8.

  2010.01.28. 21:12

A férfi olyan fásultan és olyan erős fejfájással ébredt, hogy legszívesebben bevett volna két levél xanaxot, hogy vissza tudjon aludni. Az orra fájt, nyálkahártyáját igencsak megviselte az éjjel felszippantott kokainmennyiség... nevetségesen sok, rocksztár mennyiségű drog volt. A mellkasáról lesöpörte az ott pihenő, manikűrözött női tenyeret, bűvészi ügyességgel csusszant ki a másik oldalról a derekán nehezedő, vékony láb alól. A női testek melegének hiányát felváltotta a légkondi hűvöse. Borsókázó bőrét semmi sem fedte el, felmarkolta a törölközőt a fogasról, és bezárkózott a mosdóba. Sokáig zuhanyozott, hol forró, hol egészen hideg vízzel. A félelmetes az volt az egészben, hogy teljesen tiszta volt a tudata. És ennek a tudatnak egyetlen kis szegmense sem kívánta újra az éjszaka átélteket.... az ide s tova három éve minden éjjel átélt dolgokat.
Elég volt. Erőt vett magán és kilépett a hideg csempére. Megint kirázta a hideg, de ezúttal a tükörképe látványától. Egy fáradt férfi bámult rá vissza a tükörből... egy idealizált, szex-szimbólumnak kikiáltott, festett hajú szörnyeteg... aki nem is ő volt. A szemei táskásak voltak.
És tudta, hogy ha visszamegy, a két csitri – két rajongó lány, az első sorokból – így is gyönyörűnek és tökéletesnek fogja tartani.
Végignézett a testén, miközben alaposan megtörölközött. Aprókat hümmögött. Nem, nem volt tökéletes. Elégedett volt magával, de sosem voltak kényszerképzetei. Megint a régi Andreas akart lenni... az a normális, hétköznapi fickó...
Erre a gondolatra felnevetett, hiszen teljesen hétköznapi és normális sohasem volt. De akkor legalább a nőkhöz fűződő viszonyát szürkeség jellemezte. A csajok már fiatalabb korában is oda voltak tőle, de nem istenítették. Igen, ez volt a különbség.
Undorodva elhúzta a száját, és legszívesebben a tulajdon kezével marta volna le a könyökeire tetovált két, szimbolikus csillagtetoválást. Mert ő volt a halál csillag. A sztár. Művésznevén Whiplasher. Az álom. Az isten. És egy elbaszott, drogos fasz egy személyben.

 

