7.

  2010.01.23. 17:27

Velma pontosan ott várt rá, ahol megbeszélték. A nőnek rengeteg erénye volt, s ezek közé tartozott a pontossága is. Valamint a feltűnően éles érzéke, mellyel tökéletesen belelátott az ő lelkébe (noha nem volt gondolatolvasó, vagy egyéb), így kitalálta, hogy kerülni szeretné a feltűnést. Ezúttal teljesen normálisan öltözött fel, semmi lakk vagy vinil, egy fekete vászoning volt rajta, és egy szintúgy fekete farmer. Velma haja hátul rövidre volt nyírva, és némi hajzselétől borzasan meredezett, elől a frufruját egészen hosszúra hagyta, keskeny, de éles arcát veszélyes kígyókként keretezték a tincsek. A szeme folyton éberen ragyogott, mint két smaragd kő Természetellenesen zöldek voltak, de az emberek többsége úgyis azt hitte, hogy kontaktlencsét lát...
Nem szúrta ki őt első pillantásra. Ahogyan belépett a kávézóba, az egyik pincér fiú elhaladtában széles mosolyt villantott rá.
Ó, de cuki – Jessicának imponált a srác.
 - A rohadt életbe! – motyogta maga elé Trent, s ebben a másodpercben szúrta ki Velma. A nő ajka merev mosolyre húzódott, kissé felemelte a bal kezét. Trent megindult az asztala felé.
 - Szia, Velma – köszönt csilingelő hangon, melytől újfent felfordult a gyomra.
 - Csini vagy – vigyorgott rá kárörvendően, de aztán elkomorult. – Hogy a fenébe hoztad ezt össze, Trent? – lesújtó volt és csalódott. – Nem vagy már újszülött csecsemő.
Felsóhajtott, egy ideig kerülte Velma tekintetét, de amaz szinte kényszerítette rá, hogy ránézzen.
 - Tudom... Tudom! Részeg voltam... és annyira megkívántam a vérét, hogy nem bírtam ki.
 - Mert nem iszol eleget – vonta le a következtetést. – Trent, az, hogy megvonod magadtól a vért nem megoldás!
Trent sokáig bent tartotta a levegőt. Lassan fújta ki... és abban a percben a női alakban ülő férfi olyan törékenynek és elkeseredettnek látszott, hogy még Velma kőkemény szíve is meglágyult.
 - Nem vagyok hülye – közölte Trent. – De a helyzet az, hogy minél több emberből iszom, annál inkább kezdem elveszíteni önmagam. Sok mindenre csak a jegyzeteimből emlékszem... és ez még semmi. Nem csak az emlékek! Most is, szinte ennek a tyúknak az irányítása alatt vagyok. Folyton késztetést érzek rá, hogy manikűröshöz menjek, vagy, hogy igazgassam a hajamat.
 - És mit akarsz? Hogyan kezdesz neki a keresésnek?
 - Még nem tudom. Meg aztán, ne áltassuk magunkat... ha meg is találom, legfeljebb a képembe röhög. Megint. De ha megteszi...Megölöm – közölte nyugodtan. A szomszédos asztalnál egy idős nő felkapta a fejét.
 - Halkabban – préselte ki a fogai között Velma. – Mindenesetre nálam addig maradsz, amíg jól esik. Viszont be kell szállnod a rezsibe. Nem vet fel a pénz mostanság...
 - Ez csak természetes – bólintott, majd megvakarta a fejét. Egészen nőietlen mozdulat volt, Velma ajka felfelé rándult a láttán. – De milyen munkát kereshetnék, amelyben nem lenne feltűnő, hogy a külsőm hétről hétre változik?
Velma szeme egy pillanatra összeszűkült és felcsillant. Olyan reflexszerű öntudatlansággal, mint mikor valaki egy kérdésre nagyon jól tudja a választ. Egy olyan kérdésre, amely felkészületlenül éri.
 - Tudsz valamit! – derült fel Trent csodaszép, lányos arca.
 - Nem! – vágta rá.
 - Láttam a szemedben!
Velma kimérten szemlélte a vele szemben ülő nőt (férfit). Trent nem feltételezte Velmáról, hogy hazudik. Miért tenné?
 - Bízol bennem, vagy sem?
 - Bízom. Persze, hogy bízom!
 - Akkor menjünk. Lepakolsz, eszel valamit, pihensz, aztán kitaláljuk, hogyan tovább.
 - Jól hangzik.
Melegen egymásra mosolyogtak, és a nyakukba vették Berlint.

