Rainbow szerette volna minél tovább húzni azt a pillanatot, melyben szemeik egymást bűvölték.
Bármit – gondolta a lány. Bármit csak ne vágja belém azt a szikét...
S mintha imája meghallgatásra lelt volna. Margot mint holmi vadászkutya, mely szimatot kap, úgy kapta félre a fejét. Az orrlyukai kitágultak, és bár fél szeme még Rainy-n nyugodott, a másikkal a szobát kémlelte.
- Á, hát itt vagy – motyogta, és nem kevés önelégültség zendült máskor oly békés hangjából.
Ez megőrült. Betett neki a sokévnyi dokiskodás és kipurcant az agya.
Ekkor recsegés hallatszott, nem is... inkább mintha gyantával tépték volna ki valakinek a haját. És a tépőzáras szíjak elengedték Rainbow kezeit. Maguktól. Teljesen maguktól.
A lány és Margot egyszerre sikkantottak, de míg Rainy a meglepettségtől és a hirtelen adrenalintól, mely cseppnyi, kisnyúl szívét elárasztotta, addig Margot a tajtékzó, fellobbanó dühétől.
Rainbow gyorsan a lábaihoz kapott, de abban a másodpercben, hogy ujjbegyei érintették a bőr szíjat, azok is önálló életre keltek, és mintha egy láthatatlan kéz erősen felrántotta volna őket, szabaddá tették a lábait.
Talpra szökkent, Margot pedig egyből utána vetődött a szikével. Rémületében, és kapkodó igyekezetében megcsúszott a fehér linóleumon, és a szekrénynek esett. Feljajdult, a vállába fájdalom nyilallt.
Csak most ne törjön el semmim – fohászkodott némán. Már más vágya sem volt, mint élve kijutni innen. A többiről ráért később gondolkodni...
Rettegve egyenesedett ki, s érezte a vesztét, tudta, hogy nincs az a gyorsaság, amellyel kikerülheti Margotot, és az ajtóhoz férkőzhetne. De Margot megállt a mozdulat közben. A láthatatlan erő egy pillanatra hátratántorította óriás testét, és a lány érezte, hogy ez nem a lehetetlenről való filozofálás időpontja.
- KAIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII! - bődült el akkor Margot, a kulcs az ajtóban viszont már a lány kényszerítő ujjaitól fordult el a zárban.
Mielőtt azonban kitette volna a lábát a szobából megmerevedett.
Kai?
- Kai? - suttogta, és hátrafordult. Senkit sem látott, csak Margotot, amint az a valami – vagy inkább valaki – tépi a haját, ő pedig elkeseredetten kalimpál, vaktában.
- FUSS! - sziszegte a testetlen hang, és Rainbowban meghűlt a vér.
- Kai! Tényleg te...? Hogyan...?!
- Rainy, nem szoktam udvariatlanul beszélni a nőkkel, de az istenedet, ROHANJ!
- De mégis hová?! - hisztérikussá vált a hangja, és azt hitte, hogy menten leül és toporzékolni kezd és zokogni, mint valami tehetetlen csecsemő.
- Az erdőbe! - csattant fel.
Rainbow csendesen sikoltott fel. Majd' szétfeszült odabent... De nem merte kiereszteni a hangját. Tudta... hogy az egyetlen esélye, ha engedelmeskedik a parancsnak. Félt attól az erdőtől, de nem jobban, mint Margottól...
Így hát kilépett az ajtón, anélkül, hogy hátranézett volna. S közben úgy érezte, hogy nincs egyedül, mert Kai valahogyan... benne van.

Mire feleszmélt, már odakünn járt. Nem meglepő módon éjszaka volt.
- Hát persze – mormolta keserűen, de azért szedte a lábát, a fenyegetően ringó fenyők felé. - Ez a te szerencséd Rainbow.
Ne félj – egy hang ezt súgta belülről. Nem Kai hangja volt... csak úgy. Az ő saját, benső gondolata, de nem szánt szándékkal ébredt, és nem is megérzés volt. Mintha valaki beszélt volna hozzá.
Nem volt kitaposott ösvény, csak a nyíratlan, vad fű. Rainbow nem fázott, az adrenalin még dolgozott benne, de már az is fogytán volt – és lány félt tőle, hogy ha mint elfogy, hát bizony a sokktól majd elájul. A hajlam benne élt, régebben is könnyen eszméletét vesztette.
Még el sem érte az első fákat, de máris megállt. Hátranézett. Sehol senki. Semmi mozgolódás, sikoltás... vagy csak hozzá nem jutott el. Bár ebben kételkedett, Margot erős hangjára még jól emlékezett. Túl jól.
