9.

  2010.01.31. 20:34

A vámpírnő bőre lassan felszáradt az őt terhelő, sós verejtékcseppek alól, a légzése lelassult, hüvelyi összehúzódásai megszűntek. Elégedetten terült végig az ágyon, a vámpír férfi még utoljára a szemébe nézett majd a meghittségnek olyan hamar szakadt vége, hogy még ideje sem volt a feldolgozásra.
 - Miért nem mehettem hozzád?
A kérdés egyenes volt és kikerülhetetlen. Az őt vizslató barna szemeknek melegséggel és szerelemmel kellett volna tele lenniük. E helyett inkább tűntek fekete alagútnak – csak éppen a fény nem csillant fel a végükben.
Velma hirtelenjében annyira elkezdett undorodni magától, hogy legszívesebben felzokogott volna. Na persze más kérdés volt, hogy egyáltalán nem is emlékezett rá, hogyan kell. Utoljára kislány korában sírt. Az apja erőszakos, tébolyult vámpír volt. Ő aztán tényleg megadta az okot, amiért egy nő könnyekre fakadhat...
Nem akart rágondolni. Semmire sem akart gondolni. Arra sem, hogy mennyire megváltozott...de nem merte fojtatni. Nem merte kimondani, hogy azóta, mióta ővele van.
 - A francba, kérdeztem valamit! – emelte fel a hangját.
Velma dühösen felült. A testük közé gyűrődött, ráncos lepedő most hatalmas gátat emelt közéjük.
 - Mert nem.
Ő is felült. A hatalmas férfi a két kezébe fogta a vékony, izmos nő arcát, és a szemébe nézett. Velma most teljesen feketének látta a szemeit. Lehet, hogy valójában fekete szemei voltak, csak éppen ő magyarázta bele a barna árnyalatokat? Mintahogyan a puszta erőszakot is csupán férfiasnak titulálta?
 - Van valakid?
Velma összerezzent, aztán felnevetett.
 - Csak nézz rám...- suttogta. – Teljesen a tiéd vagyok.
Arcát hagyta kissé oldalra hanyatlani, a tenyerébe. Az pedig simogatón a nyakáig csúszott.
 - Mondd el... – szinte hipnotikus erővel hatott rá a gyengédnek álcázott kérés.
 - Van nálam valaki, igen...
 - A szeretőd?
 - Nem. Egy jó barátom.
 - Akkor miért nem ezt mondtad? – sóhajtott megkönnyebbülten, de a teste újra megfeszült. - Tud rólam?
Velma megrázta a fejét.
A férfi jóízűen kuncogott.
 - És ez a te barátod, vajon örülne-e neki, ha én tudnék őróla...?
 - Miért mondod ezt?
 - Nem’tom. Megérzés...hogy nem.
 - Neki most segítségre van szüksége – mondta Velma.
 - Ó, tényleg? És milyen jellegű segítségre? – kezdett kíváncsivá válni.
 - Valójában...nem tudom, hogy el merjem-e mondani... – elfordította a fejét. Lesütötte a szemeit. Tudta, hogy Trentnek mekkora szüksége van rá... tudta azt is, hogy ő, egymaga nem képes ezen átsegíteni. Ehhez ő már kevés...
 - Hát persze. A te barátaid az én barátaim!
 - Igen – bólogatott, de a tekintete üres volt.
Minden tökéletes volt közöttük. Szinte minden. Arról az egyetlen apróságról azonban sohasem tudott igazán megfelejtkezni.
 - Nos? – noszogatta kedvesen.
 - A barátom egy...egy olyan, mint te – nyögött fel. Egymásra bámultak. Hosszan és mereven.
 - És – a férfi megdörgölte az állát – kezd az őrület határára sodródni, igaz?
Velma elvette a férfi bal kezét, és erősen megszorította.
 - Ha a te pártfogásodban kerül oda, maguk közé fogadják!
A másik csak bámulta a nőt, a megtört amazont. A szerelmes fruskává vedlett kemény vámpírt. Rezzenéstelen orcával, belül azonban felhőtlenül mulatva.
Velma hangja könyörgőre fordult.
 - Segítened kell, Dwight!

 

Trent kényelmes melegítőbe bújtatta Jessica testét. A lábait azért leborotválta, a nő lelkiismerete, és francosan erős személyisége az istenért sem hagyott neki nyugtot. De aztán belevetette magát az éjszakába, és most végre ott állt, a kartotékszekrény előtt. A volt iskolájában. A zárat gyerekjátéknak bizonyult feltörni – nemhiába, senkinek az adatai nem voltak biztonságban abban a szenny intézményben.
Az izgalma a tetőfokára hágott, miközben kecses ujjait a kartonok között futtatta. Évszám szerint, kínos sorba rendezve.
Miféle elavlult módszer ez – gondolta, de azért örült, hogy nem kell az iskola adatbázisába betörnie.
 - Ranger...Ritter...Razor.
Megdermedt. Kilelte a hideg. Még a miatt is elfelejtett bosszankodni, hogy termetes keblei megfeszülnek és megkeményednek. Kihúzta a kartont, és szétnyitotta.
Ott volt...a fényképe ott volt. Igaz, hogy a tizenéves képmása, de ő volt az. Fekete, borzas haj, szürkéskék szemek, vékony arc... Az emlékek megrohanták.
Töredékek szakadtak fel és buktak alá, mint a homokszemek, peregtek ki ujjai közül, egyiket sem tudta megmarkolni és a magáévá tenni, de legalább érezte...hogy ő az. Hogy nem veszett el teljesen. Egy érzés, egy illat. Minden ott volt...a kirakós ezer meg ezer darabja.
Holnap éjjel. Holnap éjjel odamegy a kastélyba.