A srácokkal ücsörögtek a studióban, a sokadik sört bontotta ki. Ott volt az egész együttes, kicsit mindnyájan másnaposan és fáradtan ugyan, de a vérükben már dolgozott a koffein és a sör.
 - Nem értem – ásított Andreas. – Még mindig nem tudom megérteni, hogy miért nem tudtuk Stockholmban felvenni ezt a kurva albumot...Sokkal olcsóbb lett volna.
 - Ne morogj már – húzta meg a sörét Jonas. Irdatlan hosszú, fekete rasztája most varkocsba fogva pihent a hátán. – Berlinben nagyon jó nők vannak.
Andreas erre morgott valamit az orra alatt, amelyben szerepelt az is, hogy ő a frontember, és őt illetné a döntés végső joga, meg különben is, de azt elnyomta a mindig hűvös és gyakorlatias Emil mély hangja.
 - Andreas, az álláspontom továbbra is az, hogy elegem van ebből a rohadt köcsög-imázsból. Helmut a barátom, és ingyen megcsinálja a képeket. Na jó, egy kis reklámért cserébe, de az belefér.
 - Szerinted nekem nincsen? – csattant fel, a sörös doboz behorpadt hatalmas kezei alatt. – A francba az egésszel! Te azzal fenyegetőzöl, hogy kiszállsz, így sem vesz senkit eredeti albumot, mindenki letöltögeti magának és ha nincsenek az elbaszott show-k, ahol a színpadon taperoljuk egymást, meg a kis picsáknak is hagynom kell, hogy letaperoljanak, akkor szépen eltűnünk az underground süllyesztőjében. Remek kilátások. Ez az, Emil, hagyd csak itt a csapatot. A puncik, akik beléd vannak zúgva az életben többet nem fognak eljönni a koncertekre...
Emil dühösen az asztalba öklözött, az megremegett, a hamutartóból némi pernye ömlött a fehér terítőre.
 - Baszd meg! Azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe! Senki nem kérte tőled, hogy hagyd, Andreas – a szeme vészjóslóan megvillant.
 - Nem hát, de ha abbahagynám akkor fel lennétek háborodva, nem igaz? – cinikus mosolyt villantott Erice, a gitárosra.
 - Engem hagyjatok ki ebből – motyogta a srác, ő volt a legfiatalabb közülük. Most le sem vette a napszemüvegét. Így próbálta elrejteni a zöld szemeiben megülő szomorúságot. Mint minden nap, most is tökéletesen nézett ki. Fekete haja kivasalva, beállítva, fehér csőfarmer, a térdén kiszaggatva, leopárdmintás öv tartotta a derekán. A fekete póló feszült vékony, de izmos testén, s hozzá az elmaradhatatlan csillag alakú medál...Tagadhatatlanul a csajok kedvence volt, a kissé lányos, de nagyon dögös kinézetével, meg a hosszú nyelvével, amit nem restellett nyújtogatni a fellépéseken.
 - Na persze, az ártatlan Kiscica – mordult rá Andreas.
 - Hé, leállítanád magad? Ne rajtunk töltsd ki azt, hogy másnapos vagy! Inkább dolgozzunk, a kórista csajok mindjárt itt lesznek, aztán négyre mennünk kell Helmuthoz. Megnézzük a képeket. Ragaszkodtam hozzá, hogy az eredeti, szerkesztetlen cuccot lássuk – mondta Emil.
- Miért fontos ez? – kérdezte Eric.
- Emil homofób – ásított újból, színpadiasan Andreas.
- Nem, csupán próbálom eloszlatni azt a kibaszott sötét felleget, amely egy ideje árnyékot vetett a hírnevünkre.
 - Ja, azt, hogy buzik vagyunk? – kérdezte Eric unottan.
 - Azt – sziszegte.
 - Ezért minden fellépésre magával akarja hozni azokat a libákat – bökött rá Andreas, miközben tüntetőlegesen a telefonját nyomkodja. Bár nem értem akkor miért nem személyesen nézzük meg a csajokat. Vagy kapásból miért nem próbáljuk fel őket, filmezzük le, aztán dobjuk piacra a saját dark pornónkat. Tuti siker lenne.
 - Az már biztos – nevetett halványan Ole, a dobos srác. Ritkán hallatta a a hangját, ő mindig kerülte a feltűnést.
 - A pokolba veled, Andreas!
Oda bizony – gondolta keserűen. De aztán nem merülhetett újra nyakig az önsajnálatban. Megérkezett a kórus, az anyagot fel kellett venni. Ő pedig megint úgy énekelt, mintha az élete múlna rajta. A hangja csodálatos, mély orgánum, igazi extázis. Emil rámosolygott az üveg mögül, és felemelte a hüvelykujját. Andreas visszamosolygott rá. Barátok voltak. Akármilyen nehéz időket is éltek most meg, de barátok voltak, és ezt semmilyen körülmények között nem akarta elfelejteni.

 