Menj tovább! - unszolta a hang. - Egészen, ameddig csak érzed, hogy kell, hogy ne láss ki a fáktól, addig, míg már magadtól sem találnál ki!
Futásnak eredt, de ahogyan végiggondolta, a rettegés elárasztotta az ereit, felkúszott a torkán..
- Az elég hamar be fog következni...
Csak menj! - csattant fel ezúttal. Semmi Kai-os nem volt benne. Megtalállak...
Kezdte úgy vélni, hogy ő is megbolondult... De azért csak futott.
Fák. Fenyő illat... és hűvös. Az erdő hűvöse, mely egyszerre volt megnyugtató és idegborzoló. Huhogás, bagolyé – mint egy igazi horrorfilmben. Nem nézett hátra. Bokrokat kerülgetett és fákat. Semmi fényforrás nem állt rendelkezésére, árnyakat látott elsuhanni. Egyedül maradt a félelmével, mert a hang nem ébredt fel benne többet.

Zihálva állt meg. Tisztás volt ez a javából, tágas, és sötétbe vesztek a szélei, de a levegő másként hatolt a légutaiba, mint a sűrű fák között. Könnyedebb volt a légzés, a gyantaillat sem tűnt olyan fullasztónak. És látta az eget, és a csillagokat, meg a Holdat is, ahogyan felnézett, méghozzá nem böktek felé fenyőfák a felső ágaikkal, mint holmi dárdákkal.
Tett néhány tétova lépést. Aztán a földre rogyott. Térdelt, két tenyerén támasztotta magát. Öklendezett, de a gyomra üres maradt. Verejtékgyöngyök csillantak a halántékán az ezüstös, sejtelmes holdfényben.
Összegömbölyödött, és azt kívánta, most bár ott lenne vele valaki. Kai. James. Akárki. Csak szeresse egy kicsit, és nyugtassa meg, hogy minden rendben lesz...
Nem tudta mióta feküdt ott, sírdogálva, szenvedve, de léptek és fojtott suttogás zaja csapta meg a fülét. Feltápászkodott, az éjjeli lámpás fénye megvilágította beesett arcát.
És Kai-ét is. S még mellette az alakokét... Bernadethét és Rikuét is. Mohón kereste Lenorát, de a kövérkés test nem bontakozott ki előtte.
- Jól vagy? - kérdezte a fiú, Rain ekkor már büszkén állt vele szemben.
- Semmi bajom – rázta meg a fejét.
Kai szeme szentjánosbogárként világított rá.
- Én mondtam, hogy megtalállak – mosolyodott el, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
Farkas vonyított fel a távolban, de Rainbow nem rezzent össze. Biztonságban volt.
Nem tudta mivel kezdje... Így hát váratlanul vette magát a fiú karjaiba, Bernadeth hátrált két lépést a lámpással.
- Gyújtsuk magunkra az erdőt – tanácsolta a lány. - És tisztuljunk meg a lángok...
- Azt már nem! - fújta ki a levegőt Riku. - Éppen hogy megúsztuk.
- Még nem úsztuk meg! - emelte fel a mutatóujját Kai, de másik karjával megnyugtatóan simogatta Rainbow hátát.
- Amúgy itt a cuccod – Riku ledobott egy sporttáskát a földre. - Legalábbis egy része, amit össze tudtam szedni. Ritka rendetlen vagy, lány létedre – csóvált a fejét.
- Köszönöm – suttogta Rainbow, de hogy Kainak, vagy neki, azt maga sem tudta.
- Nincs mit- mondta egyszerre a két fiú.
- Ennyivel... tartoztam.
Kai ekkor elengedte. Arrébb lépett, és tekintetét a sárgán izzó Holdra szegezte. Rainbowban irtózatos vágy éledt a fiú iránt, miközben elkönyvelte magában, hogy valódi, erkölcstelen kis liba lett belőle... Elszégyellte magát.
- Te nem tartoztál nekünk semmivel – rázta a fejét Bernadeth. - Nem tehetsz róla...
Kai keze ökölbe szorult.
- Visszamegyek Lenoráért – mondta.
- NEM! - visszhangozták egyszerre.
- Még örüljünk, ha nem jönnek utánunk!
- Dehogy jönnek – sóhajtott Kai. Aztán hozzá, Rainyhez fordult. Szelíd, angyali arccal nézett rá, és hasonló hangon így szólt. - Te pedig... tudom, hogy mit érzel. És mesélni fogok... de nem most. Tovább kell mennünk.
- Mégis hová?
Riku és Bernadeth összenéztek. Nekik nem volt céljuk. Ők nem mehettek sehová... Legalábbis Rainy így tudta.
- Hol laksz, Rainbow? - kérdezte Kai kedvesen.
- Grazban... - lehelte.
- Akkor Grazba megyünk.