 

A televízió előtt ültek, Velma háromszobás lakásában. Trent jóízűen rágott, élvezettel nyelte a falatokat, egészen addig amíg...
Fújj, hogy vagy képes megenni ezt a szemetet? Ki fog pattogzani a bőröd, dobd el most azonnal vagy...
 - Azt hiszem valami egészségesebbet kellene ennem – mondta nagy komolyan, és félre tette a hamburgert.
Velma arcán egy fuvallatnyi szomorú együttérzés suhant át, s Trent eme érzelemi játék láttán annyira észhez tért, hogy felpattant és felkiáltott.
 - A FRANCBA! A JÓ BÜDÖS... – már lendítette a lábát, hogy belerúgjon valamibe...
 - Hé! Állj! A berendezésemet ne törd össze! – ripakodott rá.
 - Bocsánat – lihegve visszaült. – Elgyengültem... látod? Erről beszélek! Ha nem koncentrálok, vagy nem figyelek oda az életemnek annyi!
Velma nagyot sóhajtott.
 - Tényleg tudok neked valamit – nem nézett Trentre, a televízió képernyőjére tapadtak a szemei.
 - De hát miért nem mondtad korábban?!
 - Meg van az oka.
 Úgy tűnt nem akarja folytatni... Trent elvesztette a türelmét.
 - A fenébe, Velma, ne szórakozz! Ez életbevágó!
 - Ha odamész, ide nem jöhetsz vissza! – izzó tekintetét a férfira szegezte.
 - Miért nem?
 - Mert nem és kész. Ez nem egy munka, Trent....
 - Hát akkor...? Valami hajléktalanszálló vámpíroknak? – fintorgott.
 - Így is felfoghatod – vont vállat.
 - Mindent harapófogóval kell kihúznom belőled, vagy hajlandó vagy elmesélni...?
Alig észrevehetően bólintott, és egy laza mozdulattal lekapcsolta a tévét. Beszélni kezdett, közben arcvonalai egész’ szelíddé váltak. Végig a barátját nézte közben.
 - Afféle gyülekezet...szekta, vagy banda, bánom is én minek nevezik magukat. Csupa olyanokból áll, mint amilyen te is vagy... alakváltók vagytok. Ez egy betegség. Egy vírus. Ritka az, ha valaki így születik, viszont terjeszthető. Képesek vagytok embereket átváltoztatni, mint ahogyan azt a tulajdon bőrödön is tapasztaltad...
 - Ne is emlékeztess rá... – morogta.
 - De az a szerencsétlen ember, aki átváltozik... nem közönséges vámpír lesz.
 - Légy szíves, olyat, amit még nem tudok.
 - Ez egy hatalmas kastély...  Innen tizenkét kilométerre, Ahrensfelde-ben fekszik. És aki belép, az életre szóló esküt tesz. Nem tudom pontosan a szabályaikat... de nem is akarom. A hely pedig szigorúan titkos...
 - Akkor te, még is honnan tudsz róla? – vonta fel a szemöldökét.
Velma lesütötte a szemét.
 - Velma!
 - Ehhez semmi közöd, rendben?! – csattant fel, de megint képtelen volt ránézni.
Mi történt a régi, bátor, megingathatatlan Velmával? – gondolta keserűen, aztán mégis elmosolyodott.
 - Köszönöm, hogy megosztottad velem! – szólt.  – Azt hiszem, fel fogom keresni azt a helyet...
Velma fojtott hangon újra megszólalt.
 - Embereket tartanak... belőlük táplálkoznak. Beidomítják őket, mint a kutyákat. Egyaránt használják a testüket és a vérüket...
Trent megvetően felhorkant.
 - Nem érdekelnek az emberek. Elveszem tőlük, ami kell és kész. És ha a túlélés érdekében ezt kell tennem, ezt is megteszem.
 - Nemrégen még te is közéjük tartoztál, Trent.
 - De hála az égnek már nem így van... De várjunk csak! Velma... ha... ezen a helyen csupa magamfajta van, akkor lehet, hogy ő is köztük él! – Trent szíve hevesebben kezdett verni az izgatottságtól.
 - Ha belépsz közéjük, már nem emelhetsz rá kezet! Szövetségesekké váltok. Testvérekké... vagy hogy nevezik ők magukat. De biztos lehetsz benne, hogy véged, ha valamelyikükre támadsz. Ezért nem siettem neked elmondani... választanod kell Trent. A büszkeséged, vagy az életed? Ezen gondolkodj el... – azzal felállt, és magára hagyta a férfit.