Jonas ment elől, és a térképet tanulmányozta. Közben majdnem felbukott a járdaszegélyben. Elkáromkodta magát. Mind napszemüveget viseltek, mintha az elrejthetné őket a világ elől.
 - Messze van még? – kérdezte síri hangon Eric. – Tisztára leizzadok. És attól meg lelapul a hajam...
 - Már nincs – bizonygatta a raszta. Felpillantott. – Ez az az utca.
 - Biztos nem fejjel lefelé tartod a térképet? – tette vállára kezét Ole. Jonas nyelvet öltött rá.
 - Mmm, érzitek ezt? – szimatolt a levegőbe Jonas. – Sült csirke.
 - Ahh... én érzem. És baszott éhes vagyok! Ma még... jézusom, csak sört reggeliztünk.
 - Menjünk, és előbb intézzük el, amit kell, srácok – szólt rájuk erélyesen Andreas. Bár sosem mondták ki, hogy ő a főnök, azért mégiscsak így volt. (Kivéve az olyan spéci esetekben, mint ez a Berlini stúdióbérlés, erről szavazással döntöttek, három-kettő arányban. Andreas és Ole Stockholmhoz ragaszkodott. )
 - Igaza van – helyeselt Emil. De aztán meglátták a három, fiatal, feketébe öltözött, izgatottan sustorgó lányt az út túloldalán. Pont útba estek. És egyenesen őket bámulták. S Andreas még elcsípni vélte a foszlányokat is...
 - Menjünk már oda! Azok ŐK!
 - Ne... én nem merek. Meg aztán, tuti, hogy nem örülnének nekünk. Este meg úgyis látjuk őket a koncerten, utána odamehetünk...
 - Jaj, de beszari vagy. Én odamegyek – húzta ki magát az egyik. És szavait nyomatékosítva meg is indult.
 - Tűnjünk el – sápadt el Andreas. Most képtelen lett volna mosolyogva flörtölni a rajongóival. Egyszerűen nem volt hozzá elég gyomra.
Elsiettek az étterem irányába, mintha a lányok ott sem lettek volna. A csirke illata valahogy most sokkal hívogatóbb volt, mint a nedves, felizgult puncié...
Beléptek, a kajaszag elemi erővel csapta meg őt. A többiek rendeltek, aztán leültek, ő pedig lelassulva választott magának salátát, meg húst. Imádott enni. Ilyenkor nem létezett más, csak a táplálék meg ő. Az utóbbi időben az evés több élvezetet adott neki, mint a szex.
Egy nő állt meg mellette. Hosszú bőrkabátot viselt, és olyan tipikus, lakk platformot, amit az ilyen darkos ribancok szoktak. A nő szeme megállapodott rajta, mire undor fogta el. Na ne... már itt sincs nyugta tőlük? Hát ez a város is teli van hibbant, vampnak öltöző, elborult agyú nőkkel? Rajongók. Mindenütt. Szándékosan nem vett róla tudomást. Csak meg ne szólítsa...
Akkor végre elé tolták a tálcát.
 - Kössz – mormogta, és a tálcával a kezében megfordult.  Egy pillanat műve volt. A nő a könyökével szándékosan kilökte a kezéből... aztán sajnálkozva, tettetett rémülettel az arcán kért bocsánatot. Ó, hát persze... csak, hogy szóba elegyedhessen vele. Aztán az ágyába kerülhessen és eldicsekedhessen vele a hivatalos fórumon. Már csak ez hiányzott. Így is rengeteg pletyka keringett ott, hogy a moderátor lány meg ő...
A moderátor amúgy férfi volt. És semmi közük nem volt egymáshoz.
- Sajnálom – a lány egész testében remegett. Andreas kőkeményen mérte végig.
Remek színésznő, annyi szent.
 - Ezt el is higgyem? – ajka felfelé rándult, a hideg mosoly azonban félbeszakadt.
A lány pénzt hagyott a pulton, és zokogva elrohant. Annyira remegett a hangja az elfojtott sírástól, hogy nem tudta kivenni a szavait.
A többi Deathstars tag döbbenten bámult rá az asztal mellől.
 - Haver, hogy te mekkora tahó vagy – közölte lekezelően a pultos fiú. A pultos fiú nyilván nem egy  Deathstars fanatikus volt
Mielőtt végiggondolta volna, hogy mit tesz, elviharzott.

 

