10.

  2010.02.05. 16:28

Remegett a lába, amikor a földre érkezett, és amikor felemelte, remegtek a kezei, ahogyan a kilincsre tette őket, és remegett az egész belseje is, minden levegővételnél. Halkan motyogott, miközben a lépcsőházban hagyta maga mögött a fokokat. Próbált felkészülni Dwight haragjára, s arra is igyekezett felkészíteni magát, hogy sírás nélkül mondja el neki a történteket. Dwight ugyanis gyűlölte, ha megbicsaklott a hangja a vallatás alatt, netán könnyekben tört ki.
- Rosszat tettél, hát viseld lehajtott fővel, de méltón a büntetést – motyogta, és fel sem tűnt neki, hogy ezek nem a saját, hanem a gazdája gondolatai. Szinte érezte a bőrén átfúródó tű hegyét, és azt az éles, vékonyka, de piszkosul erős fájdalmat, amit maga után hagyott. A tűs kínzást félte a legjobban.
Pedig Helmut hogy élvezné.
Megdermedt. A gondolat valahonnét nagyon mélyről jött. Olyan mélyről...hogy meg sem szabadott volna hallania.
 - Buta, buta liba – suttogta, és az ajkába harapott. Felért, ott állt az ajtajuk előtt.
Nem gondolhatta azt, hogy Helmut ártani akar neki. Azt sem, hogy örömét leli az ő szenvedésében. Nem. Nem szabad. Helmut csak azt akarja, hogy tanuljon a hibájából, és még tökéletesebb szolgájává váljon Dwightnak. Erről van szó, igen. Így igaz.
Bedugta a kulcsot a zárba, odabentről nem hallott zajokat, de még mindig úgy hitte, hogy Dwight otthon van.
Benyitott. A lakás jellegzetes illata szétterjedt az orrában, de a biztonságérzet most hiányzott belőle. Nézte a bézs falakat, a szeme megakadt a jobb sarokban álló mahagóni szekrényen, amelyben az eszközök sorakoztak...Bilincsek, pálcák, korbácsok és egyéb, a számára tartogatott büntető szerszámok. Nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemeit.
 - Dwight...? Szia. Megjöttem – a hangja egészen elvékonyodott. Rettegett, szabályosan kiverte a víz, a szíve meg úgy dobogott, hogy a fülében hallotta. Kezdte elveszíteni a józan ítélőképességét, mert tudta, hogy a mai napi hibázásáért nagyon nagy árat kell fizetnie.
Nem tettél semmit. Mindketten rohadédok voltak. Helmut és az az Andreas is. Miattuk lesz majd csíkos a kis segged estére...
 - ELÉG! – sikoltása a falak között visszhangzott, és a lépcsőházba is jutott belőle. Gyorsan bezárta az ajtót, és lihegve dőlt neki. Nem értette mi történik vele...pontosabban, hogy miért történik az, ami.
Az alattomos kis hang a fejében...a sajátja, de mégsem. És egy ideje teljesen elnémult, előtte meg éppen csak sustorgott.
Aztán az emlék élesebben tépte le róla a szemellenzőt, amit évek óta viselt...És ő kitágult pupillákkal, izzadó tenyérrel csúszott le a szőnyegre.

 

