|
46
2009.12.26. 22:17
Pucér derekát, mint szerető ujj, simogatta a szél. Nem is akármilyen szél. Menetszél. A pólója melle alá tűrve, lapos hasa és köldöke fehéren – betegesen fehéren – fohászkodott segítségért. Olyasféle segítségért, amelyet Thomas nem volt hajlandó megadni neki. Na nem anyagi támogatást remélt ő...
Most nem.
Na álljunk csak meg... hiszen a szó szoros értelmében sosem voltam prosti! Fuvarért szoptam, vagy mi.
No persze. Szóval a nosztalgia felszínre tört, meggyötört agyában egészen eufórikus érzéseket szabadított fel. Nyilván kezdett megőrülni. És a kocsik – úgy öt percenként – csak úgy hasítottak mellette, némelyik dudált, de a többség tudomást sem vett róla. Elvégre mit keresnének kiéhezett férfiak, Vegastól északra, a semmi közepén fekvő kisváros mellett...?
Errefelé még szállítani sem lehet semmit. Vagy mégis?
Jill kissé összerezzent, amikor a böhöm nagy kamion lefékezett mellette. Felsandított, a fény bántotta a szemét (az ég különösen derültté vált a vihar után), de még a mögül is ki tudta venni a pocakos, borostás kamionsofőr kerek képét.
- Pattanj be, cica! – rikkantott, s megpaskolta maga mellett az ülést. Jill nem volt képes rámosolyogni. Felkapaszkodott, és beleszimatolt a levegőbe. Nem volt büdös.
A nosztalgikus mámor elmúlt, helyét az undor váltotta fel, és az önutálat.
Mi van veled, ribanc? Mióta lettél ilyen finnyás? Csak nem hitted, hogy életed hátralévő részében lesz akkora mákod, hogy sztárocskák farkád szophasd kokósan?
Ujjai belevájtak az ülés szivacsába.
- Toby vagyok – mutatkozott be.
- Én meg... – az agyán átvillant valami... valami a múltból. Lehunyta a szemét. – Erica.
A visszapillantóban ekkor tüzetesen szemügyre vette a lányt. Majd felmordult.
- Mm... – megvakarta a magas, ráncos homlokát, melyet kócos, rézvörös haj fedett el félig, enyhén zsírosan. – Juliára tippeltem volna. Vagy Janette-re. Esetleg Jess...
Jill magában felnevetett. Mi van már, a pasi még körítéssel próbálkozik? Miért nem nyomja le egyszerűen a fejét?
- Szereted a zenét, Erica? – kérdezte ekkor. – Bekapcsolhatom a rádiót... még úgyis néhány óra míg megérkezünk... Ja, hogy meg sem kérdeztem hol akarsz kiszállni, kishölgy! – csapott a homlokára, és sajnálkozón nézett rá. Jill most már totálisan össze volt zavarodva.
- Vegas. Útba esik?
- Magam is oda tartok. A Valley kórháznak szállítok.
- Az remek – erőltetett végre egy mosolyt az arcára. – Akkor hát... – mély levegőt vett. Megint behunyta a szemeit. De cipzár jellegzetes zaja elmaradt...
- Rosszul vagy? – kérdezte rémülten. - Van hányás elleni gyógyszerem, ha nem bírod a...
- Heh?
Csak bámultak egymásra, persze Toby gyakorta az útra pillantott.
- Na jó – nyelt nagyot Jill. – Hogyan szereted? Kézzel és szájjal, vagy csak szájjal? Lassan és gyengéden, erősen vagy...
- Ó! – a férfi megint a homlokára csapott.
Tiszta károsult lehet az agya, ha mindig a fejét csapkodja...
Láthatólag zavarba jött, de legalább úgy tűnt, végre megértette.
- Te... – zavartan nevetett, és most már mereven bámult az útra. – Azt hiszed, hogy azért vettelek fel?
- Mi másért? – vont vállat.
Toby ezen elgondolkodott. Nem tűnt nagy lángelmének, de a józan, paraszti esze megvolt.
- Nem’tom. Olyan árvának tűntél ott, egy szál magad. Magányosnak. Elhagyatottnak.
- Aha – mormogta Jill. – Feléledt benned az apai ösztön?
- Mondhatni – röhögte el magát. – Két lányom van. Imádom őket... nagyon hiányoznak. Szinte folyton úton vagyok... és hát igen, a feleségem is rettentően. De hűséges típus vagyok. És különben is, hány éves vagy te? – szörnyülködött. – Az apád lehetnék! Te, de ugye nem valami mocskos dolog miatt akarsz Las Vegasba menni? Ha azt hiszed, hogy ott csettintésre luxus prostituált lesz az ember, ki kell ábrándítsalak! Egy perc alatt csőbe húzzák az ilyen kislányokat...
- Nem! – vágott közbe nevetve. Ezen már túl vagyok – tette hozzá magában. – Személyes természetű az ügy.
- De fene titokzatos lett valaki...
Felsóhajtott.
- Hát... nem akarom, hogy kidobj – mondta. És valahol komolyan is gondolta. – Amúgy tizennyolc vagyok... vagy lehet, hogy már tizenkilenc is... nem is tom’ mikor van a szülinapom – vihogott fel.
- Milyen szülő az ilyen – morogta az orra alatt Toby... és Jill szíve egy dióhéjnyi melegséggel telt meg.
- Hát... az igazság az, hogy már nem is érdekel. Rég megszöktem hazulról. Korán nőttem fel... és azon túl, hogy életben maradjak semmi nem is érdekelt...
- Aha. És, ki a szerencsés? – mosolyodott el Toby.
Jill meghökkent.
- Hogy... ja... hát...szóval igen... Ő... most már csak ő érdekel. Vagyis... az, hogy él-e egyáltalán...
- Mozgalmas életed lehetett...
- Még most is az – nyelt nagyot. – De igazán rám férne már egy kis nyugi.
- Nos... van még pár óra út előttünk...
Jill magában elmorfondírozott... de mielőtt még bármit is tehetett volna, a szavak kérlelhetetlenül ömleni kezdtek belőle. És elmesélt mindent, de mindent... és közben ezerszer sírva fakadt, és támadt nevethetnékje... és mesélt és mesélt... A nyelve pörgött, a szája kiszáradt. És a története végén már nem érzett mást, csak őrült hálát azért, hogy mindent megtapasztalhatott. Bárhogyan is alakuljon a végén, bosszút vesz Pablón. Andreasért. Magáért. Mindenért.
Andreas Bergh kábán ébredt fel a Springs hegység szerény, egytermes kórházában. Az apáca, ki eddig lehunyt szemekkel pihent mellette, most sugárzóan mosolygott rá.
- Tudtam, hogy Isten segít rajtad, gyermekem – mondta, és annyi melegséget még sosem hallott idegen hangjából, mint a nőéből. Kék szemei fátyolosan csillantak meg, hosszú, sötét szempillái mögött.
Hol vagyok? Nem... az kizárt, hogy a mennybe kerültem. Ez egy vicc, ember... vagy itt a kokaintól ilyen fehér minden?
Felült, de abban a percben az oldalába, a mellkasába és a karjaiba hasított a fájdalom.
- Maradj veszteg! – kérte a nő. – Több helyen is meglőttek... Pihenésre van szükséged.
Andreas mélyen vette a levegőt. A tüdeje is fájt. Lassan felderengett neki... Egy mozdulattal felállt, és bár kegyetlenül kínt okozott, sőt, imbolygott is, megállt a padlón.
- Meg kell mentenem! – mondta, s tett két lépést előre.
- Meg fogod menteni! – helyeselt a nővér, és lassan visszaterelte őt az ágy felé. – Miután meggyógyultál... mindjárt főzök neked egy gyógy...
De az apáca szavait elnyelte az a sötét pára, amely hosszú napok óta az agyát tartotta bilincsben.
Nem tudta, hogy került ide. Arra sem emlékezett, ami aztán történt, hogy a folyópartra hurcolták, az elhagyatott gyártelepre... a víz szennyes, mindent kitöltő íze... arra igen...
Az ahogyan a tüdejéből kiszorította a levegőt, a testéből az életet... de neki még az utolsó gondolata is Jill volt... ahogyan most is, a mindent elborító, csendes álom előtt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