A sarkon érte utol a lányt. Az csak úgy szedte a jó tíz centis sarkakon billegő virgácsait, a kabát fel-fellibbent, látni engedve tökéletesen fehér, vékony lábait.
 - Várj! – kiáltott rá, az meglepetten kapta hátra a fejét...aztán paff. Andreasban megállt az ütő. A lány hatalmasat esett a betonjárdán. Sűrűn káromkodva szaladt oda hozzá. Amaz nyöszörögve ült fel, a combjára szorította a kezeit.
 - Istenem – suttogta a férfi. A lelkiismeret visszaköltözött belé. Csak nézte a lány könnyektől maszatos arcát, (a feltűnően szép arcát, és profi sminkét, ami még így sem kenődött el) és a valamiképpen érthetetlenül őszinte, babakék szempárt. – Mekkora állat vagyok – rázta meg a fejét csukott szemmel. – Ne mozdulj meg! – szólt rá.
 - Jó... – nyüszített a lány. Akik elhaladtak az utcán megbámulták őket. – De nem hiszem, hogy eltörött... meg tudom mozdí... ÁÚ! – vinnyogott fel, mikor megpróbálta felemelni a lábát. Andreas felszisszent. – Á, semmi baj, csak a cipősarkam állt bele a térdhajlatomba.
 - Hadd nézzem meg – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, azzal gombolni kezdte a lány kabátját.
 - NE! – kerekedtek el a szemei, aztán szégyenében elfordította az arcát. Nem elég, hogy kiöntötte az ebédjét, de mintha még valami rejtegetnivalója is lett volna. De már késő volt. A szőke lány összeszorította a szemeit, Andreas ajkai pedig résnyire nyíltak.
Úr Isten...!
Lassan fújta ki a forró levegőt, egyszerre minden másról megfelejtkezett. Csak az előtte emelkedő és süllyedő, gyönyörű, hatalmas, gyönyörű kebleket látta...
 - Elnézést – lehelte, s leszegte tekintetét, a lábára. A szőke lány rémülten húzta össze magán a kabátot.
 - Horzsolás – állapította meg Andreas. És a cipőd sarka is kitörött. De nem dagad... Segítek felállni, jó?
 - Jó – bólintott a lány.
 - Először a másik lábadra próbálj ráállni – mondta.
Amaz alig láthatóan bólintott, miközben felsegítette, a haja csiklandozta a férfi állát.
 - Sajnálom – nézett rá őszintén Andreas. – Nagyon sajnálom.
 - Az én hibám – rázta a fejét. – Ha oda figyelek és nem borítom ki a salátád...
Most legalább teljesült a vágyad – morfondírozott póker arccal. – Sőt, Whiplasher még bocsánatot is kér TŐLED. Na ehhez mit szólsz, kislány? Tod’ mit? Tetézzük!
 - Nem. Raszkodom hozzá, hogy visszaadjam a pénzed!
 - Nem kell – rázta meg szép fejecskéjét. – De igazán nem – mosolygott fel rá, szemei sarkában még megült egy-egy könnycsepp, közben ügyetlenül egyensúlyozott, nehogy teljesen leváljon a cipője sarka.
Ez az álszentség megint felébresztette a szörnyeteget Andreas lelke mélyén...
Hát akkor mit akarsz? Aláírást a cicidre? Ó, azt örömmel megteszem... meg is harapdálom őket, ha akarod... miközben tövig a farkamra húzlak, ribanc.
A szeme veszélyesen csillogott. A lány ösztönösen hátrált. És milyen jól tette.
 - Akkor legalább egy hot dogra hadd hívjalak meg! – indítványozta. Tőlük nem messze állt egy yankee hot dogot áruló stand. A lány hálásan bólintott.
 - Elfogadom. Köszönöm...
Andreas a karját kínálta neki, ő pedig beléje karolt. Óvatosan botorkáltak el a hot dogos standhoz. A lány szerencséjére a pad is egészen közel volt. Gyorsan huppant le rá, és virsli végébe harapott. Jóízűen rágott.
 - Te nem ülsz le? – kérdezte, összevonta íves szemöldökeit.
 - Nem.
Látszólag kényelmetlenül érezte magát, de azért tovább evett. Nyelt, rágott. Andreas tűnődve bámulta a szép teremtést. Felvihetné magához és megdughatná. Igazán jó nő. Igazán az esete. Imádta a szőkéket és imádta a nagy melleket. És tetejébe a lány tényleg lenyűgöző volt. De éppen ma reggel fogadta meg, hogy véget vet ennek. Nem elégítette már ki a minden éjszaka mással történő nemi aktus... a teste elégedetten, jóllakott napközisként hortyogott éjjelente, de a lelke... éhezett, mint egy kifilézett etióp.
 - Egyébként Annabelle vagyok – mutatkozott be félénken.
Annabelle... milyen szép név. Dallamos és finom. Túl finom egy ilyen kis ribanchoz...
És akkor a lány valami olyat kérdezett, ami teljesen padlóra küldte. A szeme elkerekedett, a száján gunyoros röhögés bukott ki.
 - És neked mi a neved?
 - Na jó, most már fejezd be.
 - Mindjárt – bólintott, és lenyelte az utolsó falatot. – Megértem, hogy sietsz... de mégis. Áruld el kérlek. Azt hiszem... – elpirult. – Emlékezni fogok rád.
 - Miért? – fonta karba a kezeit. Úgy döntött mégis belemegy a játékba. Kíváncsi volt rá, hogy mivel áll elő.
 - Mert te jó ember vagy – vont vállat. – Megérzem...mindig megérzem. Megijedtem tőled odabent, de most csak azt érzem, hogy biztonságban vagyok.
 - Aha.
Annabelle megcsóválta a fejét.
 - Ez most úgy hangzott, mint valami szappanopera forgatókönyve, mi? – halkan nevetett. A nevetése túl őszintének tűnt.
 - Eléggé. Igen.
A lány ráemelte a tekintetét. Aztán így szólt:
 - Hát, nekem mennem kell. Szerintem így is bőven túlléptem az ebédszünetemet. Minden jót, idegen!
Azzal felállt, és mosolyogva hátat fordított neki. Andreas torka elszorult. A hot dog árus érdeklődve nézte őket. Unalmas napján kis színfolt volt a két fekete ruhás fiatal.
 - Andreas vagyok – szólt utána hangosan. – Andreas Bergh.
Annabelle megtorpant, hátra pillantott a válla felett, szőke haja úgy csillogott a nap fényében, mint egy angyal glóriája.
 - Nagyon örülök a szerencsének, Andreas Bergh – aztán már csak a fél cipőjének hangos, s a másik pár panaszos koppanásai maradtak utána.