Fiatal volt. Olyan fiatal, hogy az első vérzése sem jött még meg, akkor talán még nem is tudta, hogy mi az. A nevelői nem érezték szükségét, hogy tudja. Korai lett volna. Csak ült a teremben, a kandallóban ropogott a tűz, valami furcsa daccal vigyorgott a katonás rend képébe, melyben ők alkották a sereget. A piciny, de elszánt sereget.
Na persze volt ám motiváció az ódon falak között bőven. Az óriás téglák valósággal eltemették a kicsiny teremtéseket. Fiatal, még a tizenkettőt be nem töltött lánykák sorakoztak a padok mögött, olyan egyenesre húzott derékkal, hogy, még ha partvisnyelet erősítettek volna a gerincükhöz, akkor sem lehetett volna egyenesebb.
Kis kezeik a pad tetején, lefelé fordított tenyérrel pihentek. Arcuk a nevelőnő felé fordult, aki aznap nagyon jó kedvében volt. Nem szórta a büntetéseket – csupán osztotta őket. Beszélt és beszélt, és a kis Annabelle itta a szavait.(mert volna máshogyan tenni!)
 - A mai órán nem olvasni fogunk – mondta édes mosollyal, az ajkai olyan vaskosak és buják voltak, hogy ha nem lettek volna mögötte az éles, vakítóan fehér fogak, még akár szép is lett volna a mosolya. Persze a fogai nem is látszódtak ki, na de maga a tudat...az úgy elborzasztotta Annabellet, jobban, mint a nádpálca. – És nem is számolni tanultok majd. Ami azt illeti ezt a tudományt a hagyományos iskolákban nem is tanítják, de persze ez titeket már régen nem érint.
A gyereklányok lélegzetvisszafojtva várták a folytatást. A nő sötétvörös haja csigákban hullott alá szögletes arca mellett, a szemei csillogtak. Ez a csillogás csak rosszat jelenthetett.
 - Két évetek van hátra, hogy elsajátítsátok az elméleti tudást – közölte, végighordozva a tekintetét. Egy kéz lassan a magasba emelkedett. Fejével felé bökött.
 - Igen? – kérdezte foghegyről. Egy erős csontozatú, és elég nehezen fegyelmezhető lány szólalt meg. A többiek kerülték, valahogyan mindig csak a baj történt körülötte. És Annabelle ha a közelében volt, mindig, mindig hangosabban és sűrűbben hallotta azokat, a lelkéből feltörő hangokat és szitkokat, és erősebben érezte azokat az érzéseket, amiket nem szabadott. Először eltörölték a neveiket, majd egy nyakörvvel és a rá erősített bilétával új azonosítót kaptak. Igen, csak azonosítóként emlegették az emberi, mégis idegen neveket. Aztán kinevelték belőlük az akaratosságot, a tudni akarást, az individuumot. Mindent szép lassan, de biztosan. És Annabelle benső hangja megtörten bújt meg odabent, csak nagyon ritkán mutatkozva meg. Az aznapi óra azonban másnak bizonyult.
 - Miért? Mi következik ezután? Mit taníthatnak még nekünk itt? És egyáltalán, mikor lesz már vége...?
A nevelőnő szeme pislákoló tűz volt a reá dobott szalmakupac alatt.
 - Nem hiszem el, – vészjósló volt és nagyon csendes, a többiek ereiben a vér is megfagyott tőle - hogy még mindig nem tanultad meg a szabályokat. Nincsenek felesleges kérdések. Semmi közöd hozzá, mi fog történni, vagyok olyan jó, és a mai órán felkészítelek benneteket...és ezért hálával tartoztok. Az életetekkel már nem ti rendelkeztek. Érthető voltam?
 - Igen – horgasztotta le fejét a lány. A nő látszólag elégedetten az íróasztalának támaszkodott.
 - Jó. Óra után jelentkezel a büntetésedért.
 - Igenis.
A nő akkora mosolyra húzta a száját, hogy kilátszottak a szemfogai.
 - Jó. Tehát, mint mondtam az elméleti oktatásból és illemtanból kettő évetek van hátra. Aztán kiválasztanak titeket. Ha szerencsések lesztek. Egy-két lakóval már így is találkoztatok, de nem véletlen, hogy elszigetelten kell élnetek tőlük. Még nem álltok készen. Igen...látom a kérdést a szemetekben.
Annabelle kicsit mocorgott a székén. Az agya sebesen forgott. Már alig gondolt a szüleire...és az arcukat nem is tudta felidézni. Csak homályos alakokat, és illatokat...hangokat. De az arcukat nem. És néha, néha még az apja nevére sem emlékezett. Nem tudta, hogy csinálják ezt az agyával, de lassan elvesztette az összes emlékét a régi életéről.
 - Nem álltok készen, hogy szolgáljatok egy urat. Hogy a szellemetekkel és a véretekkel tápláljátok őt.
Döbbent moraj. Sosem volt hangzavar, de most mindőjük kiadott valami apró, nyögés szerű hangot.
A nevelőnő jóízűen kuncogott.
 - Igen, jól hallottátok. Vér. Vér, vér, vér, vér, vééééér! VÉR! – üvöltötte, a szó pedig csak úgy cikázott.
Egy kislány megmarkolta a pad szélét rémületében, egy másik elsírta magát.
 - Különleges vámpírok vagyunk, mint azt tudjátok. És nem tehetjük meg, hogy minden héten más véréből igyunk, mert minden vér egy kicsit elvesz belőlünk és egy kicsit hozzánk tesz. Ami azt jelenti, hogy a végén...teljese kicserélődünk. Értitek?
Csend. Olyan fojtogató, rettegéssel teli, tömény csend...
 - Kérdeztem valamit!
 - Igen – hangzott az egységes, de elhaló válasz.
 - Pontosan ennek okán...egyetlen emberi lényből táplálkozunk. És ti mind átélhetitek a megtiszteltetést, hogy a nagyszerű vámpírok erőforrásai legyetek.
És akkor Annabelle megint óriás erővel hallotta a hangot...körülbelül úgy, mint azon az estén, amikor ide került, és egy ketrecbe zárták. Akkor a szüleiért sikoltozott a hang. Most...bármily hihetetlen is volt, hisz az évek alatt már alig-alig szólalt fel...de most önmagáért sírt.
Azt már nem! Belőlem senki sem fog táplálkozni, én senki szolgája nem leszek! Megtiszteltetés...? Pusztuljon az összes parazita!
Észre sem vette, hogy az arca eltorzul az érzelmek erős hullámától. A nevelőnő hangja szúrósan találta meg.
 - Annabelle? Te is jelentkezel a büntetésért. Tudod, hogy miért – mutatott rá, mire már rég rendezte arcizmait. Elkésett.

