni, de a szájpecek nem engedte...
Felsóhajtott, majd hagyta oldalra hanyatlani a fejét. Margot még egy ideig elnézegette csendes tipródását, majd lassú léptekkel az ágy széléhez sétált.
- Nagyon rossz voltál, Rainy – mondta halkan. Dallamosan kúszott a hangja, betöltötte a kórtermet, körbeölelte Rain zsibbadt elméjét és újra feszültséget táplált a lányba.
- MMM! - szólt mentegetőzőn. Margot aprót kacagott.
- Mit tudsz felhozni a mentségedre?
Rainbow szemei összehúzódtak. Rádöbbent, hogy a nő szándékosan műveli ezt vele. Úgy gondolta, biztosan valami pszichoterápia lehet ez, úgyhogy belement a játékba.
- Mmm! - két tenyerével felfelé integetett, jelezni próbálván, hogy nem képes megszólalni.
- Nem értettem egészen jól! - folytatta Margot. Most semmi követelőző nem volt a hangjában, nem úgy, mint mikor a konyhában faggatta őt... kislányos kíváncsiság, pajkosság... a lány gyomra felfordult ettől a hangtól. Tehetetlen dühében könnybe lábadtak a szemei.
- Itt nekem lenne okom sírni – suttogta. Váratlanul arcul csapta Rainbow-t, s ő még lélegezni is elfelejtett ijedtében.
A mozdulatai kapkodóvá váltak. A sarokban álló üveges, orvosi vitrinhez caplatott, zsebéből előhalászott egy ezüst kulcsot. Szinte feltépte az ajtaját. A kezében fenyegető ezüstösség csillant. Ez már nem kulcs volt és Rainbow nagyon jól tudta ezt... Hideg, pánikszerű, fémízű félelem honolt egész testében. A vére, mint holmi berozsdásodott vasketyere, vánszorgott az ereiben, a szájában a pirosas gumilabda helyett most a fém ízét érezte. Rosszul volt... szabályosan rosszul.
- Megszegted a szabályokat. A szabályaimat... pedig igazán egyszerűek voltak.
Rainbow nyüszített. Margot közel jött, és az orvosi szikét a pólójához illesztette.
- Most mindjárt kitépem a beleid, te kis anorexiás korcs! - szisszent fel, a szeme sötét volt, tág pupillája kiűzte a jótékony barnaságot íriszéből. Épp' csak a szája nem habzott.
Mi ez, sokkterápia? - gondolta összeszorított szemekkel a lány.
Látta maga előtt a szakadt, vértől rohamos tempóban ázó pólót, és érezte a kínt...
Margot hátra vetett fejjel kacagott, kontya kibomlott.
Hirtelen nyúlt a lány feje mögé, kioldotta a csatot, s kitépte a tömítést a szájából. Rainbow köpködött párat, köhécselt, megmozgatta elgémberedett nyelvét.
Aztán csak zihált.
- Nehogy sikoltozni kezdj nekem! - figyelmeztette felemelt fegyverével, a torkához érintette, lágyan végigcirógatta vele a finom bőrét.
Rainbow lélegzetvisszafojtva feszítette hátra a fejét. Lehunyta a szemét. Okos lány volt. Várta, hogy kérdezzék.
- Kiszöktél.
- Nem szöktem... - megbicsakló, abszurdan magas hangja elhalt.
- Nem kéredzkedtél ki. Persze nem engedtelek volna el. Szöktél. Ezért el kéne különítselek.
- Sajnálom – szuszogott. Margotra sandított, aki láthatólag élvezte a kínzását.
- Sajnálod – ismételte. - Én nem fogom sajnálni, ha hátralévő életedben ehhez az ágyhoz szíjazva fogsz rohadni...
- Nem! - a páni félelem újult erővel árasztotta el. - Hívja fel anyámat! Hazamegyek! Most! Azonnal!
- Ne visongj! - csattant fel, és az arca ezúttal vészes közelségbe került Rainbowéval, a penge élét a lány szájához illesztette. - Vagy kettémetszem a pofád!
Aprót sikkantott. Elsírta magát.
Hová küldtél, anya? Hová...?
- Mert... - és nem kellett sok erő ahhoz, hogy szétfeszítse Rainbow száját, ajkai közé csúsztatta a pengét, persze laposan, de azért rémisztően hatott. - … még nem értem a végére! - még egy kicsit hátrébb dugta. Rainbow most már igazán fémes pánikot érzett. Nem azt a fajtát, amit a teste termelt, a hideg fém íze elzsibbasztotta a nyelvét. - Egy mozdulattal szétnyeshetném a szádat, ugye tudod?
Rain nyöszörgött.
- Bólints!
Hatalmas nyögés. Lassan bólintott. Margot a fejével együtt mozgatta a kezét, nehogy megvágja a száját. Nehogy túl korán, a hatásszünet előtt okozzon végzetes sérülést...
- Oka is van annak, hogy elszöktél, mint tudjuk! - mint egy fogorvos, úgy kocogtatta meg Rain rágófogát. A lány nyikkanni sem mert. - Nevetségesek vagytok. Attól, hogy azt hiszitek Lenora hallgat... Én vagyok a főnök. Én tudok mindenről. Én vagyok a központ. És én látlak el benneteket kajával!
Hátra dőlt, úgy nevetett. A karja, meg előre nyújtva markolta a Rainbow szájában levő szikét...
Rain a legrosszabb álmaiban sem gondolt volna arra, hogy egyszer majd ilyen helyzetbe kerül...
- Szóval – folytatta némileg lehiggadva Margot. - Csókolóztál Kai-jal. És ahogyan a pletyka szerint hallottam, elcsavartad a fiam fejét is... - Margot nyakán kidagadtak az erek. Egy rántással kihúzta a pengét a lány szájából, de olyan gyorsan, hogy Rain sípoló hangot hallatott, szerette volna megtapogatni az arcát, hogy épségben van-e még... - Így volt!
- Én csak...
- Mit gondolsz, mi ez?! - visította. - Egy üdülő? Egy kéjlak?! VÁLASZOLJ!
-NEM!
- Hallgass! - újabb pofon. Rain annyira remegett, hogy hang sem jött ki a torkán. Aztán mégiscsak összeszedte magát valahogyan...
- Kérem.. kérem, engedjen el! Hazamegyek...nem lát többé! Elmegyek innen, csak kérem...
- El foglak engedni – ígérte Margot. A szemében gyilkos fények táncoltak. - De azt nem ígérem, hogy akkor még életben leszel!
Rain sikított. Margot felemelte a szikét a feje fölé, egyenest a lány torka felé célzott vele.
- Nem veheted el tőlem őket!
Rainbow összeszorította a szemhéjait... rettegett, életében sosem félt még ennyire. Érezte a végét, amit még sohasem, hogy az élete egy hajszálon függ... soha, soha...az éhezések, a drogok, a tinis hülyeségek, az éretlenkedések, a megannyi felelőtlenség... soha, soha nem érzékeltették vele az élete mulandóságát. Most. Ebben a pillanatban érezte.... hogy meghalhat.
- Nem fogod elvenni őket tőlem! - sikoltotta Margot, a keze remegett a szikén.
- Ígérem, hogy nem! - remegő zokogás szakadt fel belőle, az orra folyt, a nyála is. - Csak engedjen el, és nem lát többé!
Egy egész másodpercig mindketten a másik tekintetébe mélyedtek.