 

Annabelle pihegve ért be a hallba. Valamiért kitörően jókedve volt. Egyszerűen hatalmába kerítette, és nem eresztette le a földre. Még ha a drága platform tönkre is ment...amiről egészen megfelejtkezett időközben. S szerencsétlenségére Helmut pont akkor végzett a toaletten. Döbbenten álltak egymással szemben.
 - Annabelle...
 - Megmagyarázom – nyögött fel, aztán elpirult.
Helmut lehunyta a szemeit, látszott, hogy csendesen háromig számol. És Annabelle szinte a bőrén érezte, hogy mindketten ugyanarra gondolnak.
 - Csak Dwightnak ne... – de mire kibukott belőle, Helmut ugyanazt a kéjes, fensőbbséges vigyort villantotta rá, mint aznap ott, a forgatáson.
 - Mivel sietek, mert az együttes bármelyik percben itt lehet... – a hangja nyájas volt és fenyegető. – Ráhagyom ezt az ügyet Dwightra – kacsintott.
Annabelle megsemmisülten állt. Dwight csalódni fog benne. Megkérdezi majd hogyan szakadt el a csizma. Ő pedig az igazat fogja felelni. Hogy futott. És aztán Dwight azt is meg fogja kérdezni, hogy hová, s miért futott? És neki vallania kell majd, mert nem hazudhat...és azt is tudta, hogy Dwight rosszul van tőle, ha ő más férfival érintkezik. Rosszul, mert ő Dwight tulajdona, és nem senki sem hagyhatja rajta a mocskos lenyomatát az Ura engedélye nélkül. Aznap már sokadjára készült kitörni belőle a sírás.
 - Menj haza – mondta csillogó szemekkel Helmut. Helmut mindent tudott...Annabellenek nem kellett megkérdeznie, hogy biztos legyen benne.

 

Andreas körülnézett a studióban. Ott volt négy lány. Tipikus darkos ribancok. És mind úgy méregették őket, ahogyan a tipikus, darkos ribancok szokták.
Persze Eric máris a legvékonyabb, szöszi mellé csapódott, aki majd’ elájult izgalmában, de azért próbálta tenni a vagány, belevaló bulát. Andreas tudta, hogy Eric tíz perc múlva a férfi mosdóban fogja kipróbálni a lány száját...és, hogy nem egy szimpla puszika erejéig, az is biztos volt.
 - A nő azért van, hogy szopjon – mondta egyszer Eric, két slukk marihuána között.
Emil barátja magyarázott és magyarázott, de ő, mint valami távoli zsivajként érzékelte a párbeszédet közte, meg a bandája között.
 - Andreas, te nem nézed meg? – kérdezte Helmut, azon a tenyérbemászóan undorító hangján. – Állíthatom, hogy remek képek lettek, de mint látod, ezekről a lányokról nehéz pocsék felvételt készíteni! – nevetett.
 - Aha – hagyta rá, és a monitor felé fordult. Az első képen öten voltak. A szíve kihagyott egy dobbanásnyit. Helmut arcáról lehervadt a mosoly. Andreas olyan döbbent képet vágott, a férfi azt hitte valami kivetnivalót talál a képeken...
 - Talán nem tetszik? Retusálás során természetesen eltűnnek majd azok a...
A lányok is mind őt nézték, aggódva, és vágyakozva.
 - Az... – bökött a kivetítőre. – Ki az ott középen? A hintában. A szőke.
Az egyik lány hangosan elkáromkodta magát, mire Jonas jóízűt kacagott, és halkan megjegyezte Olenak, hogy „féltékeny a kicsike”.
 - Á, ő! – mondta Helmut, aztán zavarba jött, mert rádöbbent, milyen hülyén hangzott a névelő és a mutató névmás egy mondatban. – Annabelle. Az új üdvöske. Én fedeztem fel, és azonnal a szárnyaim alá vettem, mielőtt még lecsaphattak volna rá...gyönyörű, a haja természetes, a paraméterei a legjobbak. És nem is kell pózolnia, egyszerűen nem tud úgy beállni,hogy az ne előnyös, vagy a stílusnak megfelelő legyen...
Zümm. Zümm. Zümm.
Mint egy idegesítő méhecske, úgy döngicsélt tovább a fotós, Andreas pedig mosolyogva nézte Annabelle szóló képeit, de a csoportképeken is végig csak őt bámulta.
 - Helmut – szólt közbe, azt sem tudta, hogy hol tart a fotós.
 - Igen...?
 - Add meg nekem Annabelle telefonszámát!