 

Arra eszmélt, hogy a kulcs elfordul a zárban és az ajtó a hátának lökődik. Úgy megrémült, hogy hirtelen felállni sem tudott...
Igen, miután a nevelőnő alaposan elverte azért az undorodó, dühödt arckifejezésért – tilos volt érzelmeket mutatniuk – még eltelt két év, és ő megint lecsillapodott, és beletörődött...és aztán...hát aztán jött Dwight.
De most nem Dwight jött. A szoba közepén állt, és az ajtóban a számára már ismert, fekete hajú nő állt. Velma.
 - Szia! – mosolygott rá a vámpír nő. Mindig kedves volt vele. Kedves, de tartózkodó.
 - Úrnőm – hajolt meg mélyen, az érzések és a hangok ahogyan jöttek, el is tűntek. Csak a kötelességére koncentrált.
 - Jaj, mondtam már, hogy nem kell így szólítanod, hívj csak Velmának... –mondta zavartan, s belépett, a nyomában egy feltűnően csinos, szőke nővel.
 - Ahogy kívánod – bólintott. Fogalma sem volt ki ez a másik, de Dwight biztosan ismeri, ha ide jött a lakására. Úgyhogy akkor őt is úgy kell kezelnie, mint a gazdáját. Hát persze...neki mindenki a gazdája volt.
 - Hadd mutassam be Jess... – Velma ekkor hangosan felnevetett, mire a szép nő akkorát káromkodott, mint egy kocsis.
 - ...muszáj?! – hördült fel.
 - Bocsánat – motyogta Velma, próbálva elfojtani a vigyorát. – Szóval ő Trent. Te érted, ugye? – mosolygott bizalmasan Annabellere.
Annabelle pedig végignézett a nőn, igen, gyönyörű volt...de a tartása és a tekintete...
 - Hát persze – mondta lágyan. – Gyertek be...Dwight biztosan hamar megérkezik!
Velma bólintott és szerelmétől kapott kulcsával bezárta az ajtót.
 - Nem is vettem észre, hogy lement a nap – sóhajtott csendesen a lány, és igyekezett elűzni magától a régi, borzalmas emlékeket.
 - Jó neked – morogta Trent, és kényelmetlenül hátra dobta a haját a válla felett. Én másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mikor megy már le!
 - Nyugi – tette a vállára a kezét Velma. A kanapén ültek, Annabelle pedig italokat hozott nekik. Ugyan elképzelése sem volt, hogy mit keresnek itt...Dwight általában elküldte őt otthonról, amikor Velmával szeretkezett. Na persze, Dwight azt hiszi, ő dolgozik.
A félelem megint elfeledtette vele a feladatát...és a pánik újabb hullámmal tört rá.
Mi lenne ha visszamennék és kikönyörögném Helmutnak, hogy ne árulja el Dwightnak?
 - Felejtsd el – mondta magának. - Rosszat tettél, hát viseld lehajtott fővel, de méltón a